Viperák, tevék, nomádok

Írta: Kovács Zoltán - Rovat: Archívum, Egyéb

Amikor Ali, a kissé teveszerűen púpos arab idegenvezető valahol a Szahara szélén megállította az autóbuszt, és hosszasan a kórószerű növényzettel szabdalt homokbuckák irányába nézett, már sejteni lehetett, hogy most valami nagyon érdekeset mutat majd. Így is történt; miután alaposan végigpásztázta az összes föllelhető buckát, rámutatott az egyikre, épp arra, amelyik a legtávolabb esett, és azt mondta:

– Most pedig viperafészkeket keresünk, és ha szerencsénk van, nomádokat is találunk.

Ettől a bejelentéstől az autóbuszban nyomban összesűrűsödött a levegő, közülünk – tudomásom szerint – még senki, soha életében nem keresett viperafészkeket, de legfőképpen nem nomádokat. Mégis, a mondat mérhetetlen egyszerűsége, a homoki vipera és a sivatagi nomád ember ilyen magától értetődő egymás mellé rendelése egyszeriben különlegessé tette azt, amit pedig akkor már órák óta láttunk, valahányszor kinéztünk az

autóbusz ablakán: a láthatárig terpeszkedő barnásszürke homokot. Kibámultunk a mozdulatlan forróságba, és a táj azon nyomban megtelt mérges kígyókkal, skorpiókkal, tevékkel, tevéiket vezető nomádokkal, sivatagi rókákkal és kaméleonokkal, melyek persze, legott színváltozásba kezdtek, amiként azt az autóbusz ablakából elképzeli az ember.

Aztán a csoport szótlanul lépdelni kezdett a homokon, lassan, bizonytalanul, földre szegezett fejjel, mint egy tarkába öltözött temetési menet. Nem is csendes: élettelen volt a sivatag. A hajnali pára régen fölszáradt már, hártyavékony kristálypáncélban hagyva a homokot, hogy aztán az egy-egy lépésnél halk roppanással porladjon szét a cipők alatt.

  • A vipera a kora reggeli órákban a napon heverészik, hogy megmelegedjék, aztán elbújik a kórók tövében, s csak délután jelenik meg ismét a napon – mondta Ali, amikor már több száz méterre jártunk az országúttól, s ekkor mindenki az órájára nézett. Tizenegy óra körül járhatott. – Ha egy viperához közeledünk, többnyire nesztelenül elillan, némelyik azonban eleinte nyugodtan marad, mintha tudná, hogy az ember fél a méregfogaitól.

Tisztelettel, de még nagyobb szeretettel beszélt Ali az állatokról, egy-egy gondolat után kis szüneteket tartva, érti-e mindenki, amit mond. Negyedik napja jártuk már vele a sivatagos, félsivatagos területeket, ma- gyár embernek halott, kietlen, egyforma és csak körvonalaiban sejthető kegyetlenségű vidéket, de az ő csodálata és lelkesedése mindig ugyanaz maradt. Csillogó szemekkel mutatott egy-egy száraz cserje tövére, halkan magyarázva, hogy ott valószínűleg viperafészek van, a vipera ilyen meleg napszakban megkeresi a viszonylag nedves, hűs földdarabot, ott vészeli át a hőséget.

Olykor hosszasan beszélt a tevékről, többnyire akkor, amikor az autóbusz tevecsorda mellett húzott el, vagy valahol a távolban teve tűnt fel egy szál magában, fenséges nyugalommal lépdelve a homokban.

  • Látják? Minden teve más. Eltérő az arcberendezésük, éppúgy megkülönböztethetők egymástól, mint az emberek. A legbüszkébb állatok, a fejüket mindig törzsükből kiemelve hordják, mint aki azt mondja: én sokkal többet kibírok, mint te, régen belehaltál volna abba, amit én túléltem.

Mi pedig néztük a tevéket, az alakjuk egyáltalán nem szép. Viselkedésük és dallamosnak igazán nem mondható hangjuk csak fokozza megjelenésük kedvezőtlen benyomását. Ráadásul combjuk csaknem teljesen eláll a törzstől, a mellen, könyökön, térden és a sarkon feltűnő kérgek találhatók. Ha lefekszik, a bőrből messze kiálló mellkérgen nyugszik a teve teste, ezek együtt aztán tovább fokozzák az állat feltűnő csúfságát.

  • A tevék az én testvéreim! – mondta egyszer, és néztünk rá, mert akkor még nem értettük azt, amit igazából csak később, egészen pontosan ott, a viperafészkeket keresgélve értettünk meg, és ami egyszeriben választ adott a hüllők, skorpiók, száraz cserjék szeretetére: hogy Alinak mindez együtt a hazáját jelenti.

Hogy a sivatag is jelenthet hazát.

Enyhén kiemelkedő homokdűnén kaptattunk föl- felé, a cserjék egyre ritkábbak lettek, a meleg pedig még elviselhetetlenebb, amikor teljesen váratlanul, megmagyarázhatatlan honnét, alakok bukkantak fel.

Kisgyerekek! Látják? Futnak felénk a gyerekek! – mondta ekkor Ali, és valóban, gyerekek voltak, loholtak felénk, valamit magukhoz szorítva, még nem lehetett látni, pontosan mit is. Nyílegyenesen jöttek, átgázolva cserjéken, homokbuckákon, mélységes döbbenetet keltve mindannyiunkban: a viperafészkek! A legkisebb nem lehetett több, mint tán ötéves, a legidősebb esetleg tíz, de semmi esetre sem több.

Kővé meredve áll mindenki, a gyerekek már egészen közel érnek, akkor látni, hogy a kezükben babák, maguk készítette rongybabák vannak, karperecek, sivatagi kövek.

Nomádok.

Az európai ember, persze, nem lenne európai, ha ezt a találkozást normálisan élné meg, ezért hát va- laki azonnal megállapítja, hogy a sivatagi nomád ember mosdatlan.

  • Látod a fogát? – szól valaki. – Tiszta fekete. Mikor mosnak ezek fogat?

  • A lábát nézd! Csupa retek.

Ali érzi a döbbenetet, zavarban van. Amikor meglátta feltűnni a gyerekeket, még kiáltott is nekik arabul, és intett, hogy erre, de most, hogy mindenki bénán áll, zavarba jön.

  • A nomádok nagyon egyszerű, önellátó életmódot élnek, amit termelnek, föl is élik, bár előfordul közöttük olyan család is, amelyik kevés árutermelést folytat. A tunéziai kormány jelentős áldozatokat hoz, hogy a nomádokat letelepítse, és az arab világ többi államához képest komoly eredményeket is ért el – mondja, próbálja menteni a helyzetet, és megsimogatja a legkisebb leány haját, egyértelmű jelét adva annak, hogy a nomád gyerek fején is haj nő, simogatható haj, két ujjával megcsippenti az arcát, lám a nomád gyerek arcán is bőr van, megcsippenthető bőr.

Ám a döbbenet tartós.

Valamelyik nagyobbacska lány nyújt egy babát, és jellegzetesen arab kiejtéssel ropogtatja a franciát:

  • Egy dínár.

Nyújtja a másik is, most már mindegyik a reklámszatyorban kotorászik, sivatagi köveket szednek elő, karpereceket; az általános döbbenet lassan oldódik, de persze még nincs vége. Valaki pénzért kotorászik a zsebében és alkudni kezd:

  • Fél dinár.

Később rágógumi kerül elő, cukor, csokoládé; az előbbi döbbenet határtalan sajnálatba megy át.

Egy nő elsírja magát, Ali lassan visszafelé indul, nem látszik rajta semmiféle érzelem, az efféle találkozásokat valószínűleg megszokta már. A csoport is visszafordul, a gyerekek most már egymást harsogják túl, mindegyik túl akar adni a babáján. Ballagunk a homokon, aki akart venni valamit, már megtette.

Ezek voltak hát a nomádok.

Mindenesetre; amikor a Szaharában egy homokbucka felől néhány kócos gyerek rohan az éppen arra araszoló turistacsoport felé, hogy rongybabákat, maguk készítette karpereceket, sivatagi köveket próbáljon eladni, akkor az azt rövidesen követő találkozás mikéntjéből világosan látható: a világ tökéletlen és az is marad most már örökre, ez nagyon valószínű.

Címkék:1992-03

[popup][/popup]