Szombat előfizetés 2017

Robbanó zenedoboz

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Film

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A hírek szerint az idén ősszel ná­lunk is bemutatják Costa Gavras új művét, a Zenedobozt (Music box). A film egy, az Egyesült Államokban letelepedett magyar háborús bűnös­ről szól, s a felelősség kérdésével szembesíti mai nézőit, kereszténye­ket és zsidókat egyaránt. A kiváló görög rendezőtől megszokott, doku­mentumszerű hitelességre törekvő alkotás már nem teljesen ismeret­len a hazai közvélemény előtt: meg­előzte a híre, hiszen több filmkri­tikus mondott már róla elmaraszta­ló véleményt. Elképzelhető-e, hogy a hazai közönség tetszését megnye­ri egy olyan film, melyről azt állít­ják: nemzetgyalázó, hazafiatlan, és a magyarságot kollektív háborús bűnösként marasztalja el? Ugyebár nem, ehhez kétség sem férhet. Mindazzal kapcsolatban, ami a ma­gyar-zsidó problémakör vitatott pontjait érinti (s voltaképpen ezen a téren minden vitatott, azt is bele­értve, hogy kit tekintünk magyar­nak és kit zsidónak), egyre több hisztérikus reagálásnak és szubjek­tív ítélkezésnek lehetünk tanúi.

A Zenedoboz robbanni fog, ennek előjelei világosan láthatóak. Csak azt nem tudjuk, hogy előbb még hányszor játssza ugyanazt a primi­tív melódiát.

*

Adva van egy magyarországi tö­meggyilkos és amerikai mintapol­gár ügye, László Mihályé, aki ellen a nyolcvanas évek végén az FBI nyomozást indított. A vád: az Egye­sült Államokba bevándorlásakor meghamisította a múltját, eltitkol­ta, hogy a csendőrség különleges alakulatához tartozott, mely Budapesten, a Szálasi-puccs után még százával gyilkolta a zsidókat a Duna-parton és másutt, s ezt a „tevé­kenységet” egészen addig folytatta, amíg a szovjet hadsereg fel nem szabadította a fővárost. A film vol­taképpeni főhőse nem László Mi­hály, hanem ügyvéd leánya, akit Jessica Lang alakít, ő egészen a film végéig hisz, mert hinni akar apja ártatlanságában, s az egész el­járást kommunista mesterkedésnek tekinti.

Csakhogy a vizsgálat során számos tanút meghallgatnak, szót kapnak az egykori áldozatok és előkerülnek a magyar hatóságok által szolgálta­tott írásos bizonyítékok is. Mind­ezek megerősítik, hogy László Mi­hály valóban elkövette mindazt, amivel vádolják, de a kétségekkel vívódó ügyvédnőt végül egy buda­pesti utazás vezeti el az igazsággal való szembesüléshez. Egy halálos beteg szemtanú meghallgatása cél­jából érkezik Magyarországra az ügyben eljáró bíró, a jegyzőkönyvvezető, az ügyész és a védő. Az ér­kezés napján egy idősebb úriember, a negatív figurák alakításában nagy tapasztalatot szerzett Gera Zoltán keresi fel szállodájában az ügyvéd­nőt. Egy csokoládés dobozba rejtett, s a Belügyminisztériumból szárma­zó dokumentumot juttat el hozzá, mely kétségbe vonja a szemtanú szavahihetőségét. A következő sza­vakkal adja át a küldeményt: „Va­gyunk itt még néhányan, akik rossz szemmel nézzük, hogy az apját meghurcolják.”

Vagyis: László Mihálynak élnek még jó összeköttetésekkel rendelke­ző pártfogói Magyarországon. A ha­zai vonalat erősíti továbbá, hogy a háborús bűnösnek van egy társa is, a „sebhelyes gyilkos”, aki egészen a nyolcvanas évek elejéig Budapesten élt, akkor ment csak ki az Egyesült Államokba, „Miska” után, hogy zsa­rolja őt. E férfiú birtokában volt a nevezetes zenedoboz, kipreparálva a szörnyű gyilkosságok elkövetését kétségbevonhatatlanul igazoló fény­képekkel. A szerkezetet a zsarolóvá vedlett volt nyilas egy New York-i zálogházba adta; a kiváltását lehe­tővé tevő cédulára Jessica Lang ugyancsak a Duna partján talál rá.

Felesleges tovább időzni Costa Gavras filmjének cselekményénél, mely egyes részleteiben nem állja ki a történészek kifogásait; közis­mert például, hogy bár a csendőrök felelőssége vitathatatlan a deportá­lások lebonyolításában, azonban az 1944 októbere és 1945 februárja között zajló vérengzésekben egyet­len csendőralakulat sem vett részt, s a filmben emlegetetthez hasonló különleges csendőralakulat soha nem létezett.

De hát mindannyian tudjuk, hogy nem ez a lényeg. A kritikusok azon voltak felháborodva, hogy – szerintük – Costa Gavras fasiszta nép­ként mutatta be a magyarságot. Holott meggyőződésünk szerint csak az igazság, a tények feltárása visz közelebb ahhoz, hogy egy nemzet szembenézzen ezeréves történelme mélypontjával, az 1944-45-ös nép­irtással. Senki sem – a film sem – állítja, hogy mindazért, ami akkor történt, a magyarság egyetemlege­sen lett volna felelős; de utólago­san mégsem lehet kitagadni a ma­gyarságból azt a nyilas csőcseléket sem, mely az utolsó pillanatig gyil­kolt és rabolt. Kun páter ugyanúgy magyar, sőt katolikus egyházfi volt, mint Apor Vilmos, Muray Lipót ugyanúgy magyar katonaként tette, amit tett, mint Reviczky Ádám, és Endre László ugyanúgy a magyar kormány államtitkára volt, mint Mester Miklós.

Costa Gavras kétségtelenül azt sugallja, hogy a háború után nem vontak nálunk felelősségre minden háborús bűnöst, s noha az 1980-as években a hatóságok már mindent megtettek, hogy ügyükben fény de­rüljön az igazságra, elképzelhető, hogy egy részük „megúszta”, s most is közöttünk él. Azt hiszem, ez az állítás nem jár messze az igazságtól – kétségbe vonom ugyanakkor, hogy a népbíróságok fogyatékossá­gaiért a magyar népet mint olyat lehetne felelőssé tenni. Köztudott ugyanis, hogy a „politikai motívum” mindvégig jelen volt a zsidók sérel­mére elkövetett bűntettek kivizsgá­lásakor. A kezdettől kommunista irányítás alatt álló politikai rendőr­ség 1945 után feltűnően elnézőnek mutatkozott a „kisnyilasok” ügyei­nek vizsgálatakor. Márpedig közü­lük került ki az a nyilas csőcselék, mely még a körülzárt Budapesten is tovább gyilkolt, s az utolsó pilla­natig „vadászott” ékszerre és arany­ra. A pártszolgálatosok között, aki­ket a népbíróság végül is felelős­ségre vont, akadt villamoskalauz, gyári munkás, hordár és más hason­ló foglalkozású. Számos „kolléga” úszhatta meg a leleplezést, s immár a kommunista párt tagjaként, de a nyilvános politikai karriertől távol tartva magát, élvezhette az összerablott értékeket. (Miért ítélték vol­na el a nép egyszerű, bár véres ke­zű fiait a népbírák, amikor az 1946-os kunmadarasi és miskolci gyilko­sokat is „futni hagyták”?) S ezek után miért elképzelhetetlen, hogy e nyugdíjas éveiket morzsolgató egy­kori „kisnyilasok” közül néhány belügyminisztériumi kapcsolatokkal is rendelkezik, úgy, ahogy a Zenedo­boz fikciója feltételezi?

Természetesen nem állítom azt, hogy Costa Gavras filmje, mely Joe Esterhas forgatókönyvéből készült, tökéletes mű; bizonyára nem marad olyan emlékezetes, mint a neves rendező régebbi alkotásai. Úgy ér­zem azonban, hogy a Zenedoboz fo­gyatékosságai sem jogosítanak fel némely magyar kritikust arra, hogy nemzetgyalázást kiáltson, s érzelmi síkra terelje közelmúltunk megítélését; ha megkésve is, de végre hisz­téria és görcsök nélkül kellene szembenéznünk a történelmünkkel.

Címkék:1990-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Emlékeim az OMIKE operaelőadásairól

Kisgimnazista koromban kezdtem ismerkedni az operaműfajjal. Csak néhány ifjúsági előadást láttam még a Magyar Királyi Operaházban, amikor 1943-ban - sajnálatos...

A tiltástól a bemutatóig

1988 őszén, Szövetségünk alakuló közgyűlésén szólalt fel ifj. Schiffer Pál, az ismert filmrendező, s tett javaslatot egy zsidó filmfesztivál megrendezésére,...

Close