Szombat előfizetés 2017

Szabolcsi Bence: A zsidóság története Magyarországon

Írta: Szabolcsi Bence - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A kezdetektől Nagy Lajosig

A ZSIDÓSÁG magyarországi letelepedésének időpontját lehetetlen pontosan megállapítani. Kétséget kizáró adatok bizonyítják, hogy Pannóniában már a II. században is jártak zsidók. A római légiók nyomában mindenfelé felbukkannak a kezdődő diaszpóra pénzgazdálkodó, kereskedő zsidói, s így részint mint magánszemélyek, de nemegyszer a római államhatalom pénzügyeinek hivatalos megbízotti minőségében eljutottak a Római Birodalom minden területére, így a Dunáig is. Magyarországról éppen a II. századból maradt fenn adat arra, hogy az akkor Intercisának nevezett Dunapentelén a Praepoisitus Stationis, a pénzügyi intéző zsidó származású volt.

A római impérium idejétől a honfoglalásig csupán szórványos nyomok ismeretesek és ezek távolról sem nyújtanak megbízható alapot annak feltételezésére, hogy a bolgár–szláv lakta Duna-medencében állandó zsidó letelepülés lett volna.

A nyugati és északi, főleg német és morva eredetű zsidók kereskedőútjukon nyilván gyakran fordultak meg ez országokban, anélkül azonban, hogy a városi életet még egyáltalán nem ismerő területeken tartós és számottevő telepeket létesítettek volna.

A valószínűség amellett szól – és ezt Chaszdaj ben Izsák ibn Saprut, a kordovai kalifa külügyminiszterének híres levele teszi hihetővé –, hogy a IX. és X. században már kisebb, de állandó jellegű zsidó telepek voltak a Duna-völgyben. A kordovai zsidó külügyminiszter ugyanis, értesülvén egy Kelet-Európában állítólag fönnálló zsidó vallású országról, a Duna-medencében lakó zsidók közvetítésével igyekezett összeköttetést létesíteni e hittestvérekkel.

A honfoglaló magyarok már minden valószínűség szerint jelentéktelenebb német és morva eredetű zsidó telepeket találtak az országban. Ezt annál valószínűbbnek kell tekintenünk, mert nyilvánvaló, hogy a nyugati államok fokozódó és kialakulóban levő antiszemitizmusa elől az amúgy is csak lazán helyhez kötött, az európai országokban kevéssé meghonosodott, kereskedő zsidó nép a még félig nomád életet élő, kötetlenebb államformájú keleti országok felé igyekezett terjeszkedni. Mindezek alapján valóságnak fogad hatjuk el, hogy a Duna-medencében már a magyarok bevonulása idején is voltak zsidó települések, arra nézve azonban, hogy ezek a telepek megmaradták-e helyükön vagy szétszóródtak-e a legyőzött népekkel együtt, visszamenekültek-e anyaországaikba, hiányzik minden megbízható adat. Valószínű, hogy nagy részük visszavándorolt nyugati hazájába, német, cseh és morva területre és így a honfoglaló magyarok aligha találhattak itt számottevő zsidó lakosságot.

Az évszázados vándorútról érkező magyarság azonban nem ezúttal került először kapcsolatba a zsidósággal. A magyarság kaukázusi és levédiai hazájában egyaránt szoros kapcsolatot tartott fenn azzal a területtel, melyen a zsidó vallás külsőségeiben élő kazár nép lakott. Nincs megbízható adatunk arra nézve, hogy Bulán király áttérése a zsidó hitre milyen arányban vált népmozgalommá, de nem lehet kétséges, hogy a török–tatár fajú – tehát nem sémi kazár nép nagy tömegei a zsidó vallás mélyebb értelemben vett szellemétől szükségszerűen idegenek maradtak. A már évezredes múltra visszatekintő, igen komplex és sokrétű, formáiban is árnyalatokra kialakult zsidó vallás megközelíthetetlen volt a félig-meddig nomád nép számára, még akkor is, ha a magasabb kultúrájú király és a felsőbb osztályok – valószínű, hogy csak ezek áttéréséről lehet szó – az egyistenhitet megértették és magukévá tették.

Nem lehet tehát egyértelmű és világos képet nyerni arról, hogy a mintegy háromszáz évig a kazárok közelében tartózkodó magyarok milyen mértékben kerültek érintkezésbe a zsidó vallással, még kevésbé ítélhető meg az, hogy mennyire állt módjukban ennek a számukra idegen vallásnak lényegével, mélyebb értelmével közelebbi kapcsolatba kerülni.

Kétségtelenül bizonyított ténynek kell elfogadnunk, hogy a Levédiában való tartózkodás következményeként az egyik kazár törzs, a kabarok, csatlakoztak a honfoglaló magyarokhoz, de nem állapítható meg, vajon ezek a kabarok átvették-e az egész törzs zsidó vallását, avagy megmaradtak-e régi mohamedán, illetve pogány hitük mellett. Azt a felfogást tehát, amely szerint a honfoglalás munkájában zsidó vallású, sőt zsidó fajú törzsek is részt vettek volna, bizonyítani nem lehet, és a kultúrtörténeti valószínűség inkább amellett szól, hogy a magyarokhoz csatlakozott kabaroknak – akik eddig ismeretlen okból lázadtak fel fejedelmük ellen s általa legyőzetve csatlakoztak a magyarokhoz – vagy elenyészően kis része, vagy egyetlen tagja sem tette magáévá a zsidó hitvallást.

Bár pontos adatok e tekintetben sem állnak rendelkezésre, mégis minden jel arra mutat, hogy mikor a XI. század kezdetén a magyarság áttért a keresztény hitre, a magyarokkal elkeveredett és már magyaroknak számító kabarok ugyancsak, az ország lakosságával arányban, fokozatosan valamennyien a keresztény vallásra tértek át. Azok a zsidók tehát, akik a XI. században Magyarországon éltek, nyilván vagy a régebbi telepesek leszármazottai, vagy a lassanként kialakuló és konszolidálódó államba az utóbbi évszázad folyamán északról és nyugatról beszivárgott morva, cseh és német eredetű kereskedelem révén települtek meg az országban. A magyar törvényhozás legrégibb zsidó emléke a XI. század végéről, 1093-ból való, amikor is az addig teljes egyenjogúságot élvező zsidóságot a Könyves Kálmán király uralkodása alatt megtartott szabolcsi zsinat II. Orbán pápa kifejezett kívánságára erős korlátok közé szorította. A Seraphinus esztergomi érsek elnöklése mellett megtartott szabolcsi gyűlés a nyugati országokban már teljesen érvényre jutott, a zsidók szeparációját nagy vonalaiban körülhatároló intézkedéseknek még csak kis részét valósította meg, amennyiben elrendelte, hogy zsidó férfiak keresztény nőkkel házasságot nem köthetnek, a már megkötött házasságok semmisnek nyilváníttatnak és az illető „Krisztushivő asszonyoknak” szabadságuk visszaadandó. Ugyanakkor a zsidóknak a vasárnapi, valamint a keresztény ünnepnapokon való munkát szigorú büntetés terhe mellett megtiltották.

Ezt az első intézményesen szeparáló törvényt tíz esztendővel később újabb intézkedések követték, amelyek a házasság tilalma után most már attól is eltiltották a zsidókat, hogy keresztény vallású munkásokat vagy rabszolgákat foglalkoztassanak. Ez a rendelkezés vagyonszerzés tekintetében még nem állít korlátokat, a földbirtokvásárlást is megengedi, de a zsidók lakóhelyét a püspöki székhelyekre korlátozza.

Ebben az időben erősen szaporodnak a magyarországi zsidó települések, a prágai és kölni vásárokon egyre gyakrabban jelennek meg a „Turkországból” származó zsidók; a mainzi zsidó bíró előtt mind gyakrabban szerepelnek peres ügyeikkel a Magyarországból kiinduló zsidó kereskedők. A zsidó települések megnövekedése nyilvánvalóan a keresztes hadjáratok megindulásával erősen felfokozott nyugati zsidóüldözések következményének tekinthető. A rendkívül nagy anyagi igényekkel járó keresztes hadjáratok kíméletlenül igénybe vették az expedíció útjába eső védtelen rétegek – főleg a jobbágyság és zsidóság – vagyonát, s nem egy helyen véres nyomokat hagytak maguk után. A felvonuló keresztes hadseregek elől menekülő zsidóság természetszerűen afelé a Magyarország felé menekült, amelyről híre járt, hogy közönyösen és érdektelenül viselkedik a területén átvonuló keresztes hadakkal szemben. Az egyre erősbödő zsidó településsel kapcsolatban természetesen erősödik a Római Kúria sürgetése, amellyel a zsidóságot szeparálni igyekszik a XII. század vége felé már teljesen kereszténnyé vált magyarságtól.

Az Aranybulla kibocsátásáig az állam pénzügyeinek intézésében igen jelentékeny szerepet játszik a Magyarországon lakó zsidóság, bár már III. Béla idején, 1190-ben, adó tekintetében megnehezítik a zsidóság helyzetét, és speciálisan keresztény jellegű kötelezettségek teljesítésére is rászorítják.

Az Aranybulla 24-ik cikke azonban már kifejezetten előírja, hogy zsidók és izmaeliták nem viselhetnek nemesi rangot és nem játszhatnak szerepet az állam pénzügyeinek intézésében vagy monopóliumainak kezelésében. De ezt a törvényt (1222) meghozása pillanatától kezdve a király maga sem vette szigorúan, nem is tartotta be előírásait; például a zsidó származású Teka kamara gróf még jelentékeny birtokok fölött rendelkezett Magyarországon, nem egy, külföldi fejedelmekkel kötött szerződésen kezesként szerepelt, és egészen az országból való kivándorlásáig teljhatalmú intézője volt a király pénzügyeinek. A beregi eskü néven ismert rendelkezések folytán vándorolt át Ausztriába.

1233-ban ugyanis IX. Gergely pápa a zsidó vonatkozású kánoni törvények be nem tartása miatt egyházi átkot mond az országra s így II. Endre kényszer hatása alatt újból megerősíti, sőt kibővíti az Aranybulla említett rendelkezését. A beregi erdőben esküt tesz a zsidótörvények megtartására, s ezek a törvények kihatásukban már messze túlhaladják az Aranybulla 24. paragrafusának intézkedéseit.

A beregi eskü ugyanis az 1215-iki lateráni zsinat határozatainak keresztülvitelét is kötelezőkké teszi s ezek a határozatok azok, amelyekből a középkoron át messze az újkorba nyúló szeparációs intézkedések kialakultak. A lateráni zsinat kötelezte a zsidókat, hogy ruházatukon feltűnő jellel különböztessék meg magukat a keresztény lakosságtól; kényszerítette őket, hogy a kor szokványos viseletétől eltérő ruhát és nevetséges, hegyes sisakot hordjanak, hogy ruházatukon feltűnő vörös vagy sárga folttal figyelmeztessenek mindenkit zsidó voltukra; megtiltotta a zsidóknak, hogy keresztény templomok vagy keresztény temetők közelében letelepedjenek; tilos volt kereszténynek zsidó tulajdonát képező házban lakni, valamint zsidótól élelmiszert vásárolni. Ingatlan vagyon nem lehetett zsidó tulajdona, kivéve a meghatározott és körülírt lakóhelyeken levő lakóházat; zsinagógát építeniük nem lehetett; eretnekség terhe mellett tilos volt zsidó hitre áttérni vagy arra visszatérni.

Ezzel egyidejűleg igen rendszeres és intézményes térítési munka kezdődött meg a zsidóság közt s ez a munka semmilyen eszköz alkalmazásától sem tartózkodott. Ha rábeszélés, meggyőzés nem használt, egyenesen római utasításra pénzáldozattal bírták áttérésre a zsidókat. Maga IX. Gergely a magyar főpapokhoz intézett átiratban figyelmezteti őket, hogy szigorú pontossággal folyósítsák azokat az életjáradékokat, amelyeknek fejében zsidó családokat sikerült az egyház számára megnyerniük.

A nyugati országokban teljes erővel és buzgalommal folyó zsidóüldözés, illetve zsidótérítés szelleme a magyar uralom alatt ebben az időben nem tudott teljes egészében érvényre jutni. Alig néhány esztendővel a beregi eskü után a tatárjárás pusztította végig az országot s a visszatérő IV. Béla király, nem látván lehetőséget arra, hogy a kereskedelemben gyakorlott és megfelelő pénztőkével rendelkező zsidóság segítsége nélkül állítsa helyire az ország gazdasági egyensúlyát, a pápához fordult és fölmentést kért az alig tíz évvel korábban esküvel megerősített rendeletek betartása alól. A kérelemnek legfontosabb indoka az volt, hogy a tilalom folytán az ország jövedelmező nagy hivatalai ingyen kerültek a főnemesség és nemesség kezébe és most az állások kiosztásából származó jövedelmek elvesztése veszélyeztette az államháztartás egyensúlyát. Tíz évvel a tatárjárás lezajlása után, 1251-ben jelenik meg IV. Béla zsidótörvénye, amely a zsidókat az egész ország területén a korona tulajdonának nyilvánítja s egyben számúkra a korona védelmét is biztosítja. IV. Béla törvényét a Római Kúria tiltakozására is érvényesíti, amit megkönnyít az a körülmény, hogy vele egy időben Ausztriában is hasonló törvény lép életbe. A tatárjárás után bevándorolt Henukot kamaragrófi rangra emeli és ráruházza az állam pénzügyeinek intézését. A zsidóknak szabad vallásgyakorlatot biztosít, személyi és vagyonbiztonságukat kisebb ügyekben a városi bíró, nagyobb ügyekben közvetlenül a király, illetve megbízottja védelme alá helyezi. Kisebb megszorításokkal tehát ez a törvény helyreállítja azt az egyenjogú viszonyt, amely az Aranybulla kibocsátása előtti időkben magyarok és zsidók között volt. Érthető, hogy a zsidóság két évszázadon keresztül minden új uralkodótól elsősorban ennek a törvénynek megerősítését kérte. Az ország főhivatalnokai között nem egy zsidó foglal helyet, életük teljesen beolvad a magyarság életébe, sorsuk, helyzetük számottevően enyhébb nyugaton élő hittestvéreikénél. Érintkezésük még az egyházzal is barátságos, s hitelnyújtásuk révén a legmagasabb körökig is kiterjed. (Így Fredmann comesé, akinek egy 1280-iki szerződése a legrégibb magyar zsidó okirat.) Beszédnyelvük ebben az időben túlnyomórészt magyar. A tatárjárás nyomainak eltűntével rövidesen újabb nehézségek merülnek fel Róma részéről. Húsz évvel IV. Béla törvénye után megint sürgetik a római rendelkezések végrehajtását, s így IV. László alatt, 1279-ben a budai zsinat külön pápai legátus vezetése mellett 125 paragrafusból álló törvénnyel szorítja meg a zsidóság békés életét.

A zsidók erőteljesebb szeparációja tulajdonképpen ebben az időben kezdődik. Ettől kezdve kötelező a zsidóságra a gettóélet külsőségeinek betartása. A ruházaton vörös posztókörrel kell zsidó voltukat demonstrálni, csak királyi birtokokon jogosultak letelepedni. A zsidó élet e korlátozásai és szűkítései kevéssé fakadhattak a magyar nép kívánságából, mert még a legszigorúbb intézkedések idején is módját ejtették annak, hogy a zsidóságot – a külső megaláztatások után elsősorban súlyos – anyagi nehézségektől lehetőleg megkíméljék. A korona értékes tulajdonának tekintette a zsidóságot, a zsidó vagyont, s szigorú rendeletekkel tiltotta a zsidókkal szemben időnként alkalmazott külön vámszedést, külön adómegterhelést vagy bárminemű zsidó vagyon rongálását.

Az utolsó Árpád-házi király haláláig eltelt mintegy háromszáz esztendős együttélés folyamán, kisebb-nagyobb megszorításoktól eltekintve, a zsidóság békésen és zavartalanul élt Magyarországon, vagyonilag erősebb rétegei az állam életében jelentős állásokra tettek szert s ennek megfelelően sem társadalmi megkülönböztetést, sem egyéb üldöztetést nem kellett elszenvedniük. Az országban meghonosodott zsidóság nagyjából beleolvadt a magyarság életformáiba – a valláskülönbséggel kapcsolatos kisebb jelentőségű külsőségektől eltekintve sem ütközőpontot, sem külön réteget nem jelentett a magyar államéletben. A nagyrészt földműveléssel és őstermeléssel foglalkozó magyarság a kereskedő és pénzgazdálkodó zsidókban nem versenytársát, hanem segítőjét látta s ennek megfelelően is bánt vele.

Még az első vegyes házbeli király, Róbert Károly is jóindulatú támogatással ügyelt a zsidó érdekekre, sőt az ország nyugati határain – Sopronban – újabb zsidó telepeket is létesített.

Komoly válságot csak Nagy Lajos ideje jelentett, mert a katolikus egyház e buzgó híve és harcosa uralkodásának első idejében fokozott erővel igyekezett az országban meghonosodott zsidókat a keresztény hitre téríteni.

(Folytatjuk)

 

(A szerző jogutódjának engedélyével. Eredetileg megjelent Simon Dubnow A zsidóság története c. művének függelékeként, 1934 végén.)

Címkék:1990-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A világ hírei

Az eltitkolt igazság,

avagy mit mondott Netanyahu Budapesten?

Close