Szombat előfizetés 2017

Valódi kudarcból hamis győzelemre

Írta: Judith Stora-Sándor - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az átváltozás” és a zsidó humor

Egy zsidó azt kérdezi a másiktól:

  • Magát ugye Dávid Goldbergnek hívják?
  • Igen – válaszolja a másik. Az első erre pofon vágja. A másik elkezd nevetni.
  • Miért nevet, Goldberg úr? – csodálkozik az első zsidó.
  • Azért, mert nem is Dávid Goldbergnek hívnak. Az én nevem Sámuel Schwartz!

AMIKOR EGY REGGEL GREGOR SAMSA nyug­talan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.

Így kezdődik és halálával zárul az átváltozás hősének tragikus kalandja. Ez a halál különösen borzalmas kö­rülmények között áll be. Családja, amelyből már csak undort képes kiváltani, kiközösíti. Tetőtől talpig mocsok bontja, szinte teljesen megvakul, s miközben teljes szellemi frissességgel rendelkezik, senkivel nem válthat egy szót sem. Magányosan éhen hal a saját szobájában, miután egyfajta undorító csökevénnyé vált. Halála megváltást hoz család­jának, amely végre újra élni kezd.

Az ily módon exponált elbeszélésnek aligha lenne esélye arra, hogy bárki is olyan példaműnek tekintse, amelyet az irodalom humoros történetei közé lehetne sorolni. Ennek ellenére nem eredeti felfedezés, ha Kafka humoráról beszélünk, hiszen már André Breton is kiválasztotta Az átváltozás néhány oldalát Fekete humor antológiájába. Igaz, hogy a humornak ezt a különleges formáját nem mindenki élvezi, és még inkább igaz, hogy elmélyült elemzése különösen nehéz feladatnak bizonyul. Ennek oka magából a humor fogalmából következik, amely jelenség az esztétika és a pszichológia határán mozog, és emiatt az irodalmi elemzés módszereivel nehezen ragadható meg. Az egyetlen adekvát megoldás az, ha figyelembe vesszük a humornak ezt a kettős természetét, és olyan módszert ajánlunk, amely képes a mélyen az emberi pszichében gyökerező jelenség irodalmi megjelenési formájának a megragadására. Ez a módszer ki­indulási pontként fog szolgálni annak kimutatásához, hogy milyen különösen éli meg és kezeli a zsidóság a humor jelenségét.

Miként használja Freud a humor szót? Szerinte ez olyan magatartás, amely alapján az alany saját magát tartja a hu­mora tárgyának. Öngúny, amely széles értelemben válhat és válik is általában magatartássá az életben azokkal a kelle­metlenségekkel szemben, amelyekkel az emberi sors rendszerint meg van terhelve. A humorérzékkel megáldott embernek sikerül saját sorsa fölé emelkednie, és egyfajta távolságtartással képes a saját és a világ gondjait szemlélni. A „léleknek ez a felülemelkedése”, amit Freud pszichoanali­tikus mechanizmusokkal magyaráz, nem kerülte el az esztéták figyelmét sem, akik gyakran hangsúlyozták a humor fensőbbséges jellegét. Az összes példa, amelyet Freud a humort tárgyaló művének utolsó fejezetében felhoz, ebbe az irányba halad. A leghíresebb annak a bűnözőnek a története, akit hétfő reggel az akasztófához vezetnek, s aki így kiált fel: – Ez a hét is jól kezdődik! Tökéletesen magától értetődő a megjegyzés önironikus jellege, és Ernst Kris azt ajánlja, hogy ezt a fajta humort úgy lehetne definiálni, mint az ember az „önmaga ellen ható iróniájának egy formája”. Anélkül, hogy definiálnánk az iróniát, amely legalább annyi komp­likációnak a forrása, mint a „nevetséges” egyéb fogalmai, álljunk meg ennek egyik jellegzetességénél, amelyben a jelenkori „iróniakutatók” szinte teljesen egyetértenek: a lát­szat és a valóság ellentéténél. A Freud által idézett esetben az elítélt tagadja közeli halálának valóságát, hogy legalább megjegyzése idejére felülemelkedhessen elkeserítő hely­zetén. Ezzel a viselkedésével megkímél bennünket és ön­magát is szenvedése súlyától. Ilyen szempontból nincs semmi különbség a halálraítélt és Gregor Samsa között, mind a ketten ugyanahhoz az eljáráshoz folyamodtak. Bizonyíték­képpen egy példát mutatunk be.

Ébredése után, amikor Gregor megpillantja saját testét, az a gondolat merül fel benne, hogy saját képzeletének vált a játékszerévé. Elhatározza hát, hogy újra álomba szenderül. De megváltozott testformája megakadályozza abban, hogy kedvenc testhelyzetébe feküdjön:

Már vagy százszor megpróbálta, lehunyta a szemét, hogy ne kelljen rugdalózó lábait látnia, és csak akkor hagyta abba, amikor eddig soha nem tapasztalt, könnyű, tompa fájdalmat érzett az oldalában.

Istenem – gondolta -, milyen megerőltető foglalkozást is választottam!’”

AKÁRCSAK A HALÁLRAÍTÉLT, Gregor is úgy határoz, hogy nem vesz tudomást a számára elvisel­hetetlen külső valóságról. Nem hajlandó belemerülni az önsajnálatba, áthelyezi a hangsúlyt szenvedésének lelki jellegéről az általa évek óta űzött mesterség mindennapos kellemetlenségeire.

Irodalmi szempontból meg kell jegyeznünk az eljárás hatásosságát, amelynek az a lényege, hogy az egyes szám harmadik személyű narráció váltakozik a szereplő közvetlen hangjával. Az olvasó együttérzését felébresztő fizikai szen­vedés leírását a narrátor végzi el, de maga a szereplő az, aki megsemmisíti a hatást, és így megakadályozza azt, hogy túl nagy szánalom ébredjen ugyanabban az olvasóban.

Ami közel hozza egymáshoz a halálraítéltet és Gregor Samsát, az a helyzetük, amit alkotóik elképzeltek a két fiktív szereplőnek. Ugyanaz az elkeserítő helyzet, mint ami évszázadokon keresztül nyomasztotta a zsidó népet, amely nem rendelkezvén katonai fegyverekkel, sajátos önvédelmi fegyvereket hozott létre önmaga számára. Támadófegyverek híján beérte védekező fegyverekkel. Ha Freud szerint a humor hozza létre „az összes védekezési folyamat legmagasabb rendű megnyilvánulását”, a zsidó humor esetében ez a védekezés támadást helyettesít. Olyan agresszió, amelynek kifelé kéne megnyilvánulnia, de visszafelé fordul. Évszá­zadokon keresztül számtalan zsidó szerző számtalan olyan történetet talált ki, amelyek hősei mindig nehéz helyzetbe kerültek, s amelyből többé-kevésbé kegyetlen öniróniájuk segítségével másztak ki, vagy csak úgy tettek, mintha kimásztak volna.

Mint freud már jelezte, a világon egyetlen más nép sem mutatott oly nagy haj­landóságot arra, hogy humorának saját magát állítsa céltáblájául, mint a zsidó nép. Habár Freud megállapításai a viccekre vonatkoznak, a zsidó irodalom minden olvasója felismeri ezt a tendenciát a mindenkori zsidó szerzőknél. Ez még olyan időszakra is érvényes, amely a zsidó közösség számára olyan fényes volt, mint a spanyol középkor. Il­lusztrációként íme itt az első slemil portréja, amelyet Abra­ham Ibn Ezra, 12. századi költő vázolt fel:

Ah, a szerencse kerekei visszafelé forogtak, aznap, amikor én születtem.

Ha koporsóáras lennék,

senki nem halna meg, a gyász is gyászba borulna;

És ha gyertyaárus lennék, a nap soha le nem nyugodna.”

Nyilvánvaló, hogy ennek a mentális magatartásnak a mélyén mazochista tendencia húzódik, mint ahogy hang­súlyozták is mindazok, akik Freud óta ennek a permanens jelenségnek a természetét tanulmányozták. Csupán a hasonló életkörülményekkel lehet magyarázatot adni arra a jelen­ségre, hogy a lelki mazochizmus kifejlődött ebben az egész népben, amely különböző, egymástól időben és térben távol álló csoportokból áll. A nyomorúságos életkörülmények, üldözések, gettóba záratás – kétségkívül mindezek hoz­zájárultak ehhez a pszichikai fejlődéshez, ahogy Edmund Bergler is hangsúlyozza. De ehhez hozzá kellene még ten­nünk Rodolphe Loewenstein megfigyeléseit is, aki kitart amellett, hogy a neveléssel már egészen kis kortól elfojtják a gyerekekben az agresszív tendenciákat, és ez is meghatározó eleme a zsidóság objektív életkörülményeinek. Közismert, hogy a zsidó anyák mennyire próbálják távol tartani gyerme­keiket mindazoktól a fizikai tevékenységektől, amelyek veszélyeztetnék testi épségüket. Ez az aggodalom bizonyára csak a diaszpórában szerzett évezredes tapasztalatokkal magyarázható, ahol a túlélést soha nem katonai hősiesség, hanem türelmes passzív rezisztencia biztosította. A fizikai agresszivitás elfojtásával párhuzamosan a zsidó nevelés min­dig a szellemi képességek korai fejlesztését részesítette előnyben. Ha ehhez hozzászámítjuk még a túlzásba vitt kodi­fikált viselkedési szabályokat és azt a rendkívüli lelki zárkózottságot, amelyben a gyerek a zsidó családban részesült, nem meglepő az a megállapítás, hogy a felettes én és az én eszményképe nagyon erősen és nagyon korán kifej­lődnek a zsidó gyerekekben. Mindez magyarázattal szolgál a mazochizmus kifejlődésének okaira, de nem a zsidó humor természetére. Freud után Martin Grotjahn és Théodore Reich még tovább mélyítették ezt a problematikát, de az ő munkáik csak a „zsidó viccekre” vonatkoztak. A mostani tanulmá­nyomban arra teszek kísérletet, hogy egy irodalmi műre alkalmazzam a pszichoanalitikai reflexiókat.

Tekintsük át először is röviden, hogy melyek azok az uralkodó vonások, amelyeket ezek a szerzők a zsidó humor pszichopatológiájában felfedeznek. Reichnek a mazochizmusról szóló munkáira támaszkodva Grotjahn a követ­kező formulát használja a zsidó humor leírására: „győzelem a kudarcon keresztül”. Mindig olyan agresszióról van bennük szó, amelyet az ember önmaga ellen fordít. A zsidó viccek mögött, teszi hozzá Grotjahn, mindig mély melankólia és büszkeség húzódik, amely mintha azt jelentené: „Olyanok vagyunk, amilyenek, és ilyenek is maradunk, amíg csak zsidók leszünk.” Ehhez Reich – a tabló kiegészítéséül – hozzátesz még más tényezőket is. A zsidó azzal, hogy saját magán gúnyolódik, azt reméli, hogy elnyeri a hozzá hasonlók szeretetét. Annak a zsidónak az álarca mögött, aki önmagán ironizál, egyúttal önsajnálat és főleg bűntudat rejlik, ami a szerző szerint, az Isten és a törvények, vagy még inkább a Törvény ellen gondolatban elkövetett bűnökből ered. Nem bocsátkozunk vitába ezekkel az állításokkal, inkább egy másik jellemző vonást mutatunk ki, amelyet Reich is különösen hangsúlyozott, tudniillik a mazochizmus és a paranoid magatartás elegyét. A kétféle személyiség viselkedését a szeretethez való viszonyuk határozza meg. Míg a mazo­chista kész lemondani minden hatalomról és méltóságról, hogy elnyerje a szeretetet, a paranoid személyiség kész feláldozni a szeretetet, hogy hatalmasnak és felsőbbrendűnek ismerjék el. Alsóbbrendűség/felsőbbrendűség, íme, ez az az elegy, amit Reich a zsidó humorban fedez fel, ahogy azt felfedezi az általában diaszpórában élő zsidóság társadalmi helyzetében is. Isten kiválasztott népét lealacsonyították, üldözik, megvetik. Ténylegesen ez az elegy jelenik meg a zsidó viccekben is: a slemil gyakran hützpe. Mindezt pszichoanalitikai nyelvre lefordítva: a zsidó humorban ugyanannyi a mazochizmus, mint az agresszivitás. A kérdés csupán annyi, hogy milyen módon történik meg ez a keve­redés.

KÖVESSÜK VÉGIG a két ellentétes véglet di­namikáját Az átváltozásban, ahol e két magatartás elegye folyamatosan, a legutolsó sorokig jelen van. De már most leszögezzük, hogy valójában a mazochizmusé az utolsó szó, pontosabban, egyedül a mazochizmus a hiteles, az agresszivitás hamis. Ez pszeudo-agresszivitás, mint ahogy Bergler mondja. Ezt a humort, amelyet öniróniának lehet minősíteni, a következő képlettel lehetne talán meghatározni: igazi kudarc, amely hamis győzelemmé alakult. A mazochista én mindig vesztes, de képes arra, hogy megjutalmazza magát a hamis győzelem pillanataival, ame­lyek nyilvánvalóan igazi humoros pillanatok.

A novella első fejezete kulcsot ad nekünk az öntudatlan hallucinációra. Gregor átváltozásának első következménye az, hogy nem képes felkelni. Márpedig ő felelősségtudattal bíró ember. Lelkiismeretes dolgozó, szűkölködő családjának egyetlen támasza, kínos mesterséget űz, amelynek az a leg­főbb kellemetlensége, hogy korán kell kelnie. Öntudatlan vágya tehát az, hogy olyan állapotba jusson, amely le­hetetlenné tenné, hogy elvégezze mindazokat a kötelességeit, amelyeket a felettes én kötelezően kiró rá. Az öntudatlan megoldás az lenne, ha bizonyosfajta elcsökevényesedés következne be nála, amely maga után vonná a felelőtlenséget és azt az elkerülhetetlen következményt, azt a vágyat, hogy a családja tartsa el ezentúl, ily módon is bizonyítván az iránta érzett szeretetét. Íme, tehát a szeretet kereséséről van szó, ami a fő mozgatórugója az emberi lénynek általában, a mazo­chistának pedig különösen. De a büntetés a mazochizmus mértékétől függ, és Kafkánál a büntetés iszonyatos. Gregor féreggé változik, és ez egy csapásra lehetetlenné teszi vágyának valóra váltását: azt, hogy szeresse a környezete. A német das Ungezieffer szónak ugyanazok a konnotációi, mint a francia vermine (féreg) szónak: undor, alávalóság, szenny, élősködő; ezt a szót egyaránt használják mind rassz­ista, mind pedig antiszemita szófordulatként.

Az átváltozás három fejezetből áll. Az első azt írja le, hogy Gregor hogyan döbben rá lassanként saját átváltozására, és hogyan fedezi fel új állapotát a családja és irodafőnöke, aki meglátogatja mintahivatalnokát, mert az első ízben késett. A fejezet azzal zárul, hogy Gregort a saját apja, meglehetősen erőszakos eszközökkel rábírja a szobájába való visszavonulásra. Az egész első fejezetet úgy is inter­pretálhatjuk, mint Gregor énjének és felettes énjének folyamatos eszme-cseréjét. Mivel a valódi motiváció tudat­talan, úgy jut kifejezésre, mint ugyanannak a vágynak a legkézenfekvőbben felfogható formája: szeretne ágyban ma­radni és újra elaludni. De ennek ellentmondanak a téma által interiorizált felettes éni tiltakozások. Ez a dialógus Gregor monológján belül zajlik. Azt a vágyát, hogy kedvére tovább pihenhessen, azon nyomban legyőzi az idő múlását pontosan megjelölő rendreutasítás. Mielőtt még megérkezne a főnöke, elképzeli, hogy milyen következményekkel járna a számára, ha beteget jelentene. Az összes hatóság elvonul lelki szemei előtt, és egyre jobban azonosul a rend különböző képviselőivel, nevezetesen a betegsegélyző orvossal, „aki másfajta embert nem is ismer, csak makkegészséges munkakerülőt. És nem volna ebben az esetben némi igaza? Eltekintve a hosszú alvás után csakugyan fölösleges ál­mosságtól, Gregor valóban jól érezte magát, sőt, alaposan meg is éhezett.” A táplálkozás problémája itt jelenik meg első alkalommal, a későbbiekben pedig elsőrendű fontosságra tesz majd szert. A következő 11 oldal ugyanígy reprodukálja azt a párbeszédet, amely a vágyakozó én és a bűnösen kegyetlen, rendreutasító felettes én között zajlik le. Végül felkel, már az ajtó mögött áll, amely mögött várakoznak a szülei, nővére és főnöke, amikor a tudattalan újból behatol a tudatos hangba:

mohón várta, hogy mit szólnak majd a többiek, akik annyira szeretnék látni, ha megpillantják. Ha megijednek, őt nem terheli többé felelősség és megnyugodhat. Ha viszont mindent nyugodtan fogadnak, akkor neki sem lenne oka nyugtalanságra.”

De az a jelenet, amelynek során Gregor megjelenik előt­tük, azonnal véget vet minden reménykedésének. A jelenet tökéletesen groteszk leírása és főleg az anya reakciója, aki „lerogyott körülötte szétterülő szoknyáinak kellős közepébe, arccal előreborulva” – egyaránt jelzi az agresszivitást és a fájdalmat. Az anya nevetséges testtartása, amelyet az író hideg és objektív stílusban jelenít meg, szintén fájdalmat fejez ki, amely a történet előrehaladtával még csak egyre tovább növekszik. Valóban, válságos pillanatokban az anya menekül fia elől, pedig el kéne árasztania őt gondosko­dásával. Az anya éppen annak a látványától menekül, akinek pedig egyetlen vágya, hogy az ő szeretetét elnyerje. Az apa az, aki állandóan jelen van, mint ebben a döntő pillanatban is. (…) Botjával és egy újsággal beterelte Gregort az ebédlőbe „és közben, mint valami vadember, sziszegő hangokat halla­tott” …erős botütést mérve rá, ami lehetővé teszi fiának, hogy átnyomulva az ajtón, „vérző testtel” elterüljön szobájának közepén. A jelenet a következő mondattal zárul: „A bottal még becsapták az ajtót, aztán végre csend lett.” Ha összevet­jük ezt a mondatot a második fejezet első két mondatával, tökéletes példáját kapjuk annak a mazochista iróniának, amely a zsidó humort jellemzi:

Gregor csak alkonyaikor ébredt fel nehéz, ájulásszerű álmából. Nem sokkal később bizonyára magától is felébredt volna, mert kipihentnek és kialudtnak érezte magát…”

EZ ITT TERMÉSZETESEN a narrátor iróniája, amely mögül kirajzolódik a szerző. A lényeg az olvasónak küldött üzenetből áll, aki párhuzamba állítja az annyira áhított eredményt – „a tökéletes pihenés napi adagját”- és azt az árat, amelyet ezért a szereplőnek fizetnie kell. Milyen hamis győzelem ez Gregornak ahhoz az égető kudarcához képest, hogy őt, aki ki van éhezve a szerető gondoskodásra, teljes magányba taszítják!

Ezzel az első fejezettel Gregor sorsa megpecsételődik. A tudattalan vágy felbukkanását azonnal megbünteti a fe­lettes én, de a mazochista én továbbra is rimánkodik a szeretetért, amelyet nemcsak megtagadnak tőle a felettes én képviselői, de ez a visszautasítás apránként a teljes elvetés formáját veszi fel, amely a későbbiekben Gregor halálát fogja okozni. (…) A Gregor átváltozásától a haláláig vezető hosszú folyamatot a szerzőnek a szánalomra méltó hőse iránti gyil­kos iróniája szövi át. Gregor egyike Kafka azon hibrid szerep­lőinek, akikkel benépesíti novelláit, és akik saját, tudattalan vágyainak megtestesítői. Iróniája tehát önirónia, Gregor Samsa pedig saját mazochista énjének inkarnációja, és a narratív eljárásmódok tanulmányozása azt igazolja, hogy ez az irónia szándékos és magától értetődő. Egy második fe­jezetből vett példán fogjuk igazolni tételünk helyességét.

Egy napja van bezárkózva Gregor Samsa a szobájába, és csupán egy bonyolult tornamutatvány segítségével képes kihallgatni a csukott ajtón keresztül a családi beszélgetést. Az érintett téma a Samsa család pénzügyi helyzete. A narrátor ezen a ponton Gregor nézőpontjával azonosul, és azokat a gondolatokat úja le, amelyek Gregor agyában ötlenek fel apja fejtegetéseit hallván:

Valami magyarázatba kezdett, és hallatára Gregor első ízben tudott örülni valaminek, mióta fogságban élt.” Éppen ezt a „valamit” kell megmagyaráznunk, ha meg akarjuk fejteni Kafka iróniáját. íme, az idézett mondat így folytatódik:

Azt hitte, hogy apjának semmije sem maradt abból az üzletből, apja legalábbis nem mondott semmit, ami ennek ellentmondott volna, igaz viszont, hogy Gregor nem is kérdezte.”

Majd azoknak a „boldog időknek” a lefestése következik, amikor a család minden hónap végén ünnepelte őt, amikor átadta a fizetését. Kafka általában hideg stílusa itt ékes­szólóvá válik, a boldogság azonban hamarosan semmivé foszlik, amikor beköszönt a megszokás:

megszokták valamennyien, a család is, Gregor is, a pénzt köszönettel elfogadták, ő szívesen is adta, de különösebb emberi melegség már nem jött létre többé a családban. Csak húga maradt közel hozzá, aki Gregortól eltérően nagyon szerette a zenét, és megindítóan hegedült, és ezért Gregornak az volt a titkos terve, hogy beíratja a konzervatóriumba”

A további fejtegetések még több örömet szereznek neki, és kétségtelenül ez a néhány oldal tartalmazza az öröm és boldogság érzékeltetésére szolgáló legtöbb jelzőt:

Gregor akkor kielégítő részletességei megtudta – apja ugyanis magyarázatai közben gyakran ismételte szavait, részben azért, mert ő maga is régen foglalkozott már ezekkel a dolgokkal, részben pedig, mert az anya nem értett meg mindent elsőre -, hogy bármilyen szerencsétlenség zúdult is rájuk, azért maradt még némi vagyonuk, ha kicsi is, amelyet az azóta érintetlenül hagyott kamatok valamelyest megnöveltek. No meg azt a pénzt, amelyet Gregor adott haza havonta – magának mindössze néhány forintot tartott meg -, ezt sem élték fel teljesen, és kis tőkévé halmozódott fel. Gregor buzgón bólogatott az ajtó mögött, örült ennek a nem várt előrelátásnak és takarékoskodásnak. Igaz, hogy ezzel a fölösleges pénzzel tulajdonképp tovább törleszthette volna főnökének apja adósságát, és sokkal közelebb lenne az a nap, amelyen állásától megszabadulhatott volna, de most már kétségtelenül jobb így, ahogy apja elrendezte.”

MINDEN NEHÉZSÉG NÉLKÜL „rekonstruálhat­juk” Gregor szónoklatának ironikus ellent­mondásosságát. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy családja évek óta kizsákmányolja, hogy még húga is csak érdekből gyöngéd hozzá, hiszen az ő nélkülözése árán tud a család megtakarítani valamicskét, és mindezt az ő tudta nélkül. „Naivitása” még tovább megy, hiszen mindezeket a mesterkedéseket helyesnek találja, sőt, még örömet is szereznek neki! Gregor hangja, amelyet a narrátor minden kommentár nélkül ad vissza, a lelki mazochizmus teljes skáláját bejárja, amely egy tankönyv illusztrálására is szol­gálhatna. Odáig megy, hogy előrelátó apjának titkolózását igazolja: „tekintettel az adott körülményekre” tette szük­ségszerű, sőt, elengedhetetlen volt. Mi történne most család­jával, miután Gregor képtelenné vált saját maga ellátására? A mazochista én tökéletesen elsajátította, „interiorizálta” a felettes én követeléseit. (…)

Boldog vagyok, hogy szenvedhetek.” Mintha ezt mon­daná a felettes énjének, „helyesen tetted, hogy megkínoztál, tudtad, hogy nem lehet a végtelenségig számítani rám, nem töltöm be többé a családom iránti szent kötelességemet, hagytam, hogy elsodorjon az édes semmittevés iránti vágy. Meg kell, hogy bűnhődjem ezért!” Ez a tudattalan szónoklat a mazochizmusból ered, de ezt azonnal követi a másik oldal, amit Reich felfedett a zsidó humorista karakterében: az agresszivitás. Gregor reflexióinak sora mindezt jól bi­zonyítja. (…) És Gregor részletesen elképzeli, hogy milyen nehézségeket okozna idős szüleinek és húgának, ha rájuk hárulna a pénzkeresés gondja. Mintha azt mondaná, „bűn­hődöm, de ugyanakkor titeket is megbüntetlek.” Mint ál­talában mindig, itt is pszeudo-agresszióról van szó, amelyért a bűnhődés nem sokáig várat magára. Nem csak a tudatos szinten, amelyet a Gregor gondolatait reprodukáló narrátor szövege fejez ki közvetlenül, hanem a tudattalan szinten is, amely a szöveg dinamikájában a lineárisan egymás után következő események sorrendjében nyilvánul meg. A tudatos szöveg „szégyenről és szomorúságról” beszél, amelyet Gregor érez mindannyiszor, ha felmerül annak a lehetősége, hogy családjának dolgoznia kell, és „álmatlan éjszakákról”, amelyek a kihallgatott beszélgetéseket követik. De a bűnhődés még sokkal kegyetlenebb a tudattalan szinten. Lelki szen­vedéseinek leírását azonnal a rovar-létéből származó tökélet­lenségére való utalások kö­vetik. Ő, aki hajdanában annyira szeretett az ablakban bámészkodni, egyre inkább rövidlátóvá válik. Akkor érzi a leggyötrőbb kínt, amikor rá­döbben, hogy az egyetlen lény, aki még hajlandó volt törődni vele, a húga is undorodik tőle.

(…)

A központi kérdés, amely körül Gregor sorsa alakul, az ennivalóhoz való viszonya. Ő, aki családja eltartója akart lenni, nemcsak hogy nem tudja „táplálni” őket, de arra szorul, hogy etessék. (…) Sokasodnak az ironikus megjegyzések, és azok az urak, akiknek a család kénytelen albérletbe kiadni az egyik szobát, kiváltságos támasztékot nyújtanak a mazo­chista humorhoz.

Van nekem étvágyam – mondta magában Gregor gondterhelten -, csak nem ilyesmire. Lám, ezek az urak milyen jól táplálkoznak, én meg majd fölfordulok!”

Ez ama ritka alkalmak egy­ike, amikor a személyiség a sa­ját maga, illetve az urak által megtestesített hatalom rová­sára ironizál. Ez az irónia tuda­tosan sosem irányul a család tagjai ellen. (…) A történet akár be is fejeződhetne Gregor halálával. Az tökéletesen meg­felelne a szélsőségesen túlzásba vitt erkölcsi mazochizmus sémájának: a tudattalan bűnös­ségét elfogadó áldozat boldog, miután végre levezekelte képzeletben elkövetett bűnét.

De ez valódi kudarc lenne, már­pedig a humor folyamata nem áll meg ennél a pontnál, eljut az ál- győzelemig.

A NARRÁTOR nézőpontja semleges marad, és ettől kezdve a Samsa család nyújtotta látványt írja le. És a kegyetlen humor itt kezdi meg pusztító útját. E három személy üzelmek tökéletesen groteszk módon írja le: „Ekkor kinyílt a hálószoba ajtaja, és megjelent egyen­ruhájában Samsa úr, egyik karján felesége, a másikon leánya.”

Ettől a pillanattól kezdve az ily módon egyesült csoport mindenhová csak hármasban jár, mintha egymáshoz ragad­tak volna. És amikor végre egyedül maradnak a háló­szobában, Samsa úr értésükre adja, hogy gyöngédségre vágyik:

– No, gyertek már ide. Hagyjátok végre ezeket a régi dolgokat. Legyetek egy kissé rám is tekintettel.

A két nő nyomban engedel­meskedett, odasiettek hozzá, megölelték.”

EZ AZ IRÓNIA két­ségtelenül rendkívül hatásos, és az olvasó magától értetődően párhu­zamba állítja „Gregor lapos és száraz testét” húgának „kinyújtóztatott fiatal testé­vel”, aki minden látszat sze­rint, akárcsak szülei, maga is hasznot húzott Gregor sze­rencsétlenségéből. A legfőbb irónia azt sugalmazza az olvasónak, hogy az igazi paraz­ita, a látszattal szemben nem Gregor volt, hanem a családja. De ez a síron túli hang csak még jobban megerősíti, hogy ennek a humornak a győzelme csak pillanatnyi és főleg képzelet­ben. A mazochista én perma­nens állapota a kudarc, amit csak rövid időszakokra derít fel a humor melegsége. Természe­tesen fenséges, de ugyanakkor milyen keserű az a nevetés, amit Kafka közvetít a számunkra, aki ezt a kegyetlen öniróniát saját sorsának megjövendöléséig tágította. Az 1916-ban publikált „Az átváltozás” körülbelül egy év­vel előzi meg a szerző első vérköpését. Nyolc évvel később a tuberkulotikus gége­hurutban szenvedő Franz Kafka éhen hal, akárcsak főszereplője, Gregor.

Nevezhetjük ezután „humornak” azt a kegyetlen öniróniát, amit Kafka esetében teljes joggal minősíthetünk „gyilkosnak”?

Barabás Klára fordítása

A tanulmányt rövidítve és jegyzetapparátus nélkül közöljük.

Címkék:1994-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kafka prágai német világa

„Nagyapáink jiddis nyelven beszéltek, szüleink németül, és mi, akik megmaradtunk, szülőföldünk nyelvét használjuk.” EGY PRÁGAI ZSIDÓTÓL származik fenti meg­jegyzés, az...

„Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet” – avagy Kafka nyomában

Előadás a 275-ös kódszámú angol irodalmi kurzus hallgatóinak Pennsylvania Egyetem, 1972. őszi félév Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet...

Close