Szombat előfizetés 2017

Divatban vagyunk

Írta: Földes Anna - Rovat: Archívum, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Filmről, színházról, olvasmányaimról

Sokunk dilemmája: szóljunk-e, mikor és hogyan a magyar közéletben hol lappangó, hol fellobbanó, statisztikailag nyilván nem meghatározó mértékű, de tagadhatatlanul létező antiszemitizmus­ról? Valahányszor belém hasít, felzaklat a szélsőjobbról hallatszó kardcsörtetés, és legszívesebben azonnal vitriolba mártott tollat ragadnék, hogy visszauta­sítsam a legfeljebb fügefalevéllel leple­zett fajgyűlöletet, valaki mindig lebe­szél. A nyugtató, féltő, lefegyverző ér­vek leperegnek rólam. A holocaustban elvesztett szeretteim emlékéért is vállal­tam, nehezebb időkben is megvallot­tam a magam kettős – magyar és zsidó – identitását, és az ebből következő mo­rális kötelességeket. Mostanában azon­ban új és nyomós érvek tartanak vissza: sokak véleménye, hogy a kis példány- számú, szélsőséges lapokba elhelyezett aknák éppen a jóval nagyobb nyilvános­ság előtt zajló polémiákban robbannak. Az antiszemitizmus igehirdetői mindad­dig egymást győzködik, amíg fel nem vesszük a kesztyűt. Hiszen valójában éppen ezt akarják, erre számítanak: hogy a korrekt vitastílus követelményei szerint elismételjük – tehát ily módon terjesztjük is vitatott nézeteiket.

Hónapok óta ezért fontolgatom: szálljak-e vitába Csurka István saját lapjá­ban a sajtóról meghirdetett, kútmérgező gondolataival, vagy válasszam, vállaljam a célszerű és szégyenteljes hallgatást? Tűrjem – másokkal együtt – némán, hogy valaki az antiszemitizmustól való félelem indokolatlanságát(!) bizonygatva fenyegetni merészelje azokat, akiket a történelem és saját sorsuk tanított a fé­lelemre. A fenyegetés – súlyos szó. De hát mi más, ha nem fenyegetés az az ör­dögi óhaj, hogy „Egyszer már csak ki kel­lene törnie egy pogromnak, hogy valami hitele is legyen a sok előrejelzésnek.”

Vérvád – a holocaust után

Habozásomnak egy, a héten látott film vetett véget. A holocaust utáni, kunmadarasi vérvád anatómiája. Nem a feli­dézett, többé-kevésbé ismert történet, hanem a Pelle János megszólaltatta kunmadarasi zsidók egymásra kopírozódó, többszörös – kettős, százszoros? – tragédiája. A tény, hogy az indokolatlan, felszított gyűlölet lángja ott és akkor a lá­gerek poklát megjárt, „szerencsés” túl­élőket emésztette el. Kunmadarason a vérvád szította pogrom áldozatává lett a család nélkül maradt fiú, a krematórium árnyékából hazatért öreg.

Drámaiak voltak Pelle János filmjében a szembesítések: a véresre vert szülők hajdani kamaszfia a forgatáson az évti­zedek múltán a tudatából örökre kikergethetetlen emlékekkel, a segítséget megtagadó barát megbocsáthatatlan elutasításával, és a zsidók életét követe­lő, felheccelt csőcselék ordításával is szembesült. Míg a pogromban ki tudja, valójában mekkora szerepet játszó, nyil­vánvalóan a tömeghisztéria hatása alatt verekedő, bűnéért évekig börtönben ve­zeklő parasztember egykori kihallgató tisztjével találkozott.

Történelmi dokumentumfilm lévén, csak lelki szemeink előtt jelenik meg a vérvád korbácsolta indulatoknak a Salemi boszorkányok tömegjelenetét idéző tombolása. De ez is elég ahhoz, hogy meglóduljon a gondolat: milyen alka­lom, és ürügy kell ahhoz, hogy egy közösség – egy falu – megtagadja saját tag­jait, hogy az iskolázatlan, irigy emberek fertőzött tudatából (újra) Kipattanjon a gyűlölet szikrája?

A társadalomkutatók szemével

A legrangosabb folyóiratok friss szá­maiban tallózom. Elvben felemelő és megnyugtató is, hogy újabban tudós és teoretikus elmék vizsgálják az antisze­mitizmus mikrobáit, elemzik a hazai zsi­dóság történelmi útját, szerepét, az asszimiláció és integráció lehetséges va­riánsait. Úgy látszik, divatban vagyunk. A Kritikában Kende Péter szociológus a „zsidó Magyarországról”, a magyar zsidó­ságnak a dualizmus és a századforduló idején betöltött társadalomformáló sze­repéről és a „zsidó-magyar történelem” konfliktusairól elmélkedik. Tényekkel, érvekkel támasztja alá azt a terminológi­ai javaslatát, hogy az asszimiláció közkeletű fogalmát talán érdemes lenne a jövő történelemkönyveiben „összeol­vadásra” módosítani. Ugyanitt Erős Ferenc pszichológus a zsidó identitás­kutatásról számol be.

Szeretném nyugodtan, higgadtan bőví­teni idevonatkozó ismereteimet, de iga­zából nem megy. Mert a Beszélő jelen idejű kutatásokra alapozott tanulmánya, a közölt statisztikai adatokkal túlságosan felzaklat, és egyre csak azon jár az eszem, hogy lehet az, hogy fél évszázad­dal Auschwitz után, csak az egyetemi és főiskolai hallgatók 43 százalékának nin­csenek antiszemita előítéletei Magyaror­szágon?! 32 százalék hajlamos előítéle­tes antiszemita sztereotípiák elfogadásá­ra, míg a kérdezettek 18 százaléka anti­szemitának, további 7 százalék pedig már szélsőséges antiszemitának mond­ható. Ez az adatsor számomra már nem információ, hanem fenyegetés. És hiába állítja a tanulmány értő szerzője, Kovács András, hogy „a szélsőséges és öntuda­tos antiszemiták viszonylag alacsony és a nem antiszemiták csoportjának aránylag magas aránya arra mutat, hogy az anti­szemitizmus mindeddig (értsd: 1992-93-ig) nem vált riasztó méretűvé a diákok között” – engem mégis riaszt a statiszti­ka. Aggaszt, hogy a jövendő értelmiség egy reprezentatív minta szerint kiválasz­tott csoportjának 39 százaléka egyetér­tett azzal, hogy a zsidóknak csak annyi befolyásuk legyen az ország sorsának irá­nyítására, amennyi megfelel a lakossá­gon belüli aránynak. Nem azért, mert valamiféle gyanús, kollektív karrierizmus­ból kétszeres vagy többszörös érvénye­sülési lehetőséget kívánok sorstársaimnak, hanem, mert minden ehhez hason­ló méricskélő arányosításban a „nume­rus clausus” szelét, szellemét érzem.

És eszembe jut a régi, de a diszkrimi­náció és a demokrácia ellentétét példa­szerűen kifejező vicc, amely szerint Brezsnyev, egy, az amerikai elnökkel foly­tatott vitában az antiszemitizmus vádját kivédendő, kapásból sorolta, hány zsidó tagja és szólistája van a Moszkvai Filharmonikusoknak. Az amerikai elnök erre széttárja a kezét, és bevallja, neki sejtel­me sincs az arányokról. Ezt a bostoni ze­nekarnál soha nem számolták …

Hogy akkor mi lehetett az oka annak, hogy az amerikai külügyminiszter asszony bevándorló családja a világ leg­szabadabb országában is eltitkolta a gyermek Madeleine Albright előtt zsi­dó származását, a holocaust áldozatává lett, három nagyszülő tragédiáját? Hogy a féltő szülők tudatosan békés, felhőt­len katolikus gyerekkort hazudtak az amerikaivá lett, cseh zsidólánynak? Nem lehetett más, mint amit eddig is tudtunk: hogy nemcsak nálunk, a Hitler csizmáját megtapasztalt Közép-Európában, hanem mindenütt kitéphetetlenül mélyek a félelem gyökerei.

A mi Madeleine-jeink egyike – aki, ha nem is külügyminiszter, de egyetemi ok­tató lett a rendszerváltozás után Buda­pesten – hajdan, első elemista korában nagy hangon újságolta otthon, hogy az osztályában két zsidó kislány is van. Vá­laszul erre a gettó-élményeket eltemetni igyekvő mamától csak egy kérdésre telt; hogy tudniillik – ki a másik?

E történet napjainkban már csak azért is avíttnak tűnik, mert újabban nemcsak a vallásos vagy zsidó identitásukat büsz­kén vállaló családok, de a zsidósághoz alig kötődő újgazdagok, sőt a gyerme­küknek megkülönböztetetten kellemes és igényes oktatást kereső keresztények is előszeretettel íratják gyerekeiket zsidó iskolába. Ez a jelenség azonban legfel­jebb figyelmet érdemlő, rokonszenves divatjelenség, kuriózum, de korántsem bizonyítéka a társadalom egészét átható toleranciának, a diszkrimináció marad­ványait is eltakarító, általános, demokratikus gondolkodásnak.

Különbözni és megkülönböztetni

A tolerancia egyébként sem lehet isko­lai tantárgy. Vagy ha igen, akkor inkább az élet iskolájában. Ahol, ha módunk van rá, századszor is elismételjük, kőbe véssük, hogy a gyerekeink, azért mert zsidók, semmiben sem különböznek az osztály többi, katolikus, református, bap­tista diákjától. Azaz, hogyne különbözné­nek… amikor egymástól is különböznek – különbözünk. Amikor valamennyien az emberiség egyszeri, megismételhetetle­nül egyedi példányai vagyunk! Hogy is ír­ta Konrád György legújabb, Áramló lel­tár című kötetének egyik, jeruzsálemi keltezésű fejezetében:

„Ha megölik őket, akkor a zsidók egy­formák. Amúgy, ha élhetnek, különbö­zőek. Marhavagonban, barakkban is kezdenek egyformává változni. Civilben előtte és utána különböznek.”

A többi között a különbözés jogától is megfosztanunk, amikor már a vészkor­szakot megelőzően – elvitatták a szülé­inktől, hogy Kisek és Hagyok, kicsik és nagyok, kutatók és kárpitosok lehesse­nek; az újságban és a törvényekben, a hadparancsban is pusztán zsidó – vagy büdös zsidó – lett belőlük. A minden más jelző érvényességét felfüggesztő közös nevező – a megbélyegzés eszkö­ze sárga csillagként égetett már 1944. április 5-e előtt is. Az elfelejthetetlen történelmi leckéhez hozzátarto­zott – hozzátartozik – az is, hogy a kö­zös nevező formájában megjelenő álta­lánosítás a diszkrimináció egyenruhája. (Ami mellesleg, korántsem csak a zsidó­kat nyomorítja.)

A héten, amikor Tábori Györgynek a Radnóti Színházban bemutatott Mein Kampfjáról készültem írni – mert vitára csábított a darab és az előadás méltat­lan leértékelése -, az archívumban rá­bukkantam Tábori élete első és egyetlen pofonjának történetére. Eszerint tíz-tizenkét éves lehetett a szerző, amikor is­kolából hazajövet megkérdezte az édes­apja, mit tanultak aznap? Azt, hogy a ro­mánok mind buzeránsok – hangzott a válasz, ami után nyomban elcsattant az akkor még makarenkóinak sem tekint­hető, atyai pofon. Csak ráadás volt hoz­zá a magyarázat. Hogy tudniillik, a meg­állapítás nyilvánvalóan nem igaz, de ha igaz lenne, abban sem lenne semmi rossz. Viszont olyan, hogy „a románok”, nem létezik, mert az ember – ha ember – nem gondolkodhat kategóriákban.

Ezt a tanulságot aztán a zsidó Tábori egy életre az agyába véste. De hányán vannak, akik tegnap is, ma is „a” zsidók­ról – románokról, újságírókról, biciklis­tákról – beszélnek? És talán maguk sem gondolnak arra, hogy az általánosítás – az elutasítás első lépcsőfoka, viszont az elutasítás vezet a gyűlölködéshez. És hogy nemcsak a szélsőséges, gyilkos an­tiszemitizmus jelenti az emberség és az emberiség elárulását.

Így kezdődött

Ezt a gondolatot – a megkülönbözte­tés és a meggyilkolás logikai kapcsola­tát az elmúlt hetekben senki sem mu­tatta fel hitelesebben, mint Göncz Ár­pád a televízióban adott születésnapi interjúban. És mivel az elnöknek ezt a nyilatkozatát tudtommal soha senki nem közölte le holnap és jövőre is hoz­záférhető formában – nyomtatásban -, úgy gondolom, érdemes az Érdi Sán­dorral folytatott beszélgetésnek leg­alább ezt az egy idevágó passzusát idézni: „Kölyökkori leggorombább talál­kozásom a megaláztatással az volt, mi­kor egyszer – még cserkész koromban – a cserkészparkban fenn voltam az iro­dán. A parancsnokunk – kiváló pedagó­gus, Amerikában halt meg, emigráció­ban – akkor felhívott valakit, az egyik srácot, akinek a nevére már nem em­lékszem, és ott előttem, teljesen ride­gen közölte, hogy azonnal csomagol­jon, és menjen haza, mert kiderült ró­la, hogy zsidó. Ezzel a gyerekkel mi egy sátorban aludtunk, együtt csináltuk vé­gig a táborozást. Az érdemtelen mega­láztatásnak ez a formája valami olyan irtózatosan mellbe vágott, hogy azóta nem tudom elfelejteni. Ha én most azt mondom, hogy a holocaust és a Duná­ba lőtt embereknek az élménye ezután tudatomban egy logikus sorrendbe állt össze, ez azt is jelenti, hogy a szörnyű­ségek kizárólag csak ennek a jelenet­nek a fokozódását jelentették számom­ra, de újdonságot nem. Ez a jelenet volt az, ami akkor és ott engem mélysé­gesen megdöbbentett. És ha ma azt mondom, hogy az ember értékrendje, pontosabban az élményvilága aszerint alakul, hogy mikor tapasztalt először ül­döztetést, és ez határozza meg a hova­tartozását, akkor nekem ez volt az az értékrendet kialakító élmény.”

Az elmúlt hetek elgondolkodtató és aggasztó tapasztalatai sorában ez a val­lomás volt a legbiztatóbb. Előítéletek terhét cipelő fiatalok között egy meré­szen és korszerűen gondolkodó öreg­ember szava. Akinek megnevezésében a főnév – az ember- fontosabb a szüle­tésnapra utaló jelzőnél.

A szerző újságíró, a Magyar Újságírók Orszá­gos Szövetsége Bálint György Újságíró Iskolájának igazgatója.

Címkék:1997-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1997. márciusi szám

Summary (várai): Közöny Az izraeli filmhétről Rapai Ágnes németül Deirdre Levinson: 1985. április 19-e Szántó T. Gábor: Szétszóratottak összegyűjtése Thury...

Summary

The April issue of Szombat begins with President Árpád Göncz's writing, in which he rewiews the happy and less happy...

Close