Szombat előfizetés 2017

A születésnap

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 

Előbb akkor a Sári néniről, meg a híres flódnijáról. Ehhez a történethez annyit mindenképpen tudni kell, hogy az anyám otthon volt a tócsniban, de a flódnit egyáltalán nem ismerte. Sztrapacskát azt minden mennyiségben tudott csinálni az anyám, de már a pitával és a kindlivel is bajban volt, barcheszt pedig talán ha kétszer készített életében, saját bevallása szerint.

 

Részlet a Palatinus kiadónál az Ünnepi Könyvhétre megjelenő regényből

 

 

Mondta is mindig az apámnak, hogy nem Gömör vármegyéből kellett volna tót leányt választanod, apus, ha nem szereted a sztrapacskát, és mindenáron flódnival akarod elrontani a gyomrod.
Aztán mégis megtanult flódnit sütni az anyám, sütött is olyat, hogy annál még a Sári néni se tudott jobbat.
Attól a flódnitól helyreállt a családi béke.
Merthogy megbomlott a családi béke, nem is attól bomlott meg, hogy nem tudott flódnit sütni az anyám, mert azt elviselte volna a család, és abból veszekedés se lett volna, hanem inkább attól bomlott meg, hogy a Sári néni tudott flódnit sütni, és az a flódni tényleg nagyon jó volt, meg jött is az a flódni rendszeresen, hozta a Sári nénit, talán kicsivel többször is, mint kellett volna.
Mondta is a nővérem, az Irma, hogy nincs valami rendben azzal a flódnival, a Sári néni flódnijával, mert másnap mindig migrénje van az anyámnak, az apám meg olyan ideges, hogy majd felrobban.
A történet még akkor kezdődött, amikor a Sári néni és az apám gyerekek voltak, és ott laktak mindketten a VII. kerületben, a Klauzál térnél, közel a zsinagógához, az apám a Dob utcában, a Sári néni a Kis Diófa utcában, és mindketten állandóan a Klauzál térre mentek játszani.
Merthogy gyerekkori jóbarátok voltak az apám meg a Sári néni, legalábbis az Irén néni, aki majdnem mindennap jött segíteni a háztartásban, és mindig mindent tudott, szóval, az Irén néni így mesélte, hogy a Sári néni meg az apám együtt nőttek fel, és, ezt is mondta az Irén néni, több is lett volna ez egyszerű gyerekkori barátságnál, ha nem jön az anyám, és az utolsó pillanatban el nem halássza a Sári néni orra elől az apámat, merthogy az utolsó pillanatban jött be a képbe az anyám, akkor, amikor már a Sári néni szülei befogadták a családba az apámat, így mondta az Irén néni, hogy befogadták, és közben lehalkította a hangját, és jelentőségteljesen ránk nézett, rám meg a nővéremre.
Bizony így volt, mondta az Irén néni, aztán felemelte az ujját, úgy, ahogy csak ő tudta felemelni, és azt is hozzátette, hogy a Sári néni azóta se ment férjhez, szegény, azóta is egyedül van, a szüleivel, akik azóta se akarnak hallani a Ziegler-családról, mert az apám, az apátok, mondta az Irén néni nekem meg a nővéremnek, nem tartotta be az ígéretét, amit a Grózl Sárinak tett.
Merthogy Grózl Sárinak hívták a Sári nénit.
De ettől függetlenül jött hozzánk a Sári néni rendszeresen, mert jóban voltak az apámmal, jött ünnepkor meg születésnapkor, jött csak úgy váratlanul is, hétvégeken, és mindig hozott valamit, süteményt, ezt-azt, legtöbbször flódnit hozott, mert tudta, hogy az apám imádja, ha roppan a tésztája, omlik a szájban a borban párolt alma meg a szilvalekvár és a mák, meg a diótöltelék, és az egész puha és ropogós, olyan, amilyennek a flódninak lennie köll, ahogy azt az Irén néni mondotta volt, akkoriban.
Tény az is, hogy a Sári néni mindig nagyon kedves volt az apámmal meg velünk is, csinos is volt, jó szaga is volt, csak az anyámmal volt kissé kimért és ideges.
Aztán egy napon mégis minden megváltozott, épp úgy chanuka táján, közvetlenül karácsony előtt.
Már december elején nagy szervezkedésben volt az anyám, állandóan az Irén nénivel súgott-búgott, meg szakácskönyveket bújt, aztán egy napon azt mondta az apámnak, hogy ünnep lesz, merthogy megjön a testvérbátyja Svédországból, az Ede, és december 23-án reggel érkezik, repülővel, az Ede, aki vagy huszonöt éve nem volt itthon, Magyarországon, meg otthon sem, a Felvidéken, Rimaszombatban, merthogy az utolsó pillanatban, így mondta az anyám, ’57 januárjában lépett le, és csak most szánta rá magát, hogy jöjjön, és jön, szóval 23-án este valami ünnepséget kellene tartani.
Mindettől az egész család olyan izgatott lett, még a nővérem is meg az Irén néni is, mindenki, a fene tudja, miért, és valahogy mindenki nagyon készülődött valamire, csak én nem készülődtem, de a nővérem, az Irma, azt mondta, nekem nem is kell készülődnöm, mert aki még iskolába se jár, az csak várja nyugodtan a meglepetést, az nem nagyon tud semmit se csinálni.
És december 22-én már tetőponton volt az őrület, az anyám állandóan az Irén nénivel lógott a konyhában, és mindig játszani küldött, hogy ne lábatlankodjak már ott, és este a vacsoránál azt magyarázta az apámnak, hogy másnapra az apám jelentsen beteget, ne menjen tanítani, mert ki kell mennie az Ede elé a repülőtérre, az anyám ugyanis nem tud kimenni, merthogy migrénje van, és holnap reggel is az lesz, azt már előre tudja, de semmi baj, hozza be a repülőtérről az Edét az apám, fél 12-kor érkezik a gép, vámvizsgálat meg minden, meg az a nagy forgalom, szóval nem baj, ha csak három körül érnek haza, merthogy este hatkor kezdődik az ünnepség, akkorra kell igazából megérkezniük.
Akkor aztán az apám látta, hogy nem lehet vitatkozni az anyámmal, mese nincs, ki kell mennie a repülőtérre másnap, igaz, hogy nem vett ki szabadnapot, hanem megtartotta a reggeli óráit az iskolában, és csak aztán buszozott ki az Ede bácsi elé a repülőtérre, és így kecske is meg káposzta is, ahogy azt mindig szokta volt mondani az apám.
Mi meg kora reggel talpon voltunk, az anyám sugárzott az örömtől, egyáltalán nem tűnt fejfájósnak, sőt, nagyon is életerős volt, az Irén nénivel már szedték is elő a konyhában az edényeket, meg kést meg mindenféle szerszámot, és odasúgta az anyám, nekem, aki persze ott lábatlankodtam, hogy halászlé lesz, és máris átszalajtotta a Schubertékhoz az Irmát, a nővéremet, aki szintén nem ment iskolába, merthogy neki meg gyomorrontása volt, és a Schuberték fürdőszobájából a nővérem két tükörponttyal tért vissza, valami nájlonzacskóban hozta a két tükörpontyot, merthogy tegnap óta már ott lubickoltak a Schuberték mosdójában, hogy miért pont ott, miért nem nálunk, azt ma se tudom, és akkor az anyám elkezdte felvágni a pontyok hasát, és amikor felvágta a pontyokat, akkor belenyúlt a hasukba kézzel, ott csavarintott egyet, meg húzott egyet, és mindenféle belsőség lógott ki az ujjai közül, amikor kivette a kezét a ponty hasából, és a ponty légúszóit is megmutatta nekem, és megmutatta azt is, hogyan lehet a légúszókat kipukkasztani, meg az ikráját is megmutatta, azt mondta, az nagyon finom lesz a levesben, aztán fogta, és szeletekre vágta a pontyot, persze előtte még jól megpuceválta késsel, hogy ne legyen rajta pikkely, aztán már tette is a levesbe a halszeleteket, meg paprikát is szórt bele, meg sárgarépát, zellert, fehérrépát, sőt, majd elfeledtem, hogy még a ponty fejét is levágta, és megmutatta, hogy hol a szeme a pontynak, és a szemét egy kés segítségével olyan ügyesen fordította ki, hogy teljesen egyben maradt a szem, nem folyt ki, így aztán a szemgolyó ott hevert magányosan az asztalon, és továbbra is csak nézett az a szemgolyó, figyelte, hogyan készül az ünnepi vacsora, az ünnep előtti vacsora, mondta az Irén néni epésen, aki eközben tésztát készített, galuskát a levesbe, és egy nagy fazék már ott állt a sparhelton, és minden rotyogott benne, és a többi pontyszelet is készült közben, rántott ponty készült meg főtt krumpli hozzá, de azt csak előkészítette az anyám, azt mondta, csak ippeg előkészítem, majd frissiben kisütjük, és tényleg, tányérokra pakolta a szeleteket és a kis asztalra tette, aztán letakarította a nagy asztalt, tisztára, és azt mondta akkor, nekem meg a nővéremnek, hogy gyerekek, most elkészítjük apátoknak a flódnit.
Ez a mondat ott, az óbudai ház konyhájában, nagyon is ünnepélyesen hangzott.
Aztán lisztet vett elő az anyám, és libazsírt vett elő meg három tojássárgáját, kevéske cukrot is, és gyúrni kezdte a flódni tésztáját, és ragadt az ujjaihoz a tészta, de nem törődött vele, elővett még egy kevés lisztet, az ujjaira ragadt tésztát ügyesen letisztogatta a segítségével, és nagyon ügyesen öt egyforma kupacot csinált a tésztából, mind az ötöt vékonyra nyújtotta, úgy, hogy azok katonásan sorakoztak ott, az asztalon, egymás mellett, és egyformák voltak, aztán betette az egyik ilyen kinyújtott tésztát a már előkészített tepsibe, és borral és citromlével megöntözött, citromhéjjal és cukorral ízesített dióreszeléket tett rá, majd erre a diótöltelékre gondosan ráhelyezte a második tésztalapot, és arra cukorral, citromhéjjal, citromlével és mazsolával összekevert darált mákot rakott, jó vastagon, aztán jött a harmadik tésztalap, amire szilvalekvár került, majd erre jött a negyedik, amire borban megpárolt és barcheszmorzsával elkevert reszelt almát tett, és ezt az egészet lefedte az ötödik tésztalappal.
Azt mondta akkor az Irma, a nővérem, hogy ez már önmagában olyan gyönyörű, hogy nem is sütemény ez, hanem szobor, és hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen az igazi sütemény, és hogy boldog, hogy nőnek született.
Aztán az anyám diadalmas mosollyal betolta a tepsit a sütőbe, és rábízta művét a sparhelt sárgásan izzó faforgácsára.
Amikor megérkezett végre az Ede bácsi meg az apám, akkorra már az enyhe flódniszag észrevétlen lopta be magát a bútorokba, a falakba, a gyomornedveinkbe.
És megjött az Ede bácsi Svédországból, és nagydarab volt és kopasz, és kedélyes, mindig csak mondta a magáét, és nem lehetett szóhoz jutni mellette, ajándékokat is hozott, hozott nekem egy akkora farmernadrágot, hogy kétszer is belefértem, Lee volt az a farmer, és megállt a sarokban, annyira valódi volt.
És az Ede bácsi megölelt engem meg a nővéremet, és azt mondta, hogy mi akár még Rimaszombatban is megállnánk a helyünket, olyan klassz, keménykötésű Harto-gyerekek vagyunk.
Mert Harto Edének hívják az Ede bácsit.
Eljött a vacsora ideje, már hozta is a levest az anyám, amikor a nővérem, az Irma, aki kilencéves volt akkor, kiszaladt a kertbe, majd öt perc múlva egy kicsi, talán ötvencentis fenyőfával tért vissza, egy délceg kis fával, ahogy az Irén néni mondta volt másnap, és letette az apám elé a fát, és azt mondta akkor az Irma, hogy látod, apus, ez lesz a mi karácsonyfánk mostan, és dacosan az apám szemébe nézett.
Az apám, szegény, úgy hirtelen köpni és nyelni se tudott.
Merthogy mi addig nem ünnepeltük a karácsonyt, soha.
És az Irma, a kilencéves, továbbra is csak az apám szemébe nézett, és azt mondta még, hogy tudod, apus, én olyan akarok lenni, mint a többi gyerek az iskolában, nekem kell ez a karácsonyfa és punktum.
Aztán leült a székére, és jó hangosan azt mondta az anyámnak, hogy éhes vagyok, idesanyám. Amire az anyám szó nélkül merni kezdte a pirosasan csillogó paprikás halászlét.
Aztán valahogy nagyon csöndben megettük a halászlevet meg a rántott pontyot.
Nem volt azzal a halászlével meg rántott ponttyal semmi baj, de mégis mindenki olyan elgondolkodó lett, hirtelen.
A rántott ponty végére persze felengedett kissé a hangulat, merthogy mégiscsak Svédország meg Ede bácsi, és az apám kérdezgette az Ede bácsit, hogy milyen ott az élet, mármint Svédországban, Nyugaton, és aztán politizálgattak kicsit, kicsinkét, ahogy az Irén néni mondotta másnap, és olyannyira politizálgattak, hogy a ponty után az apám előkapott egy üveg vörösbort meg egy kóser szilvát, ettől a hangulat végképp felengedett, és a harmadik pohár bor után az apám már felállt, hogy valami kis beszédet mondjon az Ede bácsinak, aztán csak annyit mondott neki, hogy lechájim, ami héberül annyi, mintha azt mondta volna, hogy no, isten-isten, de ennél sokkal szertartásosabb, és persze ebből is tudni lehetett, hogy apámnak igazán jókedve van.
Akkor az anyám azt mondta, hogy hozna még valamit, és mosolygott, meg piros volt az arca, és behozta a frissen kisütött és felszeletelt flódnit, aztán valami felejthetetlen mozdulattal az apám elé, az asztalra tette.
Meleg volt az a flódni, és úgy illatozott, hogy mindenki kivirult csak az illatára is.
Az apám alig akart hinni a szemének.
És csak nézte, nézte a flódnit az apám, majd a kezébe vette az első flódniszeletet, és felmutatta az anyámnak, és megint azt mondta, hogy lechájim, és ünnepélyesen a szájához emelte a flódnit, és a szilvalekvár az ujjaira csorgott, és meleg volt a töltelék, és az apám nyalogatta az ujját, közben pedig olyan szerelmes szemekkel nézett az anyámra, hogy még mi is zavarba jöttünk.
És az anyám nevetett akkor, boldogan és felszabadultan.
Úgy nevetett, ahogy addig még nem láttam nevetni, és ahogy nem láttam nevetni azóta sem.
Aztán váratlanul, nagyon is váratlanul csöngettek az ajtón, de mi tudtuk, hogy ezt az estét már nem tudja elrontani senki és semmi ezen a világon.
A Sári néni volt, a kabátját hó borította, a haján, azon a jó szagú haján apró drágakövekként csillogtak az olvadó hópehelydarabkák.
Egy pillanatra hátrahőkölt a Sári néni, de éppencsak a meglepetéstől, ahogy a jókedvünk az arcába csapott, meg az idegen férfi látványa is riasztotta, és menni akart, amikor az anyám odalépett hozzá, és olyan természetesen vezette be a szobába, és ültette le épp az Ede bácsi mellé, hogy az ellen senkinek se lehetett kifogása, nem is volt, csak a nevetésünk lett majdnem fuldokló, amikor a magával hozott csomagból egy adag flódni került elő, frissen, melegen, ropogósan, úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, ahogy másnap az Irén néni is mondotta volt.
Látta a Sári néni, hogy az asztalon már ott van az ünnepi flódni, mi meg azt láttuk, hogy kicsin múlik, és elsírja magát.
Akkor az Ede bácsi megmentette a helyzetet.
Ránézett az Ede bácsi a Sári nénire, elvett egyet a Sári néni sütötte flódniból, és beleharapott, majd lenyalta az ujjáról a kicsordult szilvalekvárt, és jókedvűen a Sári nénire nézett.
Aztán már nyúlt is a következő szelet Sári néni sütötte flódni után.
Az apám meg egy kupica kóser szilvát nyújtott át előbb az anyámnak, aztán a Sári néninek.
Jóval éjfél után ment el akkor a Sári néni tőlünk, és hogy ne kelljen egyedül hazamennie, haza is kísérte őt az Ede bácsi.
Nagyon hideg volt abban az évben a december 24-ére virradó éjjel, talán ezért ivott meg jó sok kupica kóser szilvát a Sári néni és az Ede bácsi, ahogy az Irén néni azt másnap mesélte nekünk, mert a nővérem meg én már régen aludtunk akkor, amikor elment tőlünk a Sári néni, szóval, az Irén néni szerint a kóser szilva is tehet arról, no meg a flódni, hogy februárban közös képeslapot küldött nekünk a Sári néni meg az Ede bácsi Stockholmból, Svédország fővárosából.

 

Címkék:online

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hadag Nachash a Millenárison

Mondhatom, hogy végre. Az előző évi ígéret után, május 21-én, a Szohnut szervezésében és a magyarországi zsidó szervezetek közreműködésével rendezett,...

Jobboldal – antiszemitizmus nélkül?

GADÓ JÁNOS Jobboldal – antiszemitizmus nélkül? A magyarországi zsidók túlnyomó része az Orbán Viktor által lét­rehozott jobboldali populista tö­megpártra éppoly...

Close