Szombat előfizetés 2017

Debora Vogel: Értekezés az életről

Írta: Pályi Sándor Márk fordítása - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

“A mattbarna kosztümös hölgy gyönyörű: rózsaszín őszibarackkal kevert bronz fakéreg a bőre és csodásan barna a szeme. Általa jut szóhoz – a szentimentális Karmelicka utca részvételével – a minduntalan „felejteni” vágyó lélek megannyi olcsó kívánsága és szükséglete. Ekkor már mézes az alkony, és úgy, mintha nem lehetne tovább élni.”

 

Pályi Sándor Márk fordítása

Értekezés az életről – első fejezet

witkacy_debora vogelhez.jpg
Stanislaw Ignacy Witkiewicz

Elég kimenni az utcára, a borostyános októberi alkonyatba: ilyenkor délután négy és öt óra között, az élet mindig „össze van törve”, bármi is történjen velünk.

A manikűröslány a „Salon de beauté”-ban, a Karmelicka utca huszonöt szám alatt mintha viaszból lenne, magas frizurájával, 1924-es babafazon; az erős mille-fleurs parfümillatú fodrász hullámos hajviseletben; a szalon tulajdonosnője ellenben még mindig akár egy mélyen kivágott ruhában, halcsontjai fölött kis gallért viselő dáma erősen retusált fényképe a falon, 1900-ból.

Édes, borostyános októberi napnyugta volt, mikor a Karmelicka utcai Szépségszalon tulajdonosnője minden formaság nélkül odafordult a segédjéhez – a vendégek egybehangzó véleménye szerint – egy értelmetlen kérdéssel: valójában miért is élek én?

Ebben a pillanatban, mintegy válaszként, a lila lámpaernyő alatt megingott és megmozdult a viaszbábszerű manikűröslány, s a bleu-szoknyás hölgynek egy alumíniumtálacskában körömápoló vizet nyújtott át.

Majd a fodrász nagy zajjal és fantáziával nekiállt ondolálni, egyik frizurát a másik után, aprólékos, gyengéd odaadással véve szemügyre minden egyes hajfodor fazonját, a három centinként egymást követő fodrokat.

A fiatalabbik gyakornoklány viszont a maga részéről – megmagyarázhatatlan sietséggel és semmivel sem indokolható hajcihő kíséretében – elkezdte sorba rendezni a fekete és barna hennás dobozokat.

E talmi látvány, a dámával és a hennafajta hajfestékes dobozok katonás rendjével, így juttatta szóhoz, hogy van miért élnünk a világon. És történhetett-e másképp ebben a környezetben és ilyen körülmények között?

Mindig így kezdődött. Azzal a kérdéssel, hogy „minek élni”, vette kezdetét minden egyes élet, és ez az őszi értekezés is az életről.

Az életről szóló értekezés második fejezete

„Mégiscsak érdemes élni.”
Mindig így kezdődött az élet és az értekezés második fejezete.

 BrunoSchulz_önarckép.jpg
Bruno Schultz: Önarckép

Ilyenkor általában nyár van, s a világ nyúlós, tágas és vaskos anyaga erjed az előjelektől, az illatoktól és a lehetőségektől. Különféle rögökre oszlik és bomlik: érdes, laza és otromba rögökre; feszesekre és rugalmasakra, akár a várakozás; és lapos, semmis, anonim fémlapokra, meg tétova papírhulladékra, amit a nagy, kevély, a maga bizonyosságában már-már ordenáré életanyag hagy maga után.

Ez az egész beleolvad a testek és keblek, a dudva, a falevelek, falak, palackok és események babusgató és lélekkel teli kontúrjaiba. És akkor van miért élni a világon.

A városi parkok fái alatt ilyenkor súlyos, kerek mellű torzszülemények sétálnak; barack- és testszín brokátfűzőjükbe gyömöszölik testük rendezetlen rétegeit és hurkáit. Túl sok a test. A nyár hatalmas leveleinek illatát árasztó test. Ahogy forr a lehetőségektől.

Ilyenkor idős hölgyek bámulnak a testek után megnyúlt, főleg mellük táján lógó ruhákban. Meg azok, akik „nem bírnak élni”.

És ekkor már biztosak lehetünk abban, hogy minden járókelő fejében egy és ugyanaz  fordul meg: hogy megállíthatatlanul elmúlik az élet, és a mai az egyetlen mézédes nap, még tele lehetőséggel és ígérettel.

Ilyenkor mindig bronzszínű a hőség; a világ fémszerű, izzó forrósággömb, és az élet megérett az alkonyatra.

 

lemberg_látképe.jpg
Lemberg korabeli látképe

Az életről szóló értekezés harmadik tétele

Október hava, amely csupa réz és szürkeségsűrítmény, úgy tűnik, különösen alkalmas arra, hogy az életről értekezzünk. Odavonz és becsábít a fogalmak szürke miliőjébe, talán mert olyannyira hasonlatos az értekezés szürke és kontemplatív látképeihez.

És csakis ezen az alapon volt lehetséges és érthető, csakis ilyen körülmények között volt megengedhető az értekezés elcsépelt tétele: „hogy áthaladjunk az életen”.

(Az élet talán olyan, akár egy idegen utca a hajdan nagyon is ismerős városban. A házak  egy ilyen utcában például sima és négyszögletes homlokzattal vannak megáldva: kontemplatív házak. Az élük könnyedén, szinte bársonyosan lekerekítve. De találunk itt gömbölyded, teljesen meglepő erkélyeket is: a ház oldalsó frontján, túlságosan is lent, szinte hajszálnyira a járdától: amolyan félgömb alakú indák, a fal tövéből kunkorodnak elő. Odébb egyszercsak egy szürke, rideg, kiugró ház, meghatározatlan fajta lakóival.)

A Karmelicka utcán e kora délutáni, már szürke októberi órán Sz., a Gródecka utcai stílbútor-asztalos halad át; a Teatyńska utca felé tart, ahol egy csiszolt kobaltszín női szobára kap megrendelést.

Néhány kőlapnyira innen egy hölgy halad a járdán, tökéletes vonalú, szemcsés anyagú mattbarna kosztümben, ami csupa lágy kontempláció, és puha filckalapban, ami színre megszólalásig hasonlít a ruhához.

A mattbarna ruhás hölgy lebegve lépked, jámboran himbálódzik enyhén boltozatos lábán, s ahogy gondolataiba merül, minden lépéssel jobban idomul a járda szürke kőlemezeihez.

Láthatóan úgy jött el hazulról, hogy jó nagyot fog gyalogolni mindenféle, véletlenszerűen útjába kerülő utcákon.

A lembergi Karmelicka utca, mintha csak a „céltalan” járkálás érdekében hozták volna létre, mindig tele színes édességekkel. Az egyik oldalon, az utca csaknem teljes hosszában az egynemű, lágy és fehér fal, ami maga is a szürke ég része, közvetlenül kapcsolódik a szürke vagy kék égbolthoz. Ez az utca mentes mindenféle vibráló lelkű homlokzattól, ami ingatag hangulattal, végül pedig teljes zűrzavarral áraszthatná el, mivel ez többnyire hozzátartozik a hangulathoz.

Járkálni lehet céltalanul is, ha az életet a mindennapi ügyintézés felől nézzük. Valami célunk persze mindig van, nem kétséges, még ha ezt nem is sikerül maradéktalanul alátámasztanunk bizonyos bevett, elfogadott, meghatározott hétköznapi szükségletekkel.

Ez esetben nem arról van-e szó, mondjuk, hogy „felejtünk”? Elfelejtjük, tegyük fel, minden adandó alkalommal a jóvátehetetlen dolgokat, amelyeket az emlékezet folyóként ölel körül, ahogy megpillantjuk a krómgesztenyéket vagy a fehér falat.

A mattbarna kosztümös hölgy gyönyörű: rózsaszín őszibarackkal kevert bronz fakéreg a bőre és csodásan barna a szeme. Általa jut szóhoz – a szentimentális Karmelicka utca részvételével – a minduntalan „felejteni” vágyó lélek megannyi olcsó kívánsága és szükséglete. Ekkor már mézes az alkony, és úgy, mintha nem lehetne tovább élni.

A Karmelicka utcán szinte egyáltalán nincs forgalom, se autó, se szekér; s mivel ez nem az élet távoli centrumait összekötő közlekedési útvonal, megmarad a fásult és kiábrándult embereknek. Csak egy-két autó jár erre, ügyfelei mindig ugyanazok: a Kurkowa utcai szülészeti szanatórium felé igyekvő tébolyult nők, akiket az a kifürkészhetetlen és titkolt hév éget, hogy néhány órán belül anyák lesznek.

A világos kabátos hölgy a gesztenyefák alatt bepillant minden elhaladó bérkocsiba. Az arcán a szomorúság és az édességek könnyű pora ül, s ahogy néz, gyűrött őszi levélre hasonlít.

Ilyentájt alig egy-két járókelő van az utcán, sietősen és szórakozottan szedik a lábukat. Az efféle járkálás nem tartalmaz semmi lehetőséget: így képtelenség megragadni annak az utcának a sajátos auráját, amelyben a járókelők teste és ruhája árasztja az elasztikusságot és valamiképp az élet értelmét is. Ez a néhány ember nem akar – szemmel láthatóan – semmi többet, csak minél hamarabb megtenni az utca két vége közti távolságot: e délutáni időszakot jellemzi az is, hogy az emberek könyörtelenül felhagynak addigi foglalatosságukkal, vagy hazaindulnak az irodából.

A Karmelicka utca 37. szám alatti „Femina” bárból pedig egy tangó refrénje hallatszik, amelyet egész októberben szenvedélyesen játszottak, hogy „vagy minden… vagy semmi”.

Erre a járókelők az élettapasztalat egész rétegeit fedezik fel magukban, nem tudni, honnan kerültek elő, de mintha magyarázatul szolgálnának az iménti életbölcsességhez: hogy vagy semmi… vagy minden.

Ez a tézis azonban, amit ezúttal a tangó szövege képvisel, nem a lélek tompa, lapuszerű tengődésére utal; érdemes továbbá kizárni az események és a sors mohó habzsolását vagy a „várok a sorsomra” életérzését is. Ez a teljesen elhibázott szóhasználat, aminek a történelem és a véletlenek tapostak utat, a maga elégtelenségében az élet azon szakaszára emlékeztet, amikor az ember – tájékozódásképp – olyan fogalmakat használ, mint a „várakozás” és a „rezignáció”.

Miközben ez a mondat egész mást jelent: nem kevesebbet és nem többet, mint az élet utolsó, „harmadik” tételét. Amely tétel más körülmények között úgy hangzik: „áthaladni az életen”.

Az pedig, hogy a tételmondat egy közönséges sláger refrénjében ismétlődik, már mit sem változtat a dolgon. Hisz mindenki érzi, hogy még ott is a lehető legkomolyabban az életről szól, mert az élet minden körülmények között ugyanaz, még olcsó hangulati vágyképek közepette is…

Így jutunk el az életről szőtt őszi értekezés végére. Ekkor mindig október vége van, és az illat, amit a sárga meg rozsdaszín levelek árasztanak, tele a nyers színek és a véget ért dolgok melankóliájával. A tézishez ugyanakkor magyarázat is tartozik, a következő: Ha az ember minden életerejét előre meghatározott dolgokba fekteti, ritkán találkozik azzal, amit boldogságnak nevezünk. Ekkor tudniillik: 1. vagy „összeomlik”, mert nem az történt, aminek történnie kellett volna; vagy 2. „túl kevés az élete”, mert minden bekövetkezett, ami csak bekövetkezhet.

Karmelicka. Az elhúzódó október délutáni alkony váratlan bolthajtásaival és kidomborodó, kissé szomorkás színeivel kitölti ezt a tárgyias életmagyarázatot, az örökös kiszámíthatatlanságot; értelemmel és édességgel telíti a fogalmak lapos látképét, amivel véget ér egy újabb év.
Az alkony olyan volt, amilyen októberben, ebben az órában lenni szokott. Pasztell és szürke, rejtélyes ígéretekkel teli alkony, miközben a gesztenyefákról, a falakról és az arcokról hatalmas, gyűrött levelek formájában hullott a szomorúság.

Ma azonban nem az estének ez az első, szentimentális rétege számított. Az este ma a maga anyagának másik rétegét mutatta: az ebben az évszakban felfoghatatlan, kék alkonyati láthatárt, amelyre rideg dolgok települtek; kemény, fémes aromák és a járás-kelés, a tárgyak, az elhordatlan női ruhák névtelen illata.

És az utcák tele agyagos és maró szagokkal; tele nyers és dudvaszerűen taszító ügyek ígéretével, ami ezt a felfoghatatlan boldogságot nyújtja.

 

Az 1902-ben Galíciában született Debora Vogel nemcsak a magyar nyelvű, de jóformán minden olvasó számára ismeretlen. A huszadik század eleji lengyel irodalom avantgárd nagymesterei, Stanisław Ignacy Witkiewicz és Bruno Schulz társaságába tartozott, utóbbinak élethosszig tartó barátja és múzsája is volt. Egyikük élete sem volt azonban hosszú: 1942-ben, ugyanabban az évben, amikor Schulzot a drohobicsi gettóban agyonlőtték, Vogel – építész férjével és gyermekével együtt – a lembergi gettóban pusztult el. Abban a városban, amelyben élete nagy részét töltötte, s amely – Párizs mellett – a „montázsaiban” megjelenő geometrikusan megrajzolt képzeletbeli városok alapja lett.A modernizmussal kacérkodó lírai írónő művei néha újságcikkszerűen banálisak és egyszerűek, máskor pillanatnyi hangulatképeket ragaszt mélylenyomatszerűen egymás mellé. Másfél évtizedes írói pályája során nagyjából egykötetnyi prózát írt, írásait a lassú mozdulatok művészetének is nevezhetnénk. Többnyire jiddisül alkotott, novelláit később maga fordította lengyelre. Az alább közölt tárcafüzér a krakkói Austeria kiadó által nemrég megjelentetett „Akacje kwitną” (Virágoznak az akácok) című kötetéből való, amely hetven év után a méltatlanul elfeledett író első könyve, s amelyet Paweł Huelle ismert lengyel író egyenesen az évszázad egyik legjelentősebb művének nevezett.


Pályi Sándor Márk

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Változatlanul kapható a Jud Süss

A Jud Süss című náci propagandafilm vetítése miatt a rendőrség néhány hete nyomozást rendelt el, majd két helyen házkutatást tartottak,...

Folytatódik a meccs a zsidónegyed körül

Élesedik a vita a zsidónegyed körül a fővárosi főépítész irodája és a hetedik kerület között. A kerület a belügyeibe avatkozástól...

Close