Divatban vagyunk
Filmről, színházról, olvasmányaimról
Sokunk dilemmája: szóljunk-e, mikor és hogyan a magyar közéletben hol lappangó, hol fellobbanó, statisztikailag nyilván nem meghatározó mértékű, de tagadhatatlanul létező antiszemitizmusról? Valahányszor belém hasít, felzaklat a szélsőjobbról hallatszó kardcsörtetés, és legszívesebben azonnal vitriolba mártott tollat ragadnék, hogy visszautasítsam a legfeljebb fügefalevéllel leplezett fajgyűlöletet, valaki mindig lebeszél. A nyugtató, féltő, lefegyverző érvek leperegnek rólam. A holocaustban elvesztett szeretteim emlékéért is vállaltam, nehezebb időkben is megvallottam a magam kettős – magyar és zsidó – identitását, és az ebből következő morális kötelességeket. Mostanában azonban új és nyomós érvek tartanak vissza: sokak véleménye, hogy a kis példány- számú, szélsőséges lapokba elhelyezett aknák éppen a jóval nagyobb nyilvánosság előtt zajló polémiákban robbannak. Az antiszemitizmus igehirdetői mindaddig egymást győzködik, amíg fel nem vesszük a kesztyűt. Hiszen valójában éppen ezt akarják, erre számítanak: hogy a korrekt vitastílus követelményei szerint elismételjük – tehát ily módon terjesztjük is vitatott nézeteiket.
Hónapok óta ezért fontolgatom: szálljak-e vitába Csurka István saját lapjában a sajtóról meghirdetett, kútmérgező gondolataival, vagy válasszam, vállaljam a célszerű és szégyenteljes hallgatást? Tűrjem – másokkal együtt – némán, hogy valaki az antiszemitizmustól való félelem indokolatlanságát(!) bizonygatva fenyegetni merészelje azokat, akiket a történelem és saját sorsuk tanított a félelemre. A fenyegetés – súlyos szó. De hát mi más, ha nem fenyegetés az az ördögi óhaj, hogy „Egyszer már csak ki kellene törnie egy pogromnak, hogy valami hitele is legyen a sok előrejelzésnek.”
Vérvád – a holocaust után
Habozásomnak egy, a héten látott film vetett véget. A holocaust utáni, kunmadarasi vérvád anatómiája. Nem a felidézett, többé-kevésbé ismert történet, hanem a Pelle János megszólaltatta kunmadarasi zsidók egymásra kopírozódó, többszörös – kettős, százszoros? – tragédiája. A tény, hogy az indokolatlan, felszított gyűlölet lángja ott és akkor a lágerek poklát megjárt, „szerencsés” túlélőket emésztette el. Kunmadarason a vérvád szította pogrom áldozatává lett a család nélkül maradt fiú, a krematórium árnyékából hazatért öreg.
Drámaiak voltak Pelle János filmjében a szembesítések: a véresre vert szülők hajdani kamaszfia a forgatáson az évtizedek múltán a tudatából örökre kikergethetetlen emlékekkel, a segítséget megtagadó barát megbocsáthatatlan elutasításával, és a zsidók életét követelő, felheccelt csőcselék ordításával is szembesült. Míg a pogromban ki tudja, valójában mekkora szerepet játszó, nyilvánvalóan a tömeghisztéria hatása alatt verekedő, bűnéért évekig börtönben vezeklő parasztember egykori kihallgató tisztjével találkozott.
Történelmi dokumentumfilm lévén, csak lelki szemeink előtt jelenik meg a vérvád korbácsolta indulatoknak a Salemi boszorkányok tömegjelenetét idéző tombolása. De ez is elég ahhoz, hogy meglóduljon a gondolat: milyen alkalom, és ürügy kell ahhoz, hogy egy közösség – egy falu – megtagadja saját tagjait, hogy az iskolázatlan, irigy emberek fertőzött tudatából (újra) Kipattanjon a gyűlölet szikrája?
A társadalomkutatók szemével
A legrangosabb folyóiratok friss számaiban tallózom. Elvben felemelő és megnyugtató is, hogy újabban tudós és teoretikus elmék vizsgálják az antiszemitizmus mikrobáit, elemzik a hazai zsidóság történelmi útját, szerepét, az asszimiláció és integráció lehetséges variánsait. Úgy látszik, divatban vagyunk. A Kritikában Kende Péter szociológus a „zsidó Magyarországról”, a magyar zsidóságnak a dualizmus és a századforduló idején betöltött társadalomformáló szerepéről és a „zsidó-magyar történelem” konfliktusairól elmélkedik. Tényekkel, érvekkel támasztja alá azt a terminológiai javaslatát, hogy az asszimiláció közkeletű fogalmát talán érdemes lenne a jövő történelemkönyveiben „összeolvadásra” módosítani. Ugyanitt Erős Ferenc pszichológus a zsidó identitáskutatásról számol be.
Szeretném nyugodtan, higgadtan bővíteni idevonatkozó ismereteimet, de igazából nem megy. Mert a Beszélő jelen idejű kutatásokra alapozott tanulmánya, a közölt statisztikai adatokkal túlságosan felzaklat, és egyre csak azon jár az eszem, hogy lehet az, hogy fél évszázaddal Auschwitz után, csak az egyetemi és főiskolai hallgatók 43 százalékának nincsenek antiszemita előítéletei Magyarországon?! 32 százalék hajlamos előítéletes antiszemita sztereotípiák elfogadására, míg a kérdezettek 18 százaléka antiszemitának, további 7 százalék pedig már szélsőséges antiszemitának mondható. Ez az adatsor számomra már nem információ, hanem fenyegetés. És hiába állítja a tanulmány értő szerzője, Kovács András, hogy „a szélsőséges és öntudatos antiszemiták viszonylag alacsony és a nem antiszemiták csoportjának aránylag magas aránya arra mutat, hogy az antiszemitizmus mindeddig (értsd: 1992-93-ig) nem vált riasztó méretűvé a diákok között” – engem mégis riaszt a statisztika. Aggaszt, hogy a jövendő értelmiség egy reprezentatív minta szerint kiválasztott csoportjának 39 százaléka egyetértett azzal, hogy a zsidóknak csak annyi befolyásuk legyen az ország sorsának irányítására, amennyi megfelel a lakosságon belüli aránynak. Nem azért, mert valamiféle gyanús, kollektív karrierizmusból kétszeres vagy többszörös érvényesülési lehetőséget kívánok sorstársaimnak, hanem, mert minden ehhez hasonló méricskélő arányosításban a „numerus clausus” szelét, szellemét érzem.
És eszembe jut a régi, de a diszkrimináció és a demokrácia ellentétét példaszerűen kifejező vicc, amely szerint Brezsnyev, egy, az amerikai elnökkel folytatott vitában az antiszemitizmus vádját kivédendő, kapásból sorolta, hány zsidó tagja és szólistája van a Moszkvai Filharmonikusoknak. Az amerikai elnök erre széttárja a kezét, és bevallja, neki sejtelme sincs az arányokról. Ezt a bostoni zenekarnál soha nem számolták …
Hogy akkor mi lehetett az oka annak, hogy az amerikai külügyminiszter asszony bevándorló családja a világ legszabadabb országában is eltitkolta a gyermek Madeleine Albright előtt zsidó származását, a holocaust áldozatává lett, három nagyszülő tragédiáját? Hogy a féltő szülők tudatosan békés, felhőtlen katolikus gyerekkort hazudtak az amerikaivá lett, cseh zsidólánynak? Nem lehetett más, mint amit eddig is tudtunk: hogy nemcsak nálunk, a Hitler csizmáját megtapasztalt Közép-Európában, hanem mindenütt kitéphetetlenül mélyek a félelem gyökerei.
A mi Madeleine-jeink egyike – aki, ha nem is külügyminiszter, de egyetemi oktató lett a rendszerváltozás után Budapesten – hajdan, első elemista korában nagy hangon újságolta otthon, hogy az osztályában két zsidó kislány is van. Válaszul erre a gettó-élményeket eltemetni igyekvő mamától csak egy kérdésre telt; hogy tudniillik – ki a másik?
E történet napjainkban már csak azért is avíttnak tűnik, mert újabban nemcsak a vallásos vagy zsidó identitásukat büszkén vállaló családok, de a zsidósághoz alig kötődő újgazdagok, sőt a gyermeküknek megkülönböztetetten kellemes és igényes oktatást kereső keresztények is előszeretettel íratják gyerekeiket zsidó iskolába. Ez a jelenség azonban legfeljebb figyelmet érdemlő, rokonszenves divatjelenség, kuriózum, de korántsem bizonyítéka a társadalom egészét átható toleranciának, a diszkrimináció maradványait is eltakarító, általános, demokratikus gondolkodásnak.
Különbözni és megkülönböztetni
A tolerancia egyébként sem lehet iskolai tantárgy. Vagy ha igen, akkor inkább az élet iskolájában. Ahol, ha módunk van rá, századszor is elismételjük, kőbe véssük, hogy a gyerekeink, azért mert zsidók, semmiben sem különböznek az osztály többi, katolikus, református, baptista diákjától. Azaz, hogyne különböznének… amikor egymástól is különböznek – különbözünk. Amikor valamennyien az emberiség egyszeri, megismételhetetlenül egyedi példányai vagyunk! Hogy is írta Konrád György legújabb, Áramló leltár című kötetének egyik, jeruzsálemi keltezésű fejezetében:
„Ha megölik őket, akkor a zsidók egyformák. Amúgy, ha élhetnek, különbözőek. Marhavagonban, barakkban is kezdenek egyformává változni. Civilben előtte és utána különböznek.”
A többi között a különbözés jogától is megfosztanunk, amikor már a vészkorszakot megelőzően – elvitatták a szüléinktől, hogy Kisek és Hagyok, kicsik és nagyok, kutatók és kárpitosok lehessenek; az újságban és a törvényekben, a hadparancsban is pusztán zsidó – vagy büdös zsidó – lett belőlük. A minden más jelző érvényességét felfüggesztő közös nevező – a megbélyegzés eszköze sárga csillagként égetett már 1944. április 5-e előtt is. Az elfelejthetetlen történelmi leckéhez hozzátartozott – hozzátartozik – az is, hogy a közös nevező formájában megjelenő általánosítás a diszkrimináció egyenruhája. (Ami mellesleg, korántsem csak a zsidókat nyomorítja.)
A héten, amikor Tábori Györgynek a Radnóti Színházban bemutatott Mein Kampfjáról készültem írni – mert vitára csábított a darab és az előadás méltatlan leértékelése -, az archívumban rábukkantam Tábori élete első és egyetlen pofonjának történetére. Eszerint tíz-tizenkét éves lehetett a szerző, amikor iskolából hazajövet megkérdezte az édesapja, mit tanultak aznap? Azt, hogy a románok mind buzeránsok – hangzott a válasz, ami után nyomban elcsattant az akkor még makarenkóinak sem tekinthető, atyai pofon. Csak ráadás volt hozzá a magyarázat. Hogy tudniillik, a megállapítás nyilvánvalóan nem igaz, de ha igaz lenne, abban sem lenne semmi rossz. Viszont olyan, hogy „a románok”, nem létezik, mert az ember – ha ember – nem gondolkodhat kategóriákban.
Ezt a tanulságot aztán a zsidó Tábori egy életre az agyába véste. De hányán vannak, akik tegnap is, ma is „a” zsidókról – románokról, újságírókról, biciklistákról – beszélnek? És talán maguk sem gondolnak arra, hogy az általánosítás – az elutasítás első lépcsőfoka, viszont az elutasítás vezet a gyűlölködéshez. És hogy nemcsak a szélsőséges, gyilkos antiszemitizmus jelenti az emberség és az emberiség elárulását.
Így kezdődött
Ezt a gondolatot – a megkülönböztetés és a meggyilkolás logikai kapcsolatát az elmúlt hetekben senki sem mutatta fel hitelesebben, mint Göncz Árpád a televízióban adott születésnapi interjúban. És mivel az elnöknek ezt a nyilatkozatát tudtommal soha senki nem közölte le holnap és jövőre is hozzáférhető formában – nyomtatásban -, úgy gondolom, érdemes az Érdi Sándorral folytatott beszélgetésnek legalább ezt az egy idevágó passzusát idézni: „Kölyökkori leggorombább találkozásom a megaláztatással az volt, mikor egyszer – még cserkész koromban – a cserkészparkban fenn voltam az irodán. A parancsnokunk – kiváló pedagógus, Amerikában halt meg, emigrációban – akkor felhívott valakit, az egyik srácot, akinek a nevére már nem emlékszem, és ott előttem, teljesen ridegen közölte, hogy azonnal csomagoljon, és menjen haza, mert kiderült róla, hogy zsidó. Ezzel a gyerekkel mi egy sátorban aludtunk, együtt csináltuk végig a táborozást. Az érdemtelen megaláztatásnak ez a formája valami olyan irtózatosan mellbe vágott, hogy azóta nem tudom elfelejteni. Ha én most azt mondom, hogy a holocaust és a Dunába lőtt embereknek az élménye ezután tudatomban egy logikus sorrendbe állt össze, ez azt is jelenti, hogy a szörnyűségek kizárólag csak ennek a jelenetnek a fokozódását jelentették számomra, de újdonságot nem. Ez a jelenet volt az, ami akkor és ott engem mélységesen megdöbbentett. És ha ma azt mondom, hogy az ember értékrendje, pontosabban az élményvilága aszerint alakul, hogy mikor tapasztalt először üldöztetést, és ez határozza meg a hovatartozását, akkor nekem ez volt az az értékrendet kialakító élmény.”
Az elmúlt hetek elgondolkodtató és aggasztó tapasztalatai sorában ez a vallomás volt a legbiztatóbb. Előítéletek terhét cipelő fiatalok között egy merészen és korszerűen gondolkodó öregember szava. Akinek megnevezésében a főnév – az ember- fontosabb a születésnapra utaló jelzőnél.
A szerző újságíró, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Bálint György Újságíró Iskolájának igazgatója.
Címkék:1997-04