Szombat előfizetés 2017

Hogyan nyert egy lapot Teleki Pál unokaöccse a második zsidótörvénynek köszönhetően?

Írta: Dési János - Rovat: Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Most idézett könyvem hőse Lévai Jenő, a huszadik századi magyar történelem egyik nagy túlélője.

Katona az első világháborúban, öt évig hadifogoly Szibériában. Majd a húszas évek közepétől az egyik legsikeresebb, legmenőbb riporter. Az Est lapoktól kezdve a kor számos neves újságjában jelennek meg riportjai, ahogy ma mondanánk, tényfeltáró írásai. Ezekben a húszas években tengelyt akaszt a már akkor lelkes antiszemita közigazgatási tisztviselővel, Endre Lászlóval, akivel aztán hatalmas persorozatba is bonyolódik – a küzdelem nemcsak a tárgyalótermekben folyik, mint Lévai megjegyzi, nem sokkal a Somogyi-Bacsó gyilkosság után, az ilyesmi nem életbiztosítás.

Lévai végül a tárgyalóteremben legyőzi Endre Lászlót. (Aki majd a háború idején, mint a zsidók deportálásának egyik elsőszámú szervezője, belügyi államtitkár, próbál bosszút állni Lévain, aki kalandos módon szökik meg előle és éli túl a vészkorszakot. De erről majd egy esetleges következő részben. Most elég legyen csak annyi, hogy a vészkorszak szót is miden valószínűség szerint ő alkotta meg 1945 után, amikor a magyar holokauszt egyik első krónikásává vált.)

De ne szaladjunk ennyire előre.

Lévai a Horthy korban jól fizetett, sikeres újságíró volt, ráadásul úgy tűnk, az üzlethez is értett. Már az Est lapoknál nagyon futott a szekér, egy idő után szerette volna magát önállósítani. Ez már azért sem volt egyszerű, mert akkoriban a hatalom nem nagyon lelkesedett azért, hogy új, kritikus lapok induljanak, lapengedélyt szerezni szinte lehetetlen volt. Így már meglévő lapokat próbáltak megszerezni és átfazonírozni azok, akik saját lapot akartak csinálni.

Lévai először a Magyar Hétfő című újságot vette meg, majd

megszerezte a Kis Újságot

és annak egy mellékleteként a Képes Családi Lapokat. (Ez utóbbit 43-ig megtarthatta, igaz, csak mint „zsidó lapot”, akkor már se képes nem volt, se családi – hanem egy a polgári jogegyenlőség talaján álló, harcos zsidó lap. De ez megint egy másik történet.)

A harmincas évek második felében tehát a Kis Újság vasárnapi mellékleteként működtette a Képes Családi Lapok című heti kiadványt is. Az üzlet viszonylag jól ment, Lévai testvére a kiadót vezette, felesége, Adler Bella, pedig a „Szívek patikája” című lelki tanácsadó rovatot – mi ez, ha nem a polgári boldogság? Lévai, a gyülekező, mind sötétebb felhők ellenére azt remélhette, ha ügyesen lavírozik, valahogy majd csak megússzák.

Ám a szép reményekkel induló „sajtóbirodalom” nem sokáig működhetett zavartalanul. Míg korábban a sokszor mégoly óvatos ellenzéki hang miatt gyűlt meg a baja Lévainak a hatóságokkal, ekkorra már zsidósága lett a gond.

Elsőként a dédelgetett napilaptól, a Kis Újságtól kellett megválnia. A vevő Dessewffy Gyula lett. Az üzletet Dessewffy „apai jóakarója és tanítómestere”, Teleki Pál hozta össze. Dessewffy életrajzában így írt erről a tranzakcióról: Teleki „egy nap magához rendelt. «Van pénzed, hogy megvedd a Kis Újságot, Lévai Jenő lapját?» – kérdezte. Lévai a második zsidótörvény következtében nem tarthatta meg Kossuth Ferencnek, a Függetlenségi pártnak a lapját. Nem volt könnyű döntés. A régi dicsőségből kevés maradt. A Kis Újságot akkor a kofák lapjaként ismerték” – írja meglehetősen lekezelően a relatíve független, szakmailag igazán jól vezetett, mind befolyásosabb és sikeresebb lapról.

A gróf talán azért szólta le a lapot, hogy kisebbítse a felelősségét abban, hogy egy független hanggal megint kevesebb lett.

A Kis Újság afféle politikai bulvárlap volt

Lévai idején, persze ne a mai bulvárlapokra tessék gondolni. Kifejezetten sokat foglalkozott politikával, külpolitikával is – igaz, hangzatos, hatásos címeket adtak. Olvasható volt. Ezért népszerű.

Azért az új tulajdonos is érezhetett a visszás helyzetből valamit, mert idézi Telekit, aki szerint: „Lévait a lap teljes értéke illeti meg.” Mint később kiderül, persze szó sem volt teljes értékről, egyszerűen kizsarolták a tulajdonostól az újságot.

Bár Dessewffy emlékiratában hosszan ír Teleki „demokrata” voltáról és arról, azért akarta neki megszerezni a Kis Újságot, hogy az ne jusson a szélsőjobb kezébe, arra egy szót sem veszteget, mi – de úgy is feltehetnénk a kérdést, ki – kényszerítette ki ezt az üzletet.

A „második zsidótörvényt”, az 1939. IV tc.-et már éppen ez a „demokrata” Teleki terjesztette be. A már faji alapon álló jogszabály vitájában kifejtve „ez a törvényjavaslat sok tekintetben jogfosztás az egyedekre nézve. Ez világos. De jogfosztás az egyedekkel szemben a nemzet magasabb érdekéből. (…) ez a törvényjavaslat a nemzettest idegen elemekkel való túlzott áthatása ellen jogos önvédelemből korlátoz jogokat.”

Teleki tehát elfogadtatott egy jogszabályt, amely Lévai nehezen összehozott, komoly áldozatok árán, nagy szaktudással működtetett lapját, amely 120 embernek adott munkát, huss elvette.

Amúgy Dessewffy részletesen ír arról, hogy neki sem volt könnyű, mert

éppen az Adrián vitorlázott,

többek között Teleki lányával, amikor a miniszterelnök sürgősen hazarendelte, a lap átvétele miatt, megszakítva hajókázását. De egy szót sem ejt arról, hogy azért mégsem ez az akvizíció normál menete – még, ha végül, kétségtelenül, fizetett is. És az is igaz Dessewffy a magyar függetlenség szószólója maradt lapjával. De ez már nem egy független, afféle politikai bulvárlap maradt, hanem egy határozott pártszócső – egészen a német megszállásig, amikor beszüntette működését.

Dessewffy – nyilvánosan legalábbis – soha nem reflektált arra, hogy egy „faji alapon” meghozott törvény alapján juthatott más tulajdonához. Visszaemlékezéseiben, életrajzában – ahol hosszan ír Teleki demokrata voltáról – meg sem említi, hogy azért juthatott laphoz, mert a zsidónak minősített tulajdonos ezt már nem tarthatta meg. Mintegy természetesnek veszi, hogy akkor az az övé, sőt, magát, mint a magyar függetlenség egyik harcosát látja. A zsidók meg így jártak, és kész.

Dessewffy Gyula idős korában

A birtokunkban lévő átadási jegyzőkönyv szerint 1939. szeptember 30-án, este 10 órakor vesztette el Lévai Jenő lapját, amit sok munkával és pénzzel virágoztatott fel.

A következő évek hányattatásairól részletesen szólok a Lévairól írt könyvben, de most egy pillanatra ugorjunk az időben. Hat évvel később, miután rengeteg szenvedés után, túlélte a háborút, a munkaszolgálatot, a csillagos házat, a napi életveszélyt, 1945. augusztus végén levelet írt a Miniszterelnökség sajtóosztályának. Ebben felidézi, hogy két nappal korábban levelet küldött a Független Kisgazdapárt elnökségének, illetve gróf Dessewffy Gyulának, a Kis Újság felelős szerkesztőjének is, s ebben felszólította őket, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány 200/1945 M. E. rendelete értelmében

adják vissza neki a Kis Újságot.

A hivatkozott jogszabály a zsidótörvények és rendeletek hatályon kívül helyezéséről intézkedett, bár a vagyoni ügyek rendezéséről nem szólt részletesebben.

Az azonban a kilencedik paragrafusban szerepel, hogy a zsidókkal kötött kizsákmányoló ügylet megtámadható, a teljesített szolgáltatások visszakövetelhetőek.

Indokolásként Lévai azt írja, hogy a Kis Újságot 1935 júniusában csődön kívüli kényszeregyezség során „óriási áldozatok és küzdelmek közepette tudtam csak megszerezni. Évekig keserves küzdelmet folytattam fenntartásért a dömpingsajtóval, a 4 filléres Függetlenséggel. 1939. nyarán a Teleki kormány az 1939. IV. törvénycikkre való hivatkozással kényszerített arra a lap kiadási jogának megvonásával fenyegetve, hogy a Kis Újságot gróf Dessewffy Gyulának, Teleki Pál unokaöcsének és a mögötte álló csendestársnak, gróf Zichy Nándornak, Teleki vejének szolgáltassam ki. A vételár – tekintettel az akkor már esti fővárosi és reggeli vidéki kiadásra – valamint a már mutatkozó konjunktúrára, a kényszerhelyzetnek megfelelően <<kizsákmányoló ügylet>> volt.”

A választ nem ismerjük. Azt tudjuk, Lévai nem kapta vissza a Kis Újságot.

Úgy tűnik a Kisgazdapárt és Dessewffy is úgy gondolta, ez a lap az övék és senkinek semmi köze ahhoz, hogy jutottak hozzá.

Dessewffy, egyébként 1945-ben még képviselő is lett, 1946. márciusáig főszerkesztőként jegyezte a Kis Újságot. Akkor váltották le a Baloldali Blokk nyomására. Majd a Kisgazdapártban bekövetkezett baloldali fordulat után, 1947-ben emigrálni kényszerült.

A lap megszűnt.

Ha Lévai visszakapta volna, akkor államosítják, s ő talán végkép nem ússza meg a kitelepítést, a letartóztatást, mint „kapitalista laptulajdonos” a kommunista időkben.

Persze 1945- nyarán ki látott ennyire előre, Az pedig a kelet-európai politikai fordulatokat jelzi, hogy Lévaitól zsidósága miatt vették el a lapot, így került Dessewffyhez, aki politikai nézeteiért bukta el az erkölcstelenül megszerzett Kis Újságot.

 

(A „Lévai Jenő és a zsidósors” c. könyv ezen a linken érhető el teljes terjedelmében.)

 

Címkék:Kis újság, Lévai Jenő, Teleki Pál, zsidótörvények

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Misna magyarul – Sabat 23.

Ha egy gerenda eltörik (szombaton), egy padhoz kötik, vagy az ágy oszlopaihoz, nem azért, hogy a gerenda a helyére kerüljön,...

Amerikai rabbiszervezetek elégedetlenek Trumpnak a charlottesville-i erőszakra adott válaszával

Amerikai rabbiszervezetek csütörtökön bejelentették: törlik az őszi zsidó ünnepek alkalmával szokásosan megtartott videokonferenciát az amerikai elnökkel. 

Close