Szombat előfizetés 2017

Nem akarom kirekeszteni magam

Írta: Mohás Lívia - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Céltudatosabb lélekiskolázást

Létezik két csodálatos kultúra, a zsidó és a keresztény, az utóbbi az előbbiből született, összetartoznak. Mindkettő a szellem és a lélek csiszo­lásán fáradozik, a szeretet erős hang­súlyozásával, miközben tengernyi gyűlölködést tűrt meg (szított!) egy­más ellen századokon át. Szégyen.

Végre-valahára őszintén, sértődé­sek és panaszáradatok nélkül rend­be kellene rakni két rémséges csomagot. Az egyik a sok keresztényre jellemző antiszemitizmus, a másik a sok zsidóra jellemző, antiszemitiz­must katalizáló jelenségek és maga­tartások. Két torz pakk, amikbe őseink hosszú századok óta belerej­tettek kölcsönös előítéleteket, obs­kúrus vérvádakat, titokzatoskodó elzárkózásokat, kölcsönös kirekeszté­seket és lenézéseket, pogromokat, bűnbakképzést, álszenteskedést a plutokratákkal és ki tudja mi min­dennel szemben. Amelyik generá­ciónak sikerül a szellemi rendbera­kás, az megszabadulhat egy furcsa és gonosz tehertől.

Ha én lennék a szellem és lélek kormányosa, óriási programot dol­goztatnék ki a fejek megvilágosítására. A két kultúra közös gyökerét kellene előbb kultúr- és valláshis­tóriai felkészültséggel felmutatni a lehető legszélesebb körben. Mi a közös és mi a más bennük? Abban a szellemben terjesztve a tudást, hogy a másság gazdagít, színesít, így szerves része az egésznek, és soha­sem arra való, hogy a másfélét le­nézve tornásszuk fel magunkat a hamis öntudat gyanús kis szemét­dombjára. De hol vagyunk még a széleskörűen végezhető szellemi ala­pozástól! Hol vagyunk még attól, hogy a tömegkommunikáció, az is­kolai és a családi nevelés a két kul­túra közös mikéntjét, szerves össze­tartozását tervszerűen tanítsa, az el­térésekkel együtt, de sohasem kire­kesztően.

Ami szent és ami gőg

A zsidó identitás istenkeresésben és istenviszonyban gyökeredzik. A lelkeknek ilyen értelmű Isten előtti közössége jelenti, a hagyomány sze­rint, a kiválasztottságot. Még nem találkoztam olyan vallásos zsidó emberrel, aki ezt a kiválasztottság-­eszmét felfuvalkodottan, dölyfösen viselte volna. Ámde amikor rég ateistává lett vagy a hitben elközönyösödött emberek magatartásából villan elő a „mi kiválasztottak va­gyunk” hangneme, sugallata, ezt üres gőgnek érzem. Mintha szent dolgot cselből használnának. Mintha magukra vennének egy köpönyeget, amely már nem illeti őket, mert nem a transzcendencia terében hordják, csak úgy a vállukra kap­ták, talán a politikai hatalomért.

Tisztelni

Néha azon tűnődöm, miért kell nekem – aki fontosnak tartom a hagyományt, szeretem a magyar múltat, annak emlékeit és szeretem keresztény vetületét is – ijedten széttekinteni, ha egy társaságban kiejtem a számon: „De szép volt a Szent Jobb-körmenet”. Legalább három dologtól tartok ilyenkor. Va­laki talán fájdalmasan összerándult most mellettem, mert az ő asszociá­ciós körében a körmenet felidézi a zsidótörvények idejét. A dolog lo­gikus, de mégsem érzem igazságos­nak. Felejtsem el, titkoljam el, ne beszéljek a magyar múltnak azokról a jelenségeiről, amelyeket a vészkor­szak idején felhasználtak? Ezt nem tehetem. Bármily szigorúan is hang­zik, de túl kell már lépni az ezek­hez hasonló asszociációs gubanco­kon, talán így: „. . . körmenet, Szent Jobb . . . 1938 .. . zsidótörvény, ez fájt… de ettől függetlenül, az, amiről itt szó van, a magyar múlt sok száz éves darabja, és független a vészkorszaktól, az enyém is, mert idetartozom, mert nem akarom ki­rekeszteni magam, mert magyar va­gyok, mert ez a hazám.”

A másik, amitől tartok, amikor kiejtem a számon: „De szép volt.. az, hogy az antiszemitizmus vádját süti rám valaki. Mert ez a fajta ál­talánosítás ilyen módon is működik! S végül a harmadik oka zavart szét- pillantásomnak, hogy megeshet: ka­pok egy gunyoros oldalvágást, hide­gen megrovó pillantást, rideg mon­datot a Szent Jobb miatt. Magam tisztelem a kék-fehér zászlót és a Tórát, a zsidóság hagyományait és relikviáit (tudom, nekem könnyebb, mert bennem nem asszociálódik ezekhez félelem és megbélyegzettség). Amikor a saját hagyomá­nyaimról van szó, én is tiszteletet kérek.

Sötét erő

A kollektív tudattalan sötét erő, nem azért mert eleve rosszindulatú lenne, hanem mert nehezen hozzáférhető, nehezen kormányozható, ne­hezen kiszámítható, vagy épp seho­gyan sem. Ugyanakkor hatalmas energiákat hordoz. Híres felvilágo­sult tudatosságunk, csak parányi szigetecske a tudattalan óceánján. Igaz, mégis őt kell mérvadónak te­kintenünk. vagyis a tudatosságot külső és belső valóságunk kimun­kált megértését. De értjük-e a „sö­tét erőt”?

Bár a kollektív tudattalan tényle­ges tartalmai (az archetípusok) min­den kultúrában hasonlók, az egymással nem érintkező kultúrákban is egyaránt megjelennek, ugyanak­kor zónákra is osztható ez a hatalmás közös óceán. Létezik nemzet-, törzs-, család-, illetve etnikai cso­port, nemzetek csoportja stb. kollek­tív tudattalanja. A természet objek­tivitása jelenik meg benne, Jung „objektív pszichének” nevezi, és azt mondja róla: nem érdekli semmifé­le önös cél vagy politika, az az ősi célja, hogy a lelki folytonosságot fenntartsa. A lelki folytonosság a kényszere! És ennek megtartó ereje! A zsidó nép története és minden más nép története telis-tele van példákkal arra, hogy a kollektív tu­dattalan teremt, hajt, ellenáll, sé­rül, rombol, épít, létezik és roppant erő. Nehéz vele összeköttetésbe ke­rülni, mert a nyelve képi nyelv. Szimbólumokkal és metaforákkal fejezi ki magát. Ha ezeket a szim­bólumokat sértjük, tiszteletlenül kezeljük, az annyi, mint nem venni komolyan azt az ősi lényt, vagyis az adott etnikai csoport vagy nem­zet közös tudattalanját. A ráció ta­lán fel sem fogja az ütést, azaz nem a ráció fogja fel, hanem a tudatta­lan érzi meg és olykor félelmetesen, artikulálatlanul válaszol.

Gergely Ágnes könyvében, a Stá­ciókban a fiatal Décsey báró és Silberstein összeverekednek. „Tudod mi vagy te?” – süvölti Décsey. – „Tudom” – hörgi Silberstein -, „mikor a méltóságos úr ősei barbár vadak voltak …, az enyéim … pa­pok voltak Salamon templomában.” Korábban beavatódtak a zsidók az absztrakciók világába, könnyedén kell érteniük, hogy a tudattalan micsoda erő és valóság, és a kollek­tív tudattalan megsértése (amit zsi­dók, keresztények kölcsönösen és ostobán évszázadok óta elkövetnek egymás ellen) áldatlan ellenszenve­ket katalizál. Sokszor anélkül, hogy igazán s pontosan tudnánk, hogyan keletkezett az ellenséges hangulat szívünkben. A keresztényben a sér­tés az antiszemitizmust katalizálja, a zsidóban a félelmet.

Meggyógyulni !

Megértem, ha a holocaust és a ki­rekesztettség után a zsidó emberek nagy része érzékeny. De egyetérte­ni a túlérzékenységgel és az ebből fakadó hiperreagálásokkal nem tu­dok és talán nem is szabad. Nagy lelkierő-bedobással, szándékos gon­dolati manőverezéssel, szigorú ráci­ón alapuló önvizsgálattal túl kelle­ne már jutni a fájdalmakon, a sé­rüléseken és sértődöttségeken. Meg­gyógyulni! Például kigyógyulni ab­ból a sokszor heves indulati és ér­zelmi beállítódásból, amely a ma­gyar nyelv némely szavát előítéle­tesen értelmezi. Bizonyos szavakat alig merek kiejteni, nem mondha­tom ki például nyugodt szívvel: „zsidó”. Nem is igen mondtam ki sokáig, tudván, hogy a vészkorszak gyötrelme tapadt a szóhoz. De ma már a zsidó szó nem megbélyegzés! Ne legyen az! Valamelyest ez a kö­zös elhatározáson is múlik. Tudato­san le kellene választani gondolat­ban erről a szóról azt, hogy „szé­gyen”. És ezt a szétválasztást tuda­tosítani újból és újból. Meg kell tisztítani a szavakat a szennytől, amit a lusta agyú előítéletesség és a fasisztoid szellem rászemetelt. Az egyéni erőfeszítés ebben nem nél­külözhető, nem pótolhatja semmifé­le törvényerejű rendelet.

Kellenek közösségi erőfeszítések, intézményes lépések is, hogy nyi­tottabbá tegyük a kommunikációt. Ebben is újfajta beállítódás kell. Vádaskodás, kölcsönös egymásra mutogatás helyett a teljes jóindulat, a békére és az egységre törekvő at­titűd. Ez a szellemi alapozás hosszú időbe telik, de nem naiv fecskecsi­csergés azok fülében, akik értik és érzik az előre elgondolt gondolat hatalmát és erejét.

Ha a szellem és a lélek kormá­nyosa lennék e hazában, arra biz­tatnám a közösségeket és intézményeket, hogy építsenek zsidó-ke­resztény baráti köröket. írassanak pályázatokat társadalomkutatók­kal, pszichológusokkal, papokkal, diákokkal, de ne a múlt fájdalmá­ról, a sebek mazochisztikus feltépéséről. Hanem utakról, módokról, amik a kölcsönös megbékélés felé visznek, szolidaritásról és végre, végre a megbocsátásról. Megbocsá­tani annyi, mint meggyógyulni.

Ha Radnóti Miklós itt lenne kö­zöttünk, ő megbocsátana.

Humort

Elegem van (azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül!) a búbánat­ból, a szorongásból, a folytonos vigyázzállásból, mert nem tudom, kit mikor sértek meg, hogyan magya­rázzák félre a szavaimat. Vágyom arra, hogy egészségesek legyünk, nyíltak, szabadok egymás előtt és legalább annyira erősek, hogy könnyedén bírjuk a másik csipkelődé­sét. Akkor leszünk egészségesek, ha majd szemtől szembe kifigurázzuk és ugratjuk egymást, ha a másik sa­játosságait derűsen és nyugodtan karikírozzuk. Ha majd merjük használni a humort és a nevetést, nem büntetésképp, kellemetlenkedő gúnyból, hanem jókedvből és egy­más iránt érzett csípős rokonszenvből.

Mohás Lívia

Címkék:1991-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Ugyanaz a kultúra”

Beszélgetés Hegedűs Gézával NEM ELŐSZÖR JÁROK nála a Ditrói Mór utcában, a Vígszínház mel­letti ház harmadik emeletén. Meggyőződéses újlipótvárosi: nem...

Megfogható egy lelkiállapot?

Popper Pétert faggatva készülő könyve kapcsán Cirénei Simon, avagy a zsidóság mint lelkiállapot - hírek szerint ilyen címmel készül Popper...

Close