Temetések és zsinagógák – Emlékezet (Mazsihisz), vagy jövő idő (EMIH)?

Írta: Szombat szerkesztősége - Rovat: Belpolitika, Politika

Ugyanazon a reggelen, amikor a Mazsihisz a Dunában talált – vélhetően az 1944-es tömeggyilkosságok idején megölt – áldozatok emberi maradványait helyezte nyugalomra a Kozma utcai temetőben, az EMIH közzétette a hírt: Az EMIH több mint 2000 négyzetméteres új központja pár méterre lesz a Margit hídtól, ahol a pénteken végtisztességet kapó, 70 éve Dunába lőtt zsidó mártírok maradványait megtalálták. Hasonló méretű zsinagóga egészen a második világháború óta nem létesült Magyarországon.”

EMIH közösségi központ Újlipótváros

EMIH közösségi központ, Újlipótváros, Palatinus Ház, látványterv

“…meggyőződésem – idézi a hír Köves Slomó vezető rabbit -, hogy gyászbeszédeken túl a tetteknek még nagyobb ereje van: a zsidó hagyományok ápolásával és megismertetésével, újabb és újabb zsinagógák és közösségi terek, oktatási intézmények létrehozásával tudjuk a legemelkedettebben kegyeletünket is leróni a mártírok előtt, az EMIH pedig évek óta elkötelezetten jár ezen az úton. Fontos, hogy a temetés mellett, a zsinagóga nyitásával az élet üzenetét is eljuttassuk az emberek felé.”

Szögezzük le: ugyanarra az időpontra időzíteni az EMIH új zsinagóga-alapításának bejelentését, amikor a dunai áldozatok emberi maradványainak Mazsihisz által szervezett Kozma utcai temetése zajlik – melyen egyébként az EMIH rabbijai is közreműködtek -, tapintatlan, ám jelképes erővel bíró üzenet. Párbeszédnek érdes, mindazonáltal a Mazsihisz részéről célszerűbb nem megsértődni, hanem elgondolkodni.

*

Néhány nappal ezelőtt az EMIH felavatta a felújított Óbudai zsinagógát, most új zsinagóga és közösségi központ kialakítását jelentik be, s úgy hírlik, további új intézmények létrehozására készülnek.

A dunai áldozatok emberi maradványainak végső nyugalomra helyezése után két nappal tartja a Mazsihisszal szorosan összetartozó Élet Menete szokásos évi felvonulását. Az idei menet a szervezők szerint “halottainkról és gyermekeinkről” szól, és “azt üzeni, hogy minden körülmények között embernek lehet maradni, ez saját választás.”

Ez, így, többé-kevésbé pontos, jelképes képe a magyarországi zsidóság két legnagyobb szervezetének. Nem mintha a Mazsihisz ne avatna időnként zsinagógát, ne szervezne fesztivált, és az EMIH ne tartana holokauszt-megemlékezéseket, mégis, döntően ez a fenti kettős kép él a nyilvánosságban.

Ámde az EMIH emlékfalának jellegzetessége a Dohány utcában, hogy miközben az elpusztítottakra emlékezik, azonközben is igyekezne rávenni a nézőt, látogatót, emlékezőt a zsoltármondásra és a zsoltármondás által a vallásos élet ciklikus rendjébe való visszatérésére, mely az életet szenteli meg.

emlekfal1

Az EMIH által emelt Emlékfal a Dohány utcában

Az EMIH esetében tudatos törekvést látni, hogy a zsidóság fogalmát az üldöztetés és a veszteségek után ismét az élettel és a vallással társítsa, míg a Mazsihisz esetében továbbra is a vészkorszak emlékezete és az antiszemitizmus elleni harc identitás-elemként való fenntartása a hangsúlyos. Az EMIH a vallásos hagyományra, a Mazsihisz a 20. századi történelmi traumákra épít.

Az EMIH esetében a kortárs zsidó élet a politikai cél és eszköz, amelynek érdekében s amellyel fellép, a Mazsihisz esetében még mindig a történelmi emlékezet: zsidók üldöztetése és a mai kirekesztés elleni küzdelem, amivel a nyilvánosság előtt jelentkezik – immár két és fél évtizede.

V4

A visegrádi országok zsidó közösségi vezetőinek Mazsihisz által szervezett tanácskozása. Balról jobbra: Tomasz Krakowski (Lengyelország), Heisler András (Magyarország), Petr Papousek (Cseh Köztársaság), Igor Rintel (Szlovákia). Forrás: Mazsihisz

Amikor néhány napja a visegrádi együttműködés országainak, Közép-Európa zsidó közösségeinek legmagasabb rangú vezetői tanácskoztak a Mazsihisz meghívására a Síp utcában, a fontos hír korántsem kapott ilyen súlyt a Mazsihisz kommunikációjában és a nyilvánosságban, mint a dunai áldozatok maradványainak temetése. Nem is hirdették meg nyilvánosan a rendezvényt, nem tartottak a vezetők nyilvános előadásokat, pedig számot tarthatott volna a közösség és a média érdeklődésére. Beszélhettek volna a közép-európai zsidó élet újjászületéséről, az együttműködésről, a párhuzamosságokról, akár az emlékezetpolitikai fejleményekről – és a zsidó jövőről. Mégsem ebből formált a Mazsihisz nyilvános, politikai súlyú eseményt, hanem az 1944-es áldozatok temetéséből és az Élet Menetéből.

A dunai áldozatok maradványainak alapos előkészülettel, sok kommunikációval zajló nyilvános temetése kapcsán felmerül bennünk a kérdés: vajon remélhető-e fordulat ettől az egyszerre zsidó közösségi és állami eseménytől? Hiszen úgy tűnik, a vészkorszak emlékezete immár az állami emlékezetkultúra részévé vált: a legnagyobb zsidó szervezet elérte két évtizedes politikai célját. Mi az, amit ettől még várni lehet?

A Dunában talált emberi maradványok temetésén a Kozma utcai temetőben

A Dunában talált emberi maradványok temetésén a Kozma utcai temetőben. Forrás: Mazsihisz

Nyugvópontra juthat-e a gyász, ha identitássá vált? Átbillenhet-e így a holokausztemlékezet az élők vallási-közösségi, illetve kortárs kérdésekre fókuszáló azonosságtudatába? Elképzelhető, hogy az önmagukról a nyilvánossággal közölni kívánt hitvallás a jövőben nem a vészkorszakhoz, huszadik századi sérelmekhez kötődik, hanem a valláshoz, a tanuláshoz, az életörömhöz, a jiddiskájt mellett a magyar és az európai zsidó kultúrához – vallásostól a szekulárisig?

Vagy a gyász, az emlékezés, a történelempolitika, az antiszemitizmus elleni harc lesz továbbra is a meghatározó a Mazsihisz arculatában, mert politikai vezetőinek és tanácsadóiknak zsidósággal kapcsolatos ismeretei, asszociációi, reflexei, identifikációi döntően ebben az intellektuális mezőben mozognak, és a kiválasztódó fiatalabb politikai vezetők is ebben a közegben érlelődnek, ezért ezt a politikai szocializációt viszik tovább? A másik póluson (EMIH) pedig a vallás, a rabbinikus hagyomány, a zsinagógaépítés és az újjászülető vallási-közösségi élet – a tragikus múlttól való elrugaszkodás törekvése?

*

Elemzéseink célja az, hogy a magyar zsidóság nagy szervezetei korszerűen és hatékonyan működjenek egymás mellett, és a zsidó társadalom mentalitását is közelítsék a nyugati világ zsidó közösségeinek mentalitásához. Vészkorszak volt: emlékezni kell rá, antiszemitizmus van: fel kell lépni ellene a társadalom józan és erkölcsös részével együtt. De zsidó identitást, közösséget építeni más célokkal, más eszközökkel kellene.

Ha nem figyelmeztetünk időben, és másoknak is az lesz a benyomása, ami nekünk, akkor a fiatalabb nemzedék elfordulhat a Mazsihisztől, vagy megörökölhetik a holokauszt-identitást, az újra és újratermelődő üldözötti önképet, a vége-nincs történelempolitikai csatákat, és pozitív identitáselemek helyett továbbra is főként ebben a szellemi mezőben tudják csak elhelyezni saját zsidó tudatukat.

Pedig ez már a 21., és nem a 20. század.

 

támogatás