Szombat előfizetés 2017

Ősimádat

Írta: AHAD HA-AM - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

AHAD HA-AM

Ősimádat

(1897)

Bevezető megjegyzés: A Tóra szó, amely „taní­tást vagy „útmutatást” jelent, s nem „törvényt”, szigorú értelemben a Pentateuchusra vonat­kozik – ám a zsidó gon­dolkodási rendszer fejlődésében immáron e rendszer totalitását jelö­li – beleértve mindent, ami a vallás­ra, az etikára, a társadalomra, a jogra és a szertartásokra vonatkoz­tatható. Ebben az értelemben akár a „judaizmus ” szinonimája is lehetne.

(Leon Simon)

A civilizáció kezdetei óta felvilágosult és előrelátó emberek szüntelen harcot folytatnak a mindenkori elődeik által örökül hagyott babonás hiedelmek, a barbár szabályok és szokások ellen: ez a harc a modemi- tás beálltával természetesen csak foko­zódott.

A harci fegyverek sokfélék lehetnek. A modernitás támadási stratégiája min­dig is az volt, hogy megpróbálja bizo­nyítani, ez vagy az az örökölt hiedelem nem állja ki a logikus és tudományos vizsgálat próbáját, hogy bizonyos tör­vények vagy egyes szokások összeegyeztethetetlenek az elfogadott etikai normákkal, ártalmasak az egyénre vagy a társadalomra. Ám az efféle érvelés, legyen bármennyire éles elméjű, szelle­mes vagy ékesszóló mindig csak egy aprócska kisebbség számára volt meg­győző. A nagy többség, beleértve a leg­több művelt embert, ragaszkodott az öröklött hithez és életformához. Mi több, világosságuk és egyszerűségük ide vagy oda, ezen logikai és tudomá­nyos érvek mintha az ellenkező hatást érték volna el, amelyekkel csak még inkább arra kész­tették a tekintélyromboló­kat, hogy erőteljesebben os­torozzák a makacs és ostoba tömegeket.

A tekintélyrombolók csak azt nem vették figyelembe, hogy mi ennek az ostoba­ságnak a forrása, vagy hogy a saját tevékenységük éppenséggel fe­lerősítette mindezt. Az emberek ugyan­is tisztelik és idealizálják a múltat, s könnyen felhördülnek bármi ellen, ami a múlt bölcsességét megkérdőjelezi. Azt állítani, hogy valamely nagy becs­ben tartott hagyomány badarság, egyenlő azzal, hogy az őseiket is osto­bának tituláljuk; s minél nyilvánvalóbb a badarság, annál rosszabb fény vetül az ősökre, s az emberek annál indignáltabbak azon felvetéssel szemben, hogy az ősök ilyen egyszerű hibák vagy tévedé­sek áldozatai lehettek volna. Nemhogy észrevennék elődeik korlátait, ellen­kezőleg, arra a konklúzióra jutnak, hogy a hatalmas ősöknek minden kétsé­get kizáróan igazuk volt, csak mi törpék nem vagyunk megáldva annyi ésszel, hogy megértsük őket.

Természetesen a modernitással és az evolúció gondolatának elterjedésével ez igencsak megváltozott. Manapság a ter­mészettudomány módszertanát alkal­mazzák az emberi eszmék, és intézmé­nyek kutatására is. A kritikusok szar­kazmusát, a morális reformerek elutasí­tását a történész türelmes vizsgálódásai váltották fel, aki nem elégszik meg av­val, hogy ezt vagy azt a véleményt vagy szokást tévesnek vagy abszurdnak minősítse, hanem minden emberi gon­dolatot és cselekedetet természeti jelen­ségnek vél, s forrását, fejlődésének tör­vényszerűségeit ugyanolyan precizitás­sal kutatja, mint az állat vagy növényvi­lág rendjét. A történész, miként a ter­mészettudós, nem érzi feladatának, hogy dicséljen, vagy elmarasztaljon, pusztán azt kutatja, miért és hogyan váltak olyanná a dolgok, amilyenek, milyen feltételek szükségesek fennállá­sukhoz és fejlődésükhöz, hogyan vál­toztak korszakról korszakra. A kutako­dás eme módja nem veti össze a törpé­ket az óriásokkal. Az emberi szellem működése örök szabályszerűségeknek felel meg, történelmen belüli megjele­nésüket aktuális feltételek és környeze­ti körülmények határozzák meg.

Az ősi hiedelmek és szokások eme történeti vizsgálata és magyarázata nem foglalkozik minősítésekkel. Ami a mo­dem ember számára aberrált vagy el- borzasztó, azt is teljes komolysággal és szenvtelenül vizsgálja. A történész tud­ja, hogy mi nem azért gondolkodunk másként, mint őseink, mert alapvetően különbek lennénk, hanem mert mentá­lis szemléletünk megváltozott, és egy másik világban élünk. […] És éppen ezért azt is tudja, hogy az egyik nemze­dék szent igazságai a következő ab­szurd tévedéseivé válhatnak, s a ma íté­szeit nem biztos, hogy felmentik a hol­nap bírái.

Így a történeti módszer többet tett azért, hogy az emberi elmét kiszabadít­sa a múlt fogságából, mint a tekintély­rombolók leghathatósabb érvei. Mikor úgymond „újraéljük” a régmúlt korokat, belépünk gondolataikba, megértjük lelkületűket, már nincs igényünk rá, hogy megítéljük, vajon hitük és szoká­saik egy az egyben megfelelnek-e a mi elképzeléseinknek és szükségleteink­nek. így képesekké válunk arra, hogy tiszteljük őseinket, anélkül, hogy min­den esetben kényszeresen nyomdokaik­ban kelljen járnunk. Minden nemzedék­nek megvannak a maga szükségletei, megvan a maga igazsága. A maguk ide­jében őseink helyesen gondolkodtak és cselekedtek, miként mi a magunk eltérő körülményei között, másként bár, de hasonlóan helyesen gondolkodunk és cselekszünk.

Am míg a történeti módszer a világ nagy részében képes volt másként lát­tatni a múltat, a zsidó gondolkodásban egyelőre nincs jele hasonló szemléletváltásnak. Magunk közt, a múlt iránti tisztelet, illetve az ősök hagyatékának kritikája közötti régi csata teljes gőzzel folytatódik. Az örökség kritikáját, még mindig az örökül-adók lekicsinylésének tekintik: így a tisztelet elkerülhetetlenül az örökség feletti féltékeny őrködést eredményezi. Igaz, az utóbbi időben a csatazaj alábbhagyott, és hosszú évekig kevés vita volt a hagyomány törvénye­iről és szokásairól. Ám ez nem annak köszönhető, hogy az elutasítást felvál­totta a szenvedélymentes tudakozódás; oka inkább abban keresendő, hogy ma­napság a nemzeti gondolat lefoglalja szerzőink érdeklődését. Mivel ez a gon­dolat ezer szálon kapcsolódik a nemze­ti géniusz iránti tisztelethez és ragasz­kodáshoz, az eszme támogatói körében sokakat arra késztet, hogy kötelező jel­leggel térdre boruljanak minden egyes kiüresedett hagyomány előtt – még ha ez gyakran csak a szövegelés szintjén jelentkezik is. Tévesen azt gondolják, hogy lehetetlen objektíven szemlélni a múltat, felismerni benne olyan vonáso­kat, amelyek furcsák a mi gondolkodá­sunk számára anélkül, hogy ezáltal el­ítélnénk az őseinket, szégyenfoltot ejtve nemzeti büszkeségünkön, és fellazítva a népünket összekötő érzületet. így a nyugati országokban továbbra is ra­gaszkodnak ahhoz, hogy a zsidóságot csak egy vallásnak tekintsék, és a régi logika által próbálják megreformálni és megtisztítani egyszerűen az által, hogy a modem idők mércéjét tekintik mérva­dónak, s nem érdeklődnek a kialakulási körülmények és okok iránt.

Itt van például egy olasz rabbi, aki tá­madja a törvénykönyvünket, a Sulchan Aruchot, követelve, hogy az elavult előírásokat töröljék el, és felszólít arra, hogy jelentsük ki: ez „nem a mi Tó­ránk”. Végső soron igaza van. Azok az előírások, melyeket pontról pontra idéz, valóban teljesen idegenek a mai mo­dern gondolkodásunk számára; és való igaz, ahogyan úja, hogy „nincs olyan modem neveltetésű zsidó, aki ezekben hinne”. De a végkövetkeztetése mégis téves. Nem jelenthetjük ki, hogy „ez nem a mi Tóránk”; s egy ilyen kijelen­tés nem is tudná beigazolni reményeit és „eltávolítani a tudatlan félreértése­ket”. A Sulchan Aruch, ahogyan úja, „nem az a könyv, amelyet életünk sza­bályául választottunk”; s valóban, ez az a könyv, amelyet a történelem tett meg életünk szabályának, ha tetszik ez ne­künk, ha nem. Elavult előírásaival ez egy olyan törvénykönyv, amely megfe­lelt azon múltbeli nemzedékek körül­ményeinek és követelményeinek, akik ezt magukra és utódaikra nézve köte­lezőnek vélték. Azt mondani, hogy ez nem a mi Tóránk, olyan állítás lenne, amely nem felel meg a valóságnak. Ez igenis a mi Tóránk, abban a formában, ahogyan ez végül testet öltött a közép­kor végén; ugyanúgy ahogyan a Talmud is a mi Tóránk, ahogyan testet öl­tött az antikvitás végén, és ahogyan a Biblia is a Tóránk, ahogyan ez megje­lent, amikor eredetileg nemzetként él­tünk ősi földünkön. A Biblia, a Talmud és a Sulchan Aruch egyszerűen három különböző kifejeződése népünk géniu­szának, melyek mind egy-egy történel­mi korszak körülményeit és követelmé­nyeit tükrözik.

A középkorban a száműzetés és az üldöztetés egyetlen egy inspirációs for­rást hagyott meg a közösségi élet szá­mára – a Tórát. A Tóra volt minden, és így minden a Tóra volt… Egy zsidó a kisujját sem emelhette meg addig, míg nem talált rá felhatalmazást a Tórában. A judaizmus vallási előírásainak ugya­nolyan igazságértéket tulajdonítottak, mint a természeti törvényeknek. Ismer­ni kellett őket és megtartani; nem volt vita, és nem lehetet ízlés szerint válo­gatni közöttük. És miként az orvostudo­mányt sem térítették el az illem szabá­lyai, úgy a Tóra sem tekinthetett el az emberi élet akár legilletlenebb részlete­itől sem. Azokban az időkben egy zsidó nem érezhette önmagát önmagának, nem érezhette magát eleven lénynek, ha nem volt beburkolva a Tóra légkörébe. Egyetlen egy pillanat, amelyet e vilá­gon kívül kellett töltenie, azt az érzést keltette, mintha csak száműzték volna valamely furcsa bolygóra; nyomban nyilvánvalóvá vált az idegenben való létezés keserűsége, a világban elfoglalt helyének komorsága; vészes előérzésekkel töltötte el, amelyektől csak ak­kor szabadulhatott, ha nyomban vissza­vonult saját területének ismerős és meg­hitt világába. Abban az időben a Tóra volt az ember mindene; élet s vallás el­választhatatlan volt. Még egy olyan egyszerű műveletet, mint a reggeli szá­jöblítést is egy vallási jelentéssel bíró rí­tus rangjára kellett emelni: hogy az imát már tiszta szájjal mondhassuk!

A rabbi idézi Luzzatót, miszerint a Misnát és a Talmudot eredetileg nem a törvények és előírások tárá­nak szánták. Luzzato helye­sen látja: de ez nem válhatott közvélekedéssé. A zsidók­nak szükségük volt egy élet­rendre, és ezt nem találhat­ták meg a tisztán történelmi kérdésekről való művelt be­szélgetésekben, vagy a véle­mények vitatható világában. Éppenséggel egy merev val­lási kódex kemény keze kel­lett, rögzített és megmásít­hatatlan törvényekkel és előírásokkal, melyek szabá­lyozták az élet összes részle­tét. A Talmud volt az egyet­len olyan forrás, ahonnan egy ilyen törvénytárat merí­teni lehetett; s így az életviteli törvé­nyek iránti igény egy új attitűdöt hívott életre a Talmuddal szemben, melynek egészét ily módon az élő és örök Tórá­nak tekintették. Egy későbbi időpont­ban ugyanez az igény hozta létre a maimonidészi Kódexet, a Misné Tórát (melyet utóbb nagyon helyénvaló mó­don Jad Hachazakának, azaz „Erős Kéznek” neveztek). A Talmudból me­chanikus értelmezés által kivont vallási szabályokat itt dogmatikus formában fektetik le, anélkül, hogy akár csak kísérletet tennének arra, hogy belső érté­kük alapján különbséget tegyenek kö­zöttük, vagy hogy elvessék azokat, amelyek pusztán hely- vagy időfüggő értelemmel és értékkel bírnak. Bármi­nemű különbségtételt kizárt ugyanis az az elképzelés, hogy a Talmud egy örök időkre szóló törvénytár. Ez a képzet korról-korra terjedt, míg el nem érte tetőfokát a Sulchan Aruchban.

Teljesen nyilvánvaló, hogy immáron nincs széleskörű igény ilyen vastörvé­nyekre. Még azok közöttünk, akik apró­lékosan betartják a Sulchan Aruch összes előírását, azok is csak a múlt iránti engedelmességből teszik. Ha a kódex már nem létezne, a jelenlegi nemzedék biztosan nem alkotná meg. Mindazonáltal hiba azt feltételezni, hogy Jerikó eme falai csak úgy egy kürtszóra le fognak omlani. A falak szá­mára erős védelmet biztosít a múlt tisz­teletének érzülete, s egy kürtszó csak újabb nagy hőstettekre ösztönzi a védőket.

Egy napon talán szükségét fogjuk érezni annak, hogy újfajta módon viszo­nyuljunk a hagyományhoz: lehet, hogy meg akarjuk érteni a fejlődésének ter­mészetes folyamatát. Lehet, hogy jön egy új Maimonidész, aki egy történelmi szemszögből újra kodifikálja a törvényt, s nem egy mesterséges logika alapján, hanem azon sorrendiség által, ahogyan a különböző törvények hosszú korszako­kon át kialakultak. Az olyan kritikusok helyett, akik kijelentik, hogy a Sulchan Aruch nem a mi Tóránk, lesznek újfajta magyarázók, akiknek az lesz a céljuk, hogy népük pszichéjében megkeressék ezen előírások forrásait, hogy megmu­tassák, miért és hogyan nőttek ki az em­berek anyagi és mentális környezetéből, vagy kerültek be kívülről szorító szük­ség vagy alkalmi lehetőség által. Akkor, de csak akkor, a múlt iránti tisztelet érzése immáron nem fogja kormányozni mindennapi életünk gyakorlati ügyeit. A népünk géniusza iránti odaadásunk és tiszteletünk semmit sem fog csökkeni, sőt, tán még gazdagodik is: hiszen min­den egyes idegszálunkkal érezni fogjuk azt a tragédiát, amely bujkál a múltunk minden, akár pórias maradványában. Ám immáron nem leszünk kötelezve ar­ra, hogy öröklött hagyományaink min­den egyes apró részletecskéjét örök időre érvényes törvénynek és előírásnak tekintsük.

Fordította: Csillag Gábor

Eredeti megjelenés: www.pilpul.net

Címkék:2006-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Nem asszimiláns vagyok, hanem magyar”

„Nem asszimiláns vagyok, hanem magyar” Spiró Györggyel beszélget Várnai Pál Író, költő, irodalomtörténész, műfordító. Szerbhorvát-magyar-orosz szakokat végzett. Dolgozott a rádiónál,...

Újjászületés

Újjászületés Rend a lelke az elfojtásnak: ortodoxia és a női szexualitás A Titanic filmfesztiválon bemutatott Kis Jeruzsálem nagy film egy...

Close