Szombat előfizetés 2017

Megadja Gábor: Zsidó ellenforradalmárok

Írta: - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Vajon mi tette lehetővé, hogy a modernség pusztító forradalmai (1789, 1917, 1933) végigsöpörjenek a kontinensen? Mi lehetett az oka annak, hogy az emberi élet szentségét hirdető zsidó-keresztény Európa tömeggyilkosságok ünneplésébe kezdett? Leo Strauss szerint a hiba ott keresendő, hogy a modernség elmosta a határokat jó és rossz között…

Hagyományosan két kifejezésünk van a törvénytelen állapotra, az illegitim uralomra és erőszakra: zsarnokság és forradalom. A kettő szoros egymáshoz simulása a modern korban vált nyilvánvalóvá.

A forradalom kritikája egyidős a forradalommal. A francia forradalom volt az a vízválasztó a nyugati történelemben, amikor is elkülönültek egymástól a rend és törvény, valamint a haladás és forradalom hívei. A leginkább ismertté vált kritikus Burke volt, akihez a modern konzervativizmus születését szokás kötni, a kontinensen pedig nem kisebb elmék kritizálták a felvilágosodás racionalizmusát, és a forradalmi erőszakot, mint de Bonald vagy de Maistre. Ugyan válaszaik között – főleg földrajzi és történeti beágyazottságuknak köszönhetően – vannak némi különbségek, a forradalom kritikusaiban közös az ismeretelméleti spekulációk és a forradalmi cselekvések együttes bírálata.

jacob talmon.jpg

 Jacob Talmon

Noha a forradalom és a modernitás kritikáját nem szokás a zsidósághoz kötni, a zsidó gondolkodók egy igen jelentős része sorolható föl ezen eszmekör részeként. A modernség, demokrácia és forradalom-ellenesség zsidó képviselői jellemzően XX. századi szerzők, legtöbb esetben emigránsok, akik koruk válságára, elsősorban a totalitarizmusra próbáltak meg valahogy válaszolni. Ezen zsidó szerzők számára a forradalmi totalitarizmus nem egyszerű elméleti probléma volt, hanem véres valóság, amivel mindannyian szembe kellett nézniük hosszabb-rövidebb ideig. Az ortodox Jacob Talmon az Israel Among the Nations . könyvét annak a mítosznak a cáfolatával kezdi, miszerint a zsidóság és a forradalom mindig egymás szövetségesei. A szerző maga is demonstrálja az ellenforradalmi zsidóság jelenlétét a szellemi életben, hiszen ő írta az egyik legjelentősebb demokratikus totalitarizmus-ellenes könyvet, a Totalitárius demokrácia gyökerei(1952). Talmon könyve nyugodtan nevezhető „alapműnek”: a XX. századi totalitarizmus gondolati és „ontológiai” eredetét véli felfedezni a felvilágosodás racionalizmusában és a francia forradalom gyakorlatában. Talmon szerint ugyanis a totalitárius demokrácia szemben áll a liberális vagy empirikus demokráciával, s míg előbbi egy „természetes rend” minden egyéb elemet kizáró megvalósítására tör, addig utóbbi a történetiségre, tapasztalatokra, hagyományokra, és mindezek sokszínűségére hagyatkozik. Talmon a forradalmárok számos inherens ellentmondását tette nyilvánvalóvá: ezek közé tartozik az individualizmus és az egy, „objektív”, a prioricél közti ellentmondás, valamint a francia forradalom legnagyobb belső feszültsége, a tulajdon problémája. Utóbbi azért fontos, mert a tulajdon megkülönböztet, folytonosságot, horribile dictuhagyományt testesít meg, s mint ilyen, nem felel meg az „egyenlőség” kívánalmának, mely szerint minden történeti-szokásbeli eltérést el kell törölni ahhoz, hogy az absztrakt „ember” valósággá váljon. E belső feszültséget később és egyértelmű tisztasággal a bolsevik diktatúra „oldja fel”.

Talmon politikai messianizmusnak nevezte a szekuláris forradalom eszmeiségét: a forradalom redemptív mozgalom, a megváltás evilági. Ugyanakkor ez a messianisztikus küldetéstudat páratlan „tudományos” magabiztossággal járt együtt, azzal az exkluzív racionalizmussal, amely tudását egyedül érvényesnek és omnipotensnek tartotta, és melynek segítségével a forradalmárok a céljaik eléréséhez szolgáló eszközöket igazolták. Talmon érvelése nem sokban különbözik a szintén emigráns és szintén zsidó gyökerekkel rendelkező Polányi Mihályétól, aki hasonlóképpen a modern forradalmak kettős arculatában (túlfűtött szekuláris erkölcsiség és szkepticizmus szövetsége) vélte felfedezni kora válságának gyökereit, azaz a „morális inverzió” alapját. 

A „természetes rendhez” való konformitás kizárt mindenféle érdekellentétet, és vitát. Robespierre „szabadság”-koncepciója, illetve a forradalmárok demokrácia-felfogása ezért ellentétes volt a parlamentarizmus és a viták meglétével, a pluralizmussal. Rousseau nyomán a forradalmárok semmiféle „többszörös” lojalitást nem tűrtek meg (egyház, közösség, család stb.), a lojalitás csakis egy irányt jelölhet ki magának, ez pedig az általános akarat, illetve az állam. A forradalmi nemzet-felfogás monisztikus és egalitárius, a történeti kötelékekből kiszakított individuum kollektívumba való begyömöszölésével elégszik meg csupán. A forradalmi zsarnokok azzal igazolták a más véleményen lévők elnyomását és elhallgattatását, hogy a „szabadságnak nem lehetnek ellenségei”, illetve akik azok, rászolgálnak arra, hogy megsemmisítsék őket. Ezért válhatott olyan nyomós érvvé az ellenforradalmárok és az emigránsok, idegenek elleni hajszában az, hogy ők a szabadság és az emberiség ellenségei. Robespierre, akárcsak a többi, őt követő fanatikus (Hitler, Sztálin), minden sarokban összeesküvőket vélt látni, akiket az „emberiség” érdekében azonnal likvidálni kellett. Talmon bemutatja, hogy a balos-egalitárius humanizmus krédója a legszörnyűbb mészárlás és zsarnokság táptalaja. A tekintély tiszteletét és a vallásos szentet felváltotta a felszabadító erőszak szentsége.

*

Vajon mi tette lehetővé, hogy a modernség pusztító forradalmai (1789, 1917, 1933) végigsöpörjenek a kontinensen? Mi lehetett az oka annak, hogy az emberi élet szentségét hirdető zsidó-keresztény Európa tömeggyilkosságok ünneplésébe kezdett?
Leo Strauss szerint a hiba ott keresendő, hogy a modernség elmosta a határokat jó és rossz között, leszállította a klasszikusok által felállított erkölcsi és politikai mércét, majd a korábbi különbségtételek helyére újakat tett – mint pl. „haladó” és „reakciós”.

leostrauss idős.jpg 

Leo Strauss

A zsarnokságról írt könyvében Strauss amellett érvel, hogy az „értékmentes” modern tudomány (amely a modern filozófia szülötte) és az ugyancsak „értékmentes” modern tömegdemokrácia képtelen volt felismerni a legborzalmasabb zsarnokokat, amikor azok színre léptek. Erkölcsi (és fogalmi) mérce híján ugyanis sem a tudomány, sem az emberek nem voltak képesek azonosítani a „zsarnok” figuráját. A modern „értékmentes” tudomány és a tömegdemokrácia ugyanis a relativizmus mocsarába süllyedt, így nem képes egyik sem elválasztani a jót a rossztól. Ezért is vált lehetővé, hogy behódoljanak a modernségnek és a forradalomnak, hiszen azt nem voltak képesek belátni, ami a klasszikus politikai filozófia mércéi szerint nyilvánvaló lett volna: a modern forradalmár zsarnok. A klasszikus megközelítés szerint ugyanis „jó zsarnokság” nem létezik – a modernek számára igen. Mivel a modernek inkább az egyéni igények korlátlan kielégítését tették meg a politika feladatának, ezért minden rezsim igazolhatóvá vált, amely ezek kielégítését el kívánta látni – ezzel elfeledték a klasszikusok bölcsességét, akik szerint valamiféle közéleti erények, és a törvények uralma a fontos, és hogy a politika feladata ezek fenntartása. 

Irving Kristol, a neokonzervatívok „nagypapája” szembeállította egymással a francia és az amerikai forradalmat, természetesen az utóbbi mellett téve le a voksát. Kristol szerint kétségtelenül a francia forradalom volt a „modernebb”, ám ez korántsem jelenti azt, hogy jobb lett volna: épp ellenkezőleg. Hannah Arendt terminológiája segítségével a modern forradalmakat „rebellió”-nak nevezi, míg az amerikait igazi „forradalomnak”, melynek helyességét épp nem-modern és „nem-forradalmi” jellege adja. Kristol szerint ugyanis George Washington semmi szín alatt nem sorolható fel Robespierre, Lenin, Mao vagy Fidel Castro mellett: úriember volt, nem forradalmár. Az amerikai alapító atyák egyetértettek a klasszikusok bölcsességével, melyet Strauss annyira hiányolt a modern tömegtársadalmakból, miszerint az emberi természettel szemben szkeptikusnak kell lenni, a jó rend fenntartása pedig áldozatokat, a törvények odaadó tiszteletét, és erényeket (republican virtues)követel meg. Ezért tisztában voltak azzal is, hogy Amerika „születésével” nincsenek örökre „elrendezve” a dolgok, a jó rendet folyamatosan fenn kell tartani. Ez annak is az előfeltétele, hogy az emberek ne mondjanak le önkormányzásukról, és ne ruházzák azt át a mindenható államra. Ehhez pedig vallásra, hagyományokra, és a stabil közösségek meglétére van szükség. Kristol, Polányihoz hasonlóan úgy gondolta, a szabad társadalom létéhez elengedhetetlen a közös hitek, a bizalom, a közös értékek fenntartása, és ezek tiszteletben tartása. 

 

irving kristol.jpg 

Irving Kristol

Jóllehet, az amerikai forradalom „prózai” volt, szemben a saját gyermekeit felfaló franciával – utóbbi joggal nevezhető romantikusnak. De megérte-e a terror, a tömeggyilkosságok sora azt, hogy néhány lánglelkű romantikust megihlessen?
Kristol – Arendt nyomán – azért méltatta az amerikai forradalmat, és vetette el a franciát és a bolsevikot, mert utóbbiak valami lehetetlenre törekedtek: az emberi állapot megváltoztatására. Az azonnali megváltást minden földi rossztól, a szegénységtől, a meglévő társadalmi kötelékektől, stb. Ezért írta azt Talmon, hogy a francia forradalmárok a szabadság alatt valójában „biztonságot” értettek, Arendt értelmezésében ezért ezek a forradalmak (avagy az ő szóhasználatában „lázadások”) inkább „társadalmi” jelenségek, míg az amerikai forradalom „politikai” volt.

Az amerikai forradalom nem törekedett azonnali megváltásra, sem a conditio humanamegváltoztatására, pusztán a régi jó törvényeket kívánta megerősíteni. Ezért jellemzi az alapító atyákat (legfőképp ritkán olvasott levelezéseik tanúsága szerint) a józanság, szemben a forradalmárok utópiák által kiváltott részegségével (a radikálisok ezért sem érthetik meg igazi valójában, mit is jelentett az amerikai forradalom; Kristol szerint Tom Paine sosem értette Amerikát, ezért megérdemli, hogy ne figyeljenek rá).  A francia forradalom „boldogságot” ígért, míg az amerikai a „boldogságra való törekvést” kívánta lehetővé tenni.

*

 

arendt-hannah-xx-xx.jpg 

Hannah Arendt

A XX. századi zsidóság egy jelentős része a forradalommal és a progresszióval szemben a hagyományt, a vallást és a Nyugat zsidó-keresztény örökségét képviselte. Bármilyen mértékben térjenek is el egymástól – a gyakorló katolikussá lett Polányi, az ortodox Talmon, a platonista Strauss, a zsidóságával élete végéig „küzdő” Arendt, a „konvertita konzervatív” Kristol –, annyiban közösek a nézeteik, hogy a modernség és különösen a modern forradalmak eredményeit elvetik (legyen szó akár totalitarizmusról, tömegdemokráciáról vagy jóléti államról). Ellentétben tehát a népszerű mítoszokkal, a zsidóság egyáltalán nem csatlakozott „egyként” a forradalom ügyéhez, sokan (akik közül csak csekély mennyiségű példát tudtunk most megemlíteni) szembefordultak vele. Érdemes Westermann tábornok Vendée-ről adott jelentésére egy pillantást vetnünk, melyben a forradalmi gondolat a maga teljességében megjelenik:
„Vendée nincs többé, polgártársak. Asszonyaival és gyermekeivel együtt a mi szabad kardunktól pusztult el. A parancsok értelmében a lovak patájával tiportattam el gyermekeiket, felkoncoltattam asszonyaikat, így nem szülhetnek többé gonosztevőket. Mindnyájukat kiirtottam. Az utakat tetemek borítják. Mi nem ejtünk foglyokat, a szabadság kenyerével kellene etetnünk őket, az irgalom azonban nem forradalmi dolog.”

A zsidó ellenforradalmárok okkal és joggal látták ebben a mentalitásban a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus logikájának eredőjét: a francia forradalom guillotine-jaitól, az első nagy nyugati mészárszéktől nincs messze a gázkamrák és a Gulag rideg valósága.
 

Címkék:2009-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

“A zsidósággal szemben nincs diszkrimináció Magyarországon”

Magyarországon nincs vallási diszkrimináció. De mégis van. Akkor viszont nem jelentős. Az oktatási tárca szervezésében tartott konferencián kiderült: mindez csak...

Holokauszt-emlékművet avattak Sepsiszentgyörgyön

A háromszéki zsidók deportálásának 65. évfordulóján emlékművet avattak Sepsiszentgyörgyön. A csiszolt gránitlapokon annak a 611 áldozatnak a neve olvasható, akik...

Close