Olvasóink írják

 Egyetemistaként Izraelben

„… de magyarul álmodsz, magyarul sírsz!…”

(Hobo)

Izrael. Egy év tanulás, ösztöndíj. Fantasztikus! Hihetetlen! Kihagyhatatlan!

Útlevél rendben, vízum rendben. Repülőjegy a kezemben. Vásárolni, csomagolni, majd az utolsó kétségbeesett bulik ott, otthon! Otthon? Rettenetes, fájdalmas, feledhetetlen búcsú Ferihegyen. Könnyek? Könnyek! Ettől féltem! Soha többet, kérlek Uram, ilyet soha többet! A repülőn jó, ott mindig jó, hiszen valahova meg fogsz érkezni, ahol tán új csodák várnak. Talán tényleg „útközben a legjobb?!” Mindössze három óra, majd Tel-Aviv fényei. Ez igen. Ez Izrael! Istenem, mi lesz? Itthon vagyok? Hiszen nem értem a szót!

Éjszaka az első utam a Kötethez vezet. Csodálatos, gyönyörű, de rettenetesen szomorú. Én itt, ti ott. Ott felejtettelek benneteket, és most nincs alattam védőháló, amit az embernek a rokonai, barátai nyújtanak, és a nyelv, az a nyelv, amit gyermekkorom óta ismerek, amin játszva megértetem magam. Miért akartátok drága őseim, azt a tornyot az égig emelni…?

Már több mint három hónapja itt vagyok. A nap még mindig hét ágra süt. Az emberek egészségesek, vidámak, szépek. Az utca nyelve már birtokomban. A nyitottság elragadó. A buszon mellettem marokkói zsidó, aki félelmetes ájinokkal udvarol! „Magyarország?! Budapest!? Oj!” Másik oldalamon pajeszos jesívabóher mormolja aktuális imáját és nem ül le. Nő mellé?! Csak hosszabb úton. Ott nem számít!

Tegnap Jeruzsálem Óvárosában bomba robbant. Ma köveket dobáltak gyermekszállító buszokra. Ez is Izrael!

Cserélik a gázálarcokat. Most csönd van, de az ördög, mint tudnivaló, nem alszik. Ez is Izrael!

Meg lehet ezt szokni? Itt sohasem állítják: igen. És még nem tudtam és talán sohasem fogom megtudni. És vissza lehet szokni Budapestre; ahol szomorú, sápadt arcok néznek vissza rád a metróban, ha egyáltalán visszanéznek?! Itt sokan állítják: nem! Én még nem tudom és talán sosem fogom megtudni, de tény, kissé hiányoznak a sápadt arcok, a közép-európai spleen.

Nehéz itt és könnyű. Gyönyörű és szörnyű. Fantasztikus és elviselhetetlen. Boldog és boldogtalan. Hiányoztok! De mi lesz velem itthon, veletek otthon, otthon és itthon nélkül?!

Gábor Móni Jeruzsálem

A Szombat válaszol

Frigyesi György, Budapest. Levelében néhány észrevételt fűz Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945 címmel sajtó alá rendezett könyvéhez, és ebből következően Domán István vonatkozó, a Szombat 1992. novemberi számában megjelent recenziójához.

Mint F.Gy. maga is írja, a szerzőnek Gonda Lászlónak váratlanul beállt halála folytán nem adatott meg, hogy a műben maradt több pontatlanságot kiiktathassa, több helyütt inkább csak a nyomda ördöge tréfált meg bennünket. F.Gy. nyomán néhányra felhívnánk a figyelmet. Nemesítés; helyesbítve: németesítés (114. old.), szervezet pontosan: tervezet (213. old.). S mivel olvasónknak személyes élménye is fűződik a „svéd ezred” (valójában muszosok) Wallenberg általi megmenekítéséhez a vagonírozás elől, idézzük őt magát: „Erre az akcióra 1944. november 28-án került sor.

F.Gy. eltúlzottnak találja a könyv szerzőjének állítását, miszerint a nácik elől menekülő osztrák zsidók és mások több mint 50 százaléka Magyarországon találtak volna menedéket. Hadd ne soroljuk tovább. Meglehet, számos ponton sántít Gonda munkája, de azt is tudjuk, mekkora űr tátong a történelemtudományban a magyar zsidó história helyén. Innen nézve Gonda könyve hibáival együtt is hiánypótló mű.

„Emlékeimet hordozom magammal.”

Levélírónk a szukkot néprajzi szokásai kapcsán íródott Diózás című októberi írásunk nyomán elevenítette fel olaszliszkai emlékeit.

Elmúltak az őszi nagyünnepek, a bűnbánó napok, Szukkot. Visszatérünk sokszor gondolatban a szülői házba. Hogyan is volt, hogyan készült egy kis faluban élő zsidó ezekre a „nagy” napokra. Kicsi falu, Hegyalján, kb. 240-250 zsidó, közöttük pl. mi, akik nem voltunk hószedek, anyám nem volt parókás, apám nem viselt szakállt. Szigorúan ragaszkodtunk az ortodox rituálékhoz: Jóm Kippur után édesapám leszedte a nyárikonyha cserepeit, léceket erősített, amire majd a káka kerül. A kákát a közeli falvakból hozták, mert jön a zsidó ünnep, a „kucska” így hívta a nép ezt az ünnepet csomókra volt kötve, 3-4 ilyen csomó kellett ahhoz, hogy a cserepek helyét betöltse. Sűrűn tette apám, ha jön az eső, ne nagyon ázzék át. Mi gyerekek izgultunk, kinek a rajza kerül díszként a szikeba. Fehér lepedőivel voltak a falak bevonva, azokra kerültek a díszek. Színes papírból csillagokat, különböző formákat csináltunk, ahol apánk ült, Magen-David volt. A mennyezetet nagy igyekezettel díszítettük. Színes papírból kosárkát csináltunk, abba, volt egy dió, mely lehúzta a kosárkát. Tojáshéjába lyukat csináltunk, madarat formáltunk, elől gyertyamaradékból csőrt, a héj szélében lévő lyukon átfűztük a szárnyát, majd fákat is csináltunk Szőlő, alma, körte, egy üvegben liszt, másikban bor volt, ezeket: kákára erősítettük, az egyik diót ezüstpapírba, a másikat aranypapírba tettük. Mivel nálunk fiúgyerek nem volt, mi lánygyerekek sürögtünk apám körül. Sokszor beáztunk, jöttek az őszi esők, a nép várta, „jön a zsidó kucska”, meghozza az esőt. Sok-sok sütemény volt, de dióval nem volt szabad sütni, főzőedényt a sziket? Nem volt szabad bevinni. Az ünnep utolsó napján apám zerkenyével sechejónit csinált (ez egy kis barna, körte formájú gyümölcs, Hegyalján terem). A Szukkot a diózás ideje volt. Játszottunk rést, kopkát. Szomorú, hogy ez mind a feledésbe megy, sok mindennel együtt.

Elmúlt minden, én vagyok egyedül az országban, aki ebben a kis faluban éltem. Emlékeimet hordozom magammal, mesélgetem leányaimnak. A faluban nincs zsidó, „falu zsidó nélkül”. Apám volt az utolsó, ő ott nyugszik szülei mellett, nyugodjék békében.

Név és cím a szerkesztőségben.