Borgula András: Amikor igazzá válnak az összeesküvés-elméletek

Írta: Nyulassy Attila - Rovat: Hírek - lapszemle

A zsidósággal kapcsolatos paranoiákról szól Vinnai András Lefitymálva
című darabja, amelyet szeptember 24-én mutat be a Gólem Színház a Sanyi
és Aranka Színházban. Borgula András rendezővel zsidó és nemzsidó
színházról, közhelyekről és abszurditásról beszélgettünk.

 

 

forrás: 7ora7.hu

 

Úgy tűnik, provokatív előadást szeretnétek létrehozni. Egymásnak többnyire ellentmondó közhelyeket akartok egészen az abszurdig fokozni, alapvetően a zsidó-nem zsidó tematikára felfűzve. Ennek időszerűsége vitathatatlan, de miért csináltok ebből előadást – pláne ilyen provokatív felhanggal?

Borgula András (BA): A dolog aktualitásához nem szólok hozzá, nem az én dolgom megítélni, de azt hiszem, az utóbbi 3000 évben ezt bármikor be lehetett volna mutatni. A provokativitás nem volt kiinduló szempont, tehát nem azért dolgozunk, hogy „jó nagyot szóljon”. Arra gondoltunk, szeretnénk valami önkritikusat bemutatni. Viszonylag ritka az ilyen alapállás a zsidó kultúrkörben, de ha azt akarjuk, hogy közhelyek nélkül beszéljenek rólunk vagy hogy figyeljenek ránk, akkor ahhoz bizony nekünk is önkritikát kell gyakorolnunk, és azt kell mondanunk, hogy mi ilyenek vagyunk, vagy ilyenek is vagyunk, illetve ilyennek látnak minket. Más színház nehezen nyúlhatna ehhez a témához, hiszen minden szót meg kellene gondolniuk, tartaniuk kellene attól, hogy „mit fognak ehhez szólni”. Persze abszurd módon, nyilván az is előfordulhat, hogy még minket is le fognak antiszemitázni, biztosan a zsidó közösségen belülről is kapunk majd negatív véleményt. Pedig mindössze arról van szó, hogy reflektáltan közelítünk, főként azokhoz a dolgokhoz, amiket szeretünk. Szerencsére ebben nem kell kompromisszumot kötni, mert én nagyon szeretnék erről beszélni. Ez fontos, mind a két oldalról; a zsidó és a nem zsidó közösségnek is. Mert a legrosszabb az, amikor nem beszélnek róla, hanem csak egymás háta mögött mennek az olyan típusú beszélgetések, hogy „szerinted ő az?”. Majd meglátjátok, hogy a darab tényleg erről szól, kifigurázva ezt. Meggyőződésem: jót tesz, ha megpróbálunk beszélni róla – először a darabról, aztán talán annak kapcsán másról is.

Amit mondasz, az azt feltételezi, hogy a zsidó embereknek van egy zsidó identitása. De te magyar vagy, nyilván van egy ilyen identitásod is, ehhez képest a magyar zsidó megint egy ettől eltérő dolgot feltételez? Én pedig magyar vagyok és az is egy másik dolog? Amikor azt mondod, hogy „mi”, akkor az mit vagy kiket takar? Vagy hol vannak ennek a határai? Egyáltalán, hol van ebben az én, hol van a te, a mi és a ti? Vagy hogy van ez az egész?

BA: Látod? Ha kérdést akarsz feltenni erre alapozva, szükségszerűen belezavarodsz.

Mert nem lehet feltenni a kérdést…

BA: Véletlenül sem akarsz rosszat mondani, nem akarod azt mondani, hogy ti meg mi, vagy hogy mi különbözőek vagyunk.

Igen… Sőt nekem furcsa volt, amikor azt mondtad, hogy mi, mert akkor azt mondod, hogy mi is. Legalább részben. Vagy nem?

BA: Pontosan ez történik a darabban, ez a kis idióta párbeszéd, amit most lefolytattunk. Ezt imádják a színészek, mert az ember sokszor kerül ilyen helyzetbe. Van egy ilyen utalásokkal teli, egymás háta mögötti összebeszélésből és súgásból építkező jelenet, aminek a végére oda jutunk, hogy ez milyen kellemetlen. A végén Bánki Gergőnek van egy monológja, ami szintén hasonlóval kezdődik, de ő is teljesen belezavarodik a mi és ti megkülönböztetésébe. Annyira, hogy az egész monológ el is vész és átfordul valamiféle magyarázkodásba. Annyira félünk attól, hogy rosszat mondunk, hogy már magát a kérdést sem tudjuk megfogalmazni rendesen, de ez egy remek lehetőség, hogy elinduljunk valami teljesen abszurd színház felé. Hogy mi vagyok én? Magyar. Zsidó. Férfi. Ez a három biztos. A Peer Gynt hasonlatával élve ezek olyasmik, mint a hagymának a héjai: ez is vagyok, az is vagyok, amaz is vagyok. De ez nem szab határokat. A darabban ezt megfordítjuk: vagy ez, vagy az. Vagy része vagy a zsidó-összeesküvés őrületnek, vagy nem – és akkor megszívtad. Mi lenne, ha az, amiről annyian konspirálnak, megtörténne?

Ha bármely rendező készít egy előadást mondjuk a magyarokról, és önkritikusan fogalmaz benne, az első negatív reakció – értelemszerűen – a magyar társadalomból érkezik. Lehet, hogy a zsidó és a magyar népre – illetve ezek metszeteire – egyaránt jellemző, hogy nehezen hajlamos az önkritikára? Félünk az önkritikától?

BA: Ez száz százalékig így van. Azt szokták mondani, hogy egy adott zsidó közösség olyan, mint egy szivacs. Ugyanúgy fog élni, mint ahogyan az adott nemzet, amellyel együtt lakik. A Marokkóban élő zsidók úgy esznek, úgy isznak és úgy gesztikulálnak, mint a marokkóiak. A Magyarországon élő zsidók pedig ugyanúgy nehezen bírják a kritikát, mint ahogy – azt gondolom – a többségi társadalom. Ezzel szakítani kell, ez semmiféle jóra nem vezet. Ugyanez a kritikám megvan a többségi társadalommal szemben is, de a Gólem Színház művészeti vezetőjeként hiszem, hogy először a kicsi, saját körömmel kell, hogy foglalkozzam, hogy onnan próbáljak meg általános üzeneteket, gondolatokat közölni – amik lehetőleg érvényesek a többiekre is.

A Gólem Színház 2006 óta létezik. A színházcsinálás manapság nem a legprosperálóbb jövőképet adja, mégis vannak őrültek, akik megátalkodottan belevetik magukat a dologba. Ehhez képest jön a Gólem Színház, szintén színházat akarván csinálni – ráadásul zsidó színházat Magyarországon, ami talán még egy fokkal nehezebb, és még egy fokkal őrültebb ötlet.

BA: A motiváció ugyanonnan táplálkozik, mint minden másik színházcsináló embernél – közhelyes vagyok, de nem baj, pont bele fog illeni ebbe a színdarabba. Tehát a „mi fajtánk” – ezúttal a színházcsinálókat értve alatta – valóban egóproblémákkal küzd állandóan, és el akarja mondani, hogy én ilyen vagyok, én így sírok, én így nevetek. Ráadásul az én önképemben nagyon erősen benne van a zsidóságom, gazdagítva az összképet. Mindehhez hozzátéve én Tel-Avivban jártam színházrendező szakra. Itt, Magyarországon nőttem fel, itt éltem, itt érettségiztem – de Izraelben váltam felnőtté, ott szocializálódtam. Tehát önkéntelenül oda kötök sok dolgot. Kint nagyon sokat tanultam a héber irodalomról, és mivel azt gondolom, hogy mindenki azzal foglalkozzon, amihez ért – vagy azt hiszi, hogy ért –, és hozzám ez áll közel, az izraeli irodalommal kezdtünk el foglalkozni. Persze jó kérdés, hogy az izraeli és a zsidó mennyiben ugyanaz. Magyarország és a magyarországi zsidó közösség is sokszor elmondja, hogy Oroszország után itt él Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége, 60 és 120 ezer fő között. Amikor egyébként gyűjtöttünk közhelyeket, akkor horribilis számokat is olvastunk – volt egymillió is. Szóval van egy relatíve nagy létszámú zsidó közösség, amelyben nem foglalkozik senki a jelennel. Csinálunk holokauszt-központot, vannak zsinagógák, létrehozunk zsidó múzeumot, de ezek mind azt mutatják, hogy mi volt, mi a hagyományunk. Jó, ez engem, mint magánember érdekel, de mint művészt nem. Az viszont érdekel, hogy ezt a sok embert mi foglalkoztatja, mit gondolnak a világról. Ezért érdekes a zsidó színház itt, ma, most.

Öt év alatt létrehoztatok egy jó pár előadást: A trükk, Amerikai hercegnő, Jákobi és Lájdentál, sőt, most már két alkalommal rendeztetek Zsidó Színházi Fesztivált, először a Merlinben, aztán a Nemzetiben. Úgy terveztétek, hogy kétévente lesz. Idén sor kerül rá?

BA: Nem, mert dönteni kellett. Volt egy lehetőség, hogy a Sanyi és Aranka Színházba állandó jelleggel beköltözzünk. Büszkén mondhatom, hogy teljesen független színház vagyunk, nem csak a szó hétköznapi, hanem anyagi értelmében is. Nincs állami, sem közösségi apanázs, az van, amit mi megteremtünk. Ez ad egyfajta szabadságot, viszont bizonyos dolgokat eléggé behatárol. Ezért el kellett dönteni, hogy vagy megint lesz egy fesztivál, karöltve a Nemzetivel – akik nagyon odaadóan fogadtak minket a múltkor is és nyitottak voltak rá idén is –, vagy pedig az összes kapacitásunkat abba tesszük bele, hogy legyen egy állandó helyünk. A kettő közül az utóbbit választottuk.

A Sanyi és Aranka nagyjából két éve indult színház, de tavaly nem igazán lehetett róluk semmit hallani. Hogyan kerültetek ide?

BA: Schőn Edina (az előadás producere – a szerk.) apukája hallott egy interjút Lukáts Andorral – ő a Sanyi és Aranka megálmodója –, aki a színház nehéz helyzetét taglalta. Közben mi már befogadóhelyeket kerestünk, voltunk a Merlinben és a Tháliában – ezzel ki is lőttem a két befogadóhelyünket – meg egyéb alternatív helyszíneken, például könyvesboltban. Amikor a rádióinterjút hallottuk, akkor felhívtuk Andort, hogy mi keresünk egy helyet és azt a pénzt, amit kifizetünk helyiségbérletre, azt ide is be tudjuk fizetni, és akkor közösen csinálhatnánk ezt a helyet. Elfogadta ezt az ajánlatot, így mostantól együtt toljuk ezt a szekeret.

Az mit jelent? Repertoárt fogtok itt építeni?

BA: Ez nem csak a Gólem és a Sanyi és Aranka saját játszóhelye lesz, keresünk partnereket. Például az Apró Színháznak is lesz két előadása októberben, és jönnek más kisebb csoportok is. Ez egy nagyon karakteres tér: egy pici fekete doboz, amit lehet variálni sokféleképp, de a kőfalak nagyon behatárolják, hogy mit lehet csinálni benne. Azt szeretnénk, hogy a következő évadban másokkal is ilyen együttműködésbe kezdjünk. Nincs annyi előadásunk, hogy egy teljes évadot megtöltsünk állandóra.

Miből lesz pénz? Ez a legnagyobb probléma egy alkotó számára. A külső szemlélő számára úgy tűnik, ti sínen vagytok. De miből?

BA: Erről Edina tudna konkrétumokat mondani. Nagyon erősen ajánlom minden színházcsináló embernek, hogy próbáljon maga mellé szerezni valakit, aki foglalkozik a pénzzel és ért is hozzá. Mert mi – valljuk be – nem értünk, én csak azt tudom, hogy ezt és ezt szeretném csinálni. Egyébként főleg külföldi pályázatokból és alapítványokból tartjuk fent magunkat, de nincs állandó működési költsége a színháznak. Vannak olyan alapítványok, amelyek fontosnak tartják a létezésünket és a munkánkat, de ezek mind határon kívüliek – holland, amerikai, talán francia. Viszont van ennek előnye: minket nem nagyon küldött padlóra az, ami az utóbbi egy vagy másfél évben történt, a zárolások, forráscsökkentések és megszorítások sora. Mi úgy alakultunk, hogy magunknak kell előteremteni a pénzt, úgyhogy nekünk nem új a helyzet. Azt gondolom, hogy ez a jövő, és mi ebből a szempontból hamarabb kezdtük el a jövőt.

Mostanában kétféle színházi alkotó van. Aki kezdi ezt belátni, illetve a másik, aki azt mondja, hogy engem igenis tartson el az állam.

BA: Attól félek, hogy ők meghalnak egy idő után. Az állam ki fog szállni előbb-utóbb ebből, mert nem abban a realitásban élünk, ahol az állam költ erre. Ez nem azt jelenti, hogy sosem fog, és vannak olyan országok Nyugat-Európában, ahol rengeteg pénzt öntenek a kultúrába, mert azt gondolják, hogy elsősorban az a fontos. Most itt nem ez van, ezt érdemes tudomásul venni.

Az öt év alatt azért kiépült itt egy színészi bázis, van egy mag, akivel együtt dolgoztok.

BA: Schmied Zoli van itt harmadszor, Bánki Gergő meg másodszor, és ugyanaz a dramaturg – Németh Virág –, aki a kezdetek óta. Ha az ember rátalál valakire, aki jó, azt nem nagyon szeretné elereszteni. Sosem tudtunk úgy évadot kezdeni, hogy van egy társulatunk, akikkel dolgozunk. Én ebben is a lehetőséget látom: tudom, hogy mi a produkció, tudom, hogy mit szeretnék, tudom, hogy van öt karakterem, akkor elkezdhetek sétálni és előadásokat nézni, hogy melyik szerephez ki kell. Amikor kértük a Vinnai Andrist, hogy írja meg ezt a darabot – ez az első alkalom, hogy van arra lehetőség, hogy kortárs magyar íróval dolgozzunk, és mi kértük fel, hogy ebben a témakörben írjon –, akkor megkérdezte, hogy van-e a fejemben valaki. Akkor tudtam mondani, hogy nagyon szeretném, ha a Gergő meg a Zoli benne lenne. Ő már ennek tudatában írt, és azt hiszem, aki látja majd az első jelenetet, az pontosan tudni fogja, hogy ez abszolút erre a két emberre készült.

A darab hogy állt össze? Elmondtad Vinnainak, hogy mit szeretnél, odaadtad a koncepciót és utána ő maga megírta, vagy folyamatosan konzultáltatok?

BA: A tavalyi évadban csináltunk két előadást. Mindegyiket zsidó író írta, ezek mind arról szóltak – ez volt a tavalyi évadnak a koncepciója is –, hogy mi hogyan látjuk a világot. Így az egyik előadásunk a barátságról, a másik a szerelemről, a harmadik pedig a családról szólt, lefedve egy szép nagy szeletét az életnek. Azt gondoltam, hogy jó ez, de vajon hogyan látnak minket? A fiúk általában szeretik tudni, hogy a lányöltözőben mit beszélnek, én legalábbis nagyon kíváncsi voltam – na ez is pont olyan dolog. Alapvető emberi ösztön tudni, hogy mit mondanak rólam. Ezen túl szerettem volna egy komédiát, de nem úgy, hogy az látszódjon, hogy a zsidók micsoda egy összetartó, vidám, boldog, ilyen klezmeres boldogságban elmerülő társaság, afféle Hegedűs a háztetőn-változatot, hanem onnan indulva, hogy gyűjtsünk olyan dolgokat, hogy ha beírod a netre, hogy „zsidó”, akkor mit ad ki. Kipróbáltuk. Tényleg ezek az őrületek jöttek, az összeesküvés-elméletek, a mindenféle teóriák. Az egész egyébként abból indult ki, hogy öt évvel ezelőtt kiírtam az internetre, hogy „szeretnék egy zsidó színházat alakítani”, és ezt valaki úgy kommentelte, hogy „minek, mind az”. Akkor meghirdettünk egy versenyt, hogy küldjenek minél több ilyen sztereotípiát és közhelyet, hogy miért lapos a Tesco teteje, hogy olyan újsághír jelenik meg, amely szerint Egyiptom nem veti el a lehetőséget annak, hogy izraeliek által betanított cápa támadta meg a fürdőző embereket, hogy kémnek ítéltek egy sast, mert a tel-avivi egyetem gyűrűzte meg… Az abszurd színházat nem kell kitalálni, létezik.

Csakhogy ez az abszurd színház sokaknak a valósága.

BA: A darab munkacíme az volt, hogy Közhely. Amikor szedtük össze ezeket, elkezdtem egy kicsit azzal foglalkozni, hogy mi is az a közhely meg sztereotípia – azt hisszük, hogy értjük ezeket a fogalmakat, de nem biztos. Vannak a mindennapos életben használt közhelyek. Holnap is van nap, több nap mint kolbász és a többi, ezeknek van igazságalapjuk, hiszen tényleg mindig van nap holnap is, és a kolbász is elfogy előbb-utóbb. Ehhez képest vannak a sztereotípiák, hogy például a zsidóknak nagy az orra. A baj akkor van, amikor a sztereotípia átcsúszik a közhely kategóriába, és azt gondolja az ember, hogy van valami igazságalapja. Elmosódik a határ a kettő között és összefolynak a dolgok. Andrisnak az is nagyon tetszett, hogy úgy nyúlunk a témához, a zsidósághoz, hogy nem kell kimondani, hogy Anna Frank, nem kell kimondani, hogy lelőtték a piros kabátos kislányt, meg Auschwitz és így tovább, hanem egy teljesen újfajta dialógus alakulhat ki. Tudtam, hogy ha viszünk neki egy őrületet, akkor az általa csak fokozódni fog. Ne az legyen, hogy mi magyarázkodni fogunk, hogy „gyerekek, mi nem törünk világuralomra, ez nem így van”, hanem akkor forgassuk ki, írjuk meg, hogy hogyan is lesz.

A píszí kommunikációban a zsidósághoz hozzákapcsolódott az a közhely, hogy sajnálni kell őket a történelmi adottságok okán, ugyanakkor ez kitermelte azt is, hogy ebből sokaknak már nagyon elegük van, és kifejezetten ellenségesen viszonyulnak ehhez az egész kérdéshez. Az a típusú kommunikáció, hogy ki és mi a zsidó és nem zsidó, és mi a viszonyunk egymáshoz, illetve ehhez az egészhez, szinte teljesen hiányzik a közbeszédből. Nem félsz attól, hogy ez elindít…

BA: Tudom már, mit akarsz mondani. Az idősebb generáció mondja is, hogy „ez akkor is így kezdődött, hogy viccelődtek”. De én nem viccelődni akarok, nem azt akarom, hogy nevessünk a holokauszton. Nem félünk ettől. Persze nyilván lesznek, akik azt mondják, hogy „tessék, látjátok, itt van, mi megmondtuk, hogy ők ilyenek, és most a zsidók is megmutatják, akkor biztos úgy van”.

Akkor te leszel az őszinte.

BA: Így van. De lesznek a paranoiásabbak, akik azt mondják, hogy „most ők csak azért nevettetik ki magukat, mert igazából tényleg készülnek a világhatalomra, és csak el akarják ezt poénkodni”.

Innen, a Mátyás utcai pincéből.

BA: Igen, ne hülyéskedjél már, innen indul az alagút, nem mondom meg, hogy hova vezet. Persze, ezek az emberek is jöjjenek, nézzék meg – nem akarom őket meggyőzni semmiről.

Kinek szól ez az előadás? Ha jól tudom, a TeARTrum Fesztiválon részleteket mutattok be belőle – de azokon kívül, akiknek esetleg ott megtetszik, kire számítasz nézőként?

BA: Ott leszünk a Színházi Korzón, ahol lehet találkozni a szereplőkkel, tehát a színészek a darabbeli szerepük képében várják a közönséget, tehát ott lesz egy ideig Rosenzweigbergerstein, a holokauszt-szakértő és Horovitzné, aki sólettel traktál mindenkit rogyásig. Érdemes lesz eljönni. Az előadást pedig tényleg a széles nagyközönségnek szánom. Azt szeretném, ha sokan jönnének – bármily közhelyesnek is hangzik –, és fontos, hogy ők mit mondanak. Nem egy csoportnak szánom, nem egy összekacsintós darab, hogy valakinek, miközben eltépem a jegyét, odasúgom, hogy shalom… Az jöjjön, akit érdekel ez a téma. Aki limonádékat szeret nézni, az elmegy egy olyan színházba, ahol azt játszanak. Itt ugyanez a helyzet: ha valaki szeret olyan dolgokat nézni, amik tabudöntögetéssel próbálkoznak még a 21. században is, annak itt a helye. És remélem, arról fog szólni a diskurzus, hogy milyen volt az előadás, nem pedig arról, hogy na ugye megmondtuk, hogy felesleges ilyennel próbálkozni…

De aki az abszurdot vagy a krimit szereti…

BA: Ők is jöhetnek. Az egyetlen meghatározás a nem is tudom, milyen karika, mert van benne csúnya beszéd, meztelenkedés, összeesküvés, ármány, nemi erőszak és nem tudom még mi – az összes zsidókkal kapcsolatos közhely.

Figyelemfelkeltő dolgok ezek.

BA: Remélem, mert tényleg nagyon jó szöveg, amit az Andris írt. Ezzel együtt nem úgy dolgozunk, hogy a szöveg az szent, és az sem, amit mondok. Csak próbálom a színészeket afelé terelni, ahogy szerintem működik a darab.

Úgy tűnik, mintha az izraeli színház szinte kizárólagosan színészből dolgozna, és nem annyira a rendező művészi látásmódja szabná meg a produkciót. Mintha az lenne a cél, hogy ők hozzák létre az előadást, ők ötletelnek, a rendező pedig egy keretet ad ehhez.

BA: Én épp e szemlélet alapján tanultam rendezni. Az izraeli színházművészeti egyetem nagyon letöri az ember egóját. „Senkit nem érdekel, hogy te milyen színes egyéniség vagy, ami érdekel minket, az a dráma. Ahhoz, hogy a szövegből egy élő dráma megszülessen, ahhoz egy fő eszközöd van, a színész. Az összes többi – nem lebecsülendően, de – másodlagos. Te, aki ide belépsz, az egódat hagyd kívül.” Nem tudom, hogy itthon ez hogy megy, Izraelben valahogy így. Néha élvezik a színészek, néha meg nehéz nekem, mert elég nagy butaságok is ki tudnak ebből jönni, emiatt ehhez a munkához hosszú próbafolyamat kell, négy hét csak arra elég, hogy technikailag színpadra állíts valamit. Jó előadáshoz mélyebb munka kell.

A Gólemben nem fontos, hogy valaki zsidó legyen, ez nem lehet kritérium, az egyetlen mérce, hogy ki jó, ki tehetséges. Viszont ha ezek az emberek jönnek mindenféle háttérrel – nem csak vallásilag értendő ez, hanem az a közeg is, amiben dolgoznak –, akkor nem biztos, hogy tudnak ezen viccelődni, vagy hogy kényelmes nekik, az ami, nekem evidens. Meg van egy ilyen félelem is bennük, hogy azt mondom, hogy „zsidó” – na, mi lesz ennek a következménye? Tartottunk egy hosszú beszélgetéssorozatból álló, mi úgy hívtuk, hogy „bezsidulást”, aminek az lett a vége, hogy ők is tudtak és mernek viccelődni olyan dolgokkal, amikkel azelőtt nem. Ez fontos része volt a próbának. Erre a hat hétre ez összejött, aztán majd meglátjuk. A bemutató szeptember 24-én lesz – mi is kíváncsiak vagyunk, hogy fogadják az emberek. De nem félek azt mondani, hogy ez egy populáris és közönségbarát előadás lesz.

támogatás