Szabad tér(használat)

Írta: Szegő György - Rovat: Képzőművészet, Kultúra-Művészetek, Technika - tudomány

16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále
2018. 05. 26-11. 25

Yvonne Farell és Shelley McNamara ír építészek a biennále 2018-as főkurátorai idén a „Freespace” jelszót hirdették meg. Ez a kifejezés bő évtizede az építészeti diskurzusok fókuszpontjában van. A sokjelentésű fogalom jelentésének tisztázása ma a nyugati demokráciák egyik alapkérdésévé vált. A városi köztér politikai, sőt háborús csaták terepeként való térhasználatának „új funkciója” az építészetet is állásfoglalásra készteti. A tér és a szabadság fogalmak morális, politikai, filozófiai megközelítései átszövik az Arsenale és a nemzeti pavilonok kiállításegységeit.

Fotók: Szegő Hanna

  1. Az Arsenale tárlatát megformáló főkurátorok minden eddiginél szabadabb látogató-vezető metódussal prezentálják a befogadás legalább fizikai szabadságát: a különféle architektúrák terei/helyei itiner nélkül, a néző kénye-kedvére/örömére bejárhatók. A látnivaló építészetként, hagyományos épület-formákként, látvány-kaleidoszkópként a kánonok feloldását közvetíti – amit a Föld mindenhonnan jött építészei nyújtanak át. Az Arsenáléba hívott kiállítók közül a főkurátori hívószóra reagáló ismert alkotók közül Rafael Moneót idézem: „Nem elég az építészalkotó szabadságát célul tűzni, a felhasználóknak kell megélni a szabadságot a tér használatakor”. Tudjuk, ehhez a politika teremt kereteket, de nem árt az építészeknek is tudni erről sokféle mobilitás által áldott és veszélyeztetett korunkban.

A nekem fontos nemzeti kiállításokat csoportosítom, így érzékeltetve a hasonló problémákra adott válaszok igen eltérő értelmezését, a kreatív megközelítések párhuzamos létjogosultságát.

I. Újrahasznosított terek új szabadsága:

2. Finnország a magyar kiállítás egyik közvetlen szomszédja. (kurátor: Anni Vartola.) Mind-Building címen a pavilon tíz, az ország különféle helyein, eltérő időben (1881-2018) épült könyvtárát mutatja be. Egy részük az egyetemes építészet méltán ismert példája (pl. Alvar Aalto Helsinki Műegyetem könyvtára). Egy másik a finn identitás fontos, szabadság-szimbólumot (is) jelentő helye, pl. építésekor 1935-ben még finn, de ma orosz fennhatóság alá tartozó Vyborg Viipuri Könyvtára. A finn pavilon közepén könyvtár-installáció, benne az egyik bútor Aaltoo (Artek 402-es) karosszéke, amely mai mása az előbb említett Viipuri Könyvtárba tervezett székeknek. Van olvasólámpa is, pl. Juha Leiviskätól – első osztályú mai design. A finn csoda (egyik) titkát éppen az olvasásban vélem felfedezni. A 18. században (svéd fennhatóság alatt) a finn nyelv megőrzését az egyház biztosította: az esketés, a keresztelés, a temetés szentségét azoknak szolgáltatták ki, akik a nehéz terep- és időjárási viszonyok közt elmentek a vasárnapi iskolába, megtanulni finnül olvasni. Ők (is) az írás népe.

3. Oroszország mindig kiemelkedő kiállításokkal érkezik ide.

A pavilon homlokzatára éppen feltettek egy vasútállomást idéző tipográfiát, a RUSSIA STATION táblát. (k.: Szemion Mihailkovszki.) A pavilon nagyvonalú, friss kiállítás-technológiával mutatja be a régi orosz-szovjet vasúti- és városi- (metró)állomások megújulását/átalakulását.

Az egykor gyakran csak dokumenttel megközelíthető helyek szabaddá válásának építészeti ünnepét látjuk, közben egykori csomagmegőrző szekrényekben egy-egy tárgy emlékeztet a drámai közelmúlt idejére.

4. Ausztria kurátora (Verena Konrad) szerint „Túl gyakran valósul meg értékteremtést nélkülöző alkotómunka nyilvános tereinkben. Az építészet nem szolgál”. Ausztria eldugott tájairól megidézett közösségi térhasználat példáit a Henke Schreieck Architekten és az LAAC Architekten kísérleti tervei prezentálják. Utóbbi a Voralbergi Dornbirn falusi méretű, városias szabadtereit a hely topográfiájához, funkcióihoz maximálisan simulva oldja meg. Míg a másik „eldugott hely” Bécs Hauptbahnhof negyed centrumában az Erste Campus bank-komplexum tömbjének védett belső parkja. A közlekedés által túlterhelt helyet úgy fogalmazták meg, hogy a „belső udvar” bukolikus vidéki tájképként élhet a zajos városban.

5. Franciaország 10 különböző, 1650-1977 között emelt elhagyott épület kulturális újraélesztését mutatja be. (k.: Encore Heureux, Nicola Delon, Julien Choppin, Sébastien Eynard.) A pavilon a példa-házakban talált, eredeti funkciójukban már haszontalan tárgyakból is válogatott írógépet, régi motorbiciklit, stb. Maga a pavilon belső térfala a tavalyi francia tárlat koncerttermének bontott faanyagából készült, hulladék-újrahasznosítást ajánló példázat.

II. Hidak, tornyok, szigetek szabad terei:

6. Magyarország kiállítása urbanisztikai léptékű, civilek által alulról kezdeményezett városi infrastruktúra-váltásról beszél. A „Szabadság híd – Új horizontok a városban” címmel a magyar pavilonban a Kultúrgorilla – Oravecz Júlia, Göttler Anna, Tornyánszki Éva – kurátorai remek videók és videóinterjúk segítségével nagyon is közérthetően reagálnak a főkurátorok hívószavára. A Szabadság híd – beszélő név – 2016-os elfoglalását prezentálják. Közvetve arról szólnak, hogy a városi élet minőségi komfortérzetét maguk a polgárok jó ideje jobban kezelik, mint az előző évtizedek ingatlan-befektetői, és a barna vagy egyéb színekkel leírható programok gazdái.

A tárlat videói a Budapest karakterét meghatározó Duna képi himnuszát mesélik el. Egy drón szemszögéből, felülről is látjuk a hidat, mögötte a város szépségét – úgy ahogy eddig sohasem. Az aszfalt színes pikkelyeiről azután kiderül, azok a hídfoglalók jóga-szőnyegei. Jelképes tárgyai a három hónapig nem közúti közlekedést szolgáló slow life térhasználatnak, új funkcióknak. Szabadon idézem Fabényi Júlia művészettörténész nemzeti biztost, aki már a budapesti sajtótájékoztatón indokolta a sokadik nem szűken vett építész-szakmai tárgyú magyar kiállítás megrendezését. Kritikusan szemléli, hogy a biennálékon építészetként jelennek meg a földi életet veszélyeztető fenntarthatatlan fejlesztések. „Egy telken állt két felhőkarcolót lebontva felépítenek egy új, kétszer olyan magasat” – és azt láttatják architektúraként.

Ezt a praxist elfogadni vétek, tehát újra egy projekt-kiállítással veszünk részt a Giardiniban – mondta. Ha nem is felhőkarcoló, de torony a van mi pavilonunkban is: az udvart kitölti egy fémszerkezetű lépcső, ami fenn „felnagyított” jógaszőnyeget tart, ahová a néző le is fekhet nézni a felhőt, madarat. Építészek: Studio Nomad – Pásztor Bence Pongor, Soma, Tarcali Dávid.

7. Kína: Csöcsing tartomány egy kb. 80 éve téglából épült soklyukú, boltíves nyílású hídnak – a mi Szabadság-híd kiállításunk témájához hasonló – gyalogos új-használatát, annak finom építészeti kialakítását mutatják be. (k.: Li Xiangning.) A híd a fa-pergolás, pihenő-padokkal utcabútorozott új közösségi terét építészetként demonstrálják. Az ősi anyagok emberléptékű használata példaértékű. Egy másik kínai projekt: kertes helyen 3D nyomtatott „lugas” hálórendszere kanyarog. Felül – épp az előző példa funkciójával azonos ­– árnyékoló-, lent pedig ücsörgő-funkcióval. Riasztó az eredmény, az emberi kézműves alkotóhagyományt mellőző alternatíva, ám hi-tech bravúr.

8. Anglia: érdekes párhuzam, hogy a magyarhoz hasonló, de jóval gigantikusabb fémlépcsőin emelkedhet magasba az angol pavilon látogatója is. (k.: Adam Caruso, Peter St Johns és Marcus Taylor). A kurátori team a fák fölé emelkedő teraszra vivő meredek lépcsőnél is meredekebb gondolatot közvetít. Kivonuló gesztusuk „szigetről” beszél, szigetországukról, gyarmatosításukról, klímaváltozásunkról, Brexitről, a sziget-pozíció visszaállításáról. A brit pavilon az idén (is) kivonult az építészet szorosan vett témáiból és önmagából is, „Island”-ről, a paradicsomba való visszatérés álmáról szól. A metaforán túl a pavilontér üres, megszabadult az építészettől, fura freespace lett, ahol azért a nyitó napján pl. a Superstudio 1971-es The Happy Island projektjének bemutatásától azt is remélték, láttatja, milyen hatása van a legendás firenzei csapatnak a mára. Alternativ languages címen többször töltik majd meg a helyet a mai fiatalok. Egy-egy napra a Royal Academy of Arts hallgatói performansszal, installációkkal jönnek a velencei Island-re.

9. Japán az orosz és a német pavilonok között álló kiállítása is a sziget-pozíció szabadságát firtatja – de tudományos, muzeológiai apparátussal. (k.: Momoyo Kaijima, Yu Iseki és az ETH Zürich Építészetelméleti Tanszékét vezető Laurent Stalder.) Architectural Ethnography című mustra a tervezés és az élet, a hagyomány és a jövő japánoknál – más népekhez képest jóval tudatosabb – kapcsolatát pásztázza. Abból a földindulásszerű társadalmi átalakulásból indulnak ki, amin a japánok a 20. században átmentek. Architecture (A) és Ethnography (E) vizuális dialógusa járható be, közben ráismerünk a másutt már építészettörténetnek elkönyvelt hagyományok továbbélésére. A rajzot nem mint tervet láttatja kiállításuk, hanem párbeszédre képes kommunikációs eszközként, artikulált nyelvként, amit a régi japán metszetek és mai építészóriások rajzi kifejezőereje jól illusztrál. A finn nép korai olvasni tudás példája és a japán rajzzal kommunikálás olyan analógiák, amikből tanulni lehet.

III. Szabadság – határok és határbontások mentén:

  1. Németország: (k.: Marianne Birth, Thomas Willem.) a berlini fal elbontása által az építészet és a művészet számára felkínált, szabadságélményt közvetít, de a japáninál jóval szárazabban.
  2. Német alapossággal: jól adatoltan, statisztikai grafikonokkal és szociofotókkal, rendkívül precízen építkezik a kiállítás. A néhai NDK előre-gyártott betonpanel kerítését formázó fekete installációs elemek a pavilonba-lépés pontján zárt falat formáznak, beljebb lépve derül ki, hogy a fal átjárható. Olyan az elrendezésben, hogy a néző picit megélheti az egyesítés – németeknek biztosan feledhetetlen felszabadító – élményét. A 30 tablón az 1961-től 1989-ig kettéosztott Berlin egyesülésének urbanisztikai következményeit, a kialakult helyzetet építészettel is kezelni kívánó társadalmi vitát is érzékeltetik a tablók montázsai.
  3. Izrael közvetlen pavilonszomszédunk (k.: Oren Sagiv). A ház földszintjén Jeruzsálem történelmét idéző installáció a Szent Sír templom terei/falai, szabad térhasználata felett évezrede dúló keresztény egyházi belharcról. A „határvitát” kritikával ábrázolja egy színes kerámia-model. A templom óriástérképét ajándékba kapja a látogató. Az emeleten pedig a mai politikát idézik meg. Az 1967-es háborúban meghódított Kelet-Jeruzsálem, benne a Siratófallal szemben – az elbontott Mughrabi arab viskóváros helyén – (vissza)épített kortárs Zsidó Óváros tervezéstörténetét a Szent Sír templom áldatlan vitájának áthallásával párhuzamban érzékelteti ez a tárlatrész. 1970 körül a honi építészekhez, hozzánk akkori építészhallgatókhoz sem jutott el tervek híre. Noha a korszak tanulmányainkban is legtöbbre tartott építészei voltak a régi-új negyed tervezői – köztük Louis Kahn, Moshe Shavdi, Michael Arad vagy a Superstudio. Az (üdv)történeti hely szabad/felszabadított teréről, a mára nagyrészt felépült új Óvárosról azóta se hallani itthon. A nagyhatalmak által egyenlőtlenül diktált szolidaritás és a kirekesztő tabuk miatt eddig nem kapcsoltuk ezeket a tereket a freespace lehetséges térfogalmaihoz. Most itt van tíz tervváltozat makettje: különleges, egyszerre összehasonlítást, kordokumentumot kínáló építészeti tezaurusz.
  4. Belgium: a határok nélküli Európát jelképező amfiteátrum tölti ki a pavilon szabad terét. A lépcsős nézőtéri aréna, a színpad EU-kék színű, ezüst alapon csillagos borítójú könyvet olvashat benne a látogató. Abban többek közt sci-fi novella, egy képzeletbeli új háborúról és egy Magyarországról, Nyírbátorból érkezett túlélő nőről, az újjáalakított EU-parlament képviselőjéről, akit sorsolással jelöltek ki. (komisszári tisztség: Vallon-Brüsszel Föderáció.)
  5. Svájc: a Biennále idei Arany oroszlán-díjas pavilonja. Bravúros szakipari munkával előállított lakótér-paródia – számomra nehezen indokolható a zsűri fődíja. A perspektivikus torzításoknak köszönhetően, hol törpe, hol óriás a látogató. Roppant méretű beépített konyha, másutt ugyanaz babaház méretben. Elérhetetlenül magasra szerelt ajtókilincs és fejbevágós ajtófélfa. (kurátor nincs, nemzeti biztos: Swiss Arts Council Pro Helvetia.) Az ítélettel – legalábbis hivatalosan sikerült – az idei építészeti biennále Freespace hívószavát eliminálni. A Biennále és a város, a város kiállításai persze kárpótolnak ezért.

Kenneth Frampton életműdíjával viszont nagyon egyet lehet érteni. A világhírű építészettörténész tudós „A modern építészet kritikai története” c. főművét – bővített/javított kiadásban egyaránt elérhetik magyar olvasók is.

Címkék:Velencei biennálé