Szombat előfizetés 2017

Mózes urunk kézirata II.

Írta: Nehemia Aloni - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Mózes urunk kézirata

Útinaplók: Magyarország II. rész

Az 1906-1983 között élt Nehemia Aloni professzor a középkori héber nyelvű irodalom oktatásával és kéziratainak összegyűjtésével foglalkozott. Ez utóbbi kapcsán szerzett élményeiből írt könyvéből valók budapesti jegyzetei, melyeknek most második részét közöljük.

Február 20., szombat

Én szabadon mozogtam a városban, de Dák ezt nem nézte jó szemmel. Megtiltotta például, hogy telefonáljak a külképviselet­ről, és én sem fogadhattam ott hívásokat. Nem engedte, hogy eljárjak Scheiber elő­adásaira, amelyeket a kairói genizákról tar­tott Péntek estéken egyedül nem mehet­tem el a zsinagógába.

Ami a munkát illeti, kénytelen voltam megelégedni azzal, amit Scheiber pro­fesszor elküldött. Megkaptam tőle a Neubauer- és a Weisz-féle katalógusokat, a Steinschneider-féle fordításokat és a Rabbikép­ző jubileumi évkönyvét, de semmi mást Próbáltam rávenni arra, hogy ajánlja fel a valaha Löwinger tulajdonát képező könyveket Izraelnek, például az ottani egyetemi könyvtárnak. Ez volt ugyanis Löwinger professzor kérése. Erre Scheiber nem volt hajlandó. De most legalább nem arra hivatkozott, mint korábban – mármint hogy Róth beépített ember és ő már tanulmányozta a kéziratokat, ezért nem adhatja őket oda -, hanem arra, hogy folyamatosan dolgozik velük.

Szombat délután tánc volt a nagyszálló­ban. Sok volt a fiatal, vidámak voltak, soku­kon látszott a pénztelenség, talán csak el­adók vagy eladónők voltak valahol, de megengedhették maguknak, hogy kijöjje­nek a szigetre és megigyanak egy-egy üveg sört vagy egy pohár konyakot, nem volt két­ségem afelől, hogy a régi rendszerben ide nem tehették volna be a lábukat sem. Eb­be a szállodába valaha a gazdagok, a ne­mesek, az iparbárók, a nagykereskedők és földbirtokosok jártak. Mind eltűnt és helyü­ket elfoglalták a dolgozók, az alsó és a kö­zéposztály. Még belépti díjat sem szednek, a táncolok számára kitűnő zenekar szolgál­tatja ingyen a zenét

Február 22., hétfő

Elmentem Scheiberhez a Rabbiképzőbe és tárgyaltam vele a Löwinger-féle kéziratok ügyéről. A beszélgetést folytattuk a lakásán is. Végül beleegyezett, hogy a könyveket fo­kozatosan ki lehet vinni Izraelbe.

Róthtal is találkoztam és elmentünk a la­kására, azaz Löwinger lakására. Löwinger könyvtárából kiválaszthattam három Kaufmann-féle könyvet és a Kaufmann-emlék- könyvet, továbbá egy nem héber nyelvű ősnyomtatványt.

Tegnap a magánkönyvtárak kézirataiba is betekinthettem. Dr. Fisch tulajdonában például volt egy 1694-ből származó kézirat a korabeli zsidóüldözésekről.

Róthnak megvolt a Talmud-konkordanciának az a kötete, amely valaha Guttmann Mihály, a híres talmudtudós házában volt. A könyvet nekem ajándékozták azzal, hogy adjam át a nemzeti Könyvtárnak.

Fischer tanár úr házában két kézirat volt található. Az egyik Eszter könyvének, az Énekek énekének, a Hagadának és az Atyák traktátusának a magyarázata, míg a másik a kabala rövidített kiadása. 200 fo­rint kifizetése ellenében mindkettőt meg­kaptam.

Löwinger könyvtára eredetileg nem volt nagy. De a háború után Fischer, Blau és mások könyvtáraival szaporodott, közöttük 22 ősnyomtatvánnyal.

Elbeszélgettem Róthtal. Megkérdeztem tőle, hogy a Scheiberrel való torzsalkodás­nak mi áll a hátterében. Löwinger, mielőtt kiment Izraelbe, azt mondta, hogy távollé­tében ők ketten helyettesítsék, havonta váltva egymást Utána viszont azt az utasí­tást adta, hogy mégis inkább Scheiber le­gyen az adminisztratív és Róth az oktatási vezető addig, amíg vissza nem tér. Róth kérdésére Löwinger azt válaszolta, hogy azért változtatta meg a véleményét, mert Scheiber így kívánta.

Amikor kiderült, hogy Löwinger nem tér vissza, kompromisszum megkötésére került sor. Felváltva fogják vezetni az in­tézményt, de nem havonta, hanem éven­te váltva egymást. Így 1954-ben ismét Scheiber lett az igazgató. 1955 ismét Róth éve lesz, és ez okozza a rivalizálást kettejük között.

Ennek a koreográfiája általában az volt, hogy ha Scheiber írt egy cikket, Róth meg­írta a cikk kritikáját. Erre Scheiber dühödten válaszolt, amire nemsokára megjött a csattanós felelet.

Mindkettőnek vannak külső segítői, és mindketten azt állítják a másikról, hogy be­épített ember.

Scheiber igen művelt és tájékozott, isme­ri a klasszikus nyelveket, tud héberül, ango­lul és németül, emellett jó megjelenésű is.

Róth halachikus ügyekben tájékozot­tabb, jobban ismeri a Talmudot, külseje vi­szont egyáltalán nem vonzó. Nem ért az ad­minisztratív kérdésekhez és nem is kedveli az ilyen munkát. Nem úgy, mint Scheiber, akinek kisujjában van az ilyesmi és tudását ugródeszkaként használja a bel- és külföldi egyetemek, vagy oktatási intézmények felé.

Mindketten azt állítják, hogy a rivalizálás már a múlté, de érezni lehet a levegőben a feszültséget és azt, hogy a parázsból bár­melyik nap tűzvész keletkezhet.

Hát ez folyt ebben a nagy múltú intéz­ményben, amely olyan nagy neveket adott a zsidó kultúrának, mint Goldziher Ignác, Bacher Vilmos, Blau, Guttmann, Kaufmann, vagy Heller.

Február 23., kedd

Ma megkezdtem a munkát az Akadémia könyvtárában.

Olyan izgatott voltam, hogy reggel négy­kor felébredtem, de csak 11 után értem be az Akadémiára. Délig 29 kézirattal végez­tem, délután 5-ig – akkor zárt a könyvtár – pedig további 50 kézirat ment át a kezem között.

Egy udvarias és igen munkabíró turkológus segített a munkában, a neve Rásonyi László volt.

Rásonyi úr elmondta, hogy a könyvtár­ban 1 000 000 könyv van, ebből 1800 a kéziratok száma.

Azt is elmondta, hogy a háború alatt a ké­ziratok terme találatot kapott, de a héber nyelvű kéziratok nem sérültek meg, csak a fal omlott be. Ebben a teremben tartották azokat a küldeményeket is, amelyeket Goldziher kapott a világ minden tájáról.

A háború után sokszor átrendezték a könyvtárat és ennek során a kéziratokat hozzá nem értő munkások össze-vissza rakták be a szekrényekbe. Kaufmann szek­rényeit is restaurálni kellett. Ezért át kellene nézni a Kaufmann-gyűjteményt is, hiszen biztosan ott is vannak olyan héber kézira­tok, amelyek nincsenek benne a katalógus­ban.

Elkezdhetem a fényképezést is, de csak akkor, ha én hozom az alapanyagot, azaz a Kodak vagy Gevaert filmeket Mondtam, hogy rendben, de közben lázasan járt az agyam. A tartózkodási engedélyem február 24-én lejár. Ez csütörtök és csütörtökön nincs vonat Bécsbe, tehát szerda este el kellene utaznom. így csak két napom ma­radna, és nem tudnám megcsinálni a mun­kát még akkor sem, ha ebédidőben is dol­gozom.

Rögtön elrohantam a külképviseletre. El­mondtam Daknak a gondjaimat és azt, hogy kellene még egy hét. Dák megígérte, hogy eljár az ügyemben a külügynél.

A bőrömön érzem a politikai rendszer abszurd filozófiáját. Egyszer megengednek valamit, másszor nem. Húzd meg – ereszd meg. Megadják a beutazási engedélyt és 10 napot a munkára. Megnézhetem az Akadé­mia kéziratait, de a Rabbiképzőben lévők­ről senki nem beszél. Minden igaz, de az el­lenkezője is. Még jó, hogy a magyarok egy- kedvűek és egyetlen céljuk a mindennapi kenyér és ruházat megszerzése, még ha ez a kenyér szűkös és a ruházat gyenge minő­ségű is.

Másrészt igaz, hogy már az is csoda, hogy egyáltalán beengedtek az országba és az Akadémia kéziratait is megnézhetem. Az is csoda, hogy megadták – és még egy héttel meg is hosszabbították – a tartózkodási en­gedélyemet. És most még egy hetet kérek… Mi lesz ebből?

A Kaufmann-gyűjtemény szebb, mint a Hamburgi Egyetem könyvtára, vagy a Bajor Állam könyvtára, sőt még a 300 éves oszt­rák Nemzeti Könyvtárat is háromszorosan felülmúlja. Ez a magányosan élő, gyermek­telen tudós nemcsak gyűjteni tudott, ha­nem az ízlése is remek volt Sok fekete és színes nyomatú kéziratot láthattam, szebb­nél szebbeket. Az egyikben találtam egy Kaufmanntól származó bejegyzést 1891-ből, miszerint a kéziratot Bécsben vette Josef Schlesinger könyvkereskedésében.

Kaufmann nemcsak 600 kéziratot gyűj­tött össze, hanem 700 geniza-töredéket is elhozott Kairóból.

Nevét a gyűjteménye örökítette át az utó­kornak és nem a fiai. A Kaufmann nevet so­kan ismerik, de hányan hallották például Steinschneider vagy Zunz nevét?

Február 24., szerda

Nehéz napom volt Egész nap az Akadé­mián dolgoztam. Rásonyi professzor reme­kül segít: amikor reggel megérkeztem, már 20 kézirat feküdt az asztalomon előkészít­ve a munkára. Ebéd után újabb 40 csomag várt és zárásig eljutottam a 250. számúhoz. Rásonyi elmondta, hogy ő is dolgozott tö­rök, német, finn és más külföldi könyvtá­rakban és mindenütt nagyon udvariasan fo­gadták. A tudományok területén ez a nem­zetközileg elfogadott szabály.

Elmondtam neki, hogy ha nem kapom meg a kért hosszabbítást, akkor este el kell utaznom Budapestről. Rásonyi professzor rögtön a könyvtár igazgatójához, dr. Ha­raszti Gyulához fordult.

Az igazgató szerint – aki párttag volt – a munkám hasznos volt az Akadémia és az ország számára. Ezért felhívott egy bizo­nyos Szászi elvtársat telefonon, aki – mint később Daktól megtudtam – nem a külügyben vagy egy másik minisztériumban töltött be fontos posztot, hanem a pártközpont­ban.

Az igazgató szerint a könyvtárban 1 800 000 könyv és 3000 kézirat van. Em­lékeztem arra, hogy Rásonyi csak 1800 ké­ziratot említett.

Úgy véltem, hogy a különbség csak a Kaufmann-hagyatékból állhatott elő. A kataló­gusban a 78-as számot egy gyönyörű színes két kötetes Misna-fólió kapta a 77-es pedig egy négy kötetes, csodálatosan illusztrált Misna-fóliáns volt. A képzeletemet főleg ez az utóbbi kézirat ragadta meg. A kötetek te­le voltak állatok, madarak és emberi arcok ábráival és az egyik kötetben volt az a hites kép Izsák feláldozásáról, ami az Encyclopaedia Judaica X. kötetében is látható. Egy másik képen ott volt Ádám, Éva és a tudás fája körül tekergőző, emberfejű kígyó, egy harmadikon pedig Mózes és a kőtáblák.

Ebben a kéziratban ott szerepel Kauf­mann saját keze írásával, hogy amint meg­látta ezt a kéziratot a Tristi-testvéreknél, rögtön meg akarta vásárolni, de 25 év telt el, amíg ez 1894 purimján sikerült is. A ké­zirat eljutott egészen az olasz határig, de onnan a határőrök visszaküldték Rómába.

Ott akarták tartani a Medici-könyvtárban, de azután a kézirat végre 1896 purimján Bu­dapestre érkezett.

És most itt van az Akadémiai Könyvtár­ban és megengedik nekem, hogy én is megcsodálhassam.

Ebédidőben Rásonyi elvitt az étterembe, de nem maradt ott, félt attól, hogy egy be­súgó meglátja, hogy egy külföldi állampol­gárral cseveg. Ez máskor is előfordult, nem­csak vele, hanem más helyi tisztviselőkkel is: még egy kávéra sem voltak hajlandók nyilvános helyre beülni velem.

Munka után ismét elmentem a külképvi­seletünkre. Dak és Kaddar még ott voltak és megkérdeztem tőlük, hogy csütörtök délután kaphatnék-e egy kocsit, hogy Bécs­be utazhassak? Az volt a válasz, hogy az utak ilyenkor tele vannak kátyúval és használhatatlanok. A hatóság amúgy sem nézi jó szemmel, ha vidéken autózgatunk, ezért csak a vonat marad.

Közben Dák megnézte az útlevelemet és kiderült, hogy a hatóság mégis meg­hosszabbította a tartózkodási engedélye­met. Azaz még nem kell elutaznom.

Találkoztam M.-mel és hosszasan beszél­tem neki a munkámról. M. elmondta, hogy folytathatom a munkát az Akadémián és fényképezhetek is. A Rabbiképző már nem ilyen egyszerű. Gyanakodnak, hogy kézira­tokat hozhatunk el onnan, vagy esetleg se­gítséget nyújthatunk nekik cionista ügyek­ben. Lehet tartani attól, hogy ha ragaszko­dunk a Rabbiképzőhöz, akkor még a fény­képezési engedélyünket is visszavonják.

Még annak a veszélye is fennforog, hogy a Rabbiképző könyv- és kézirattárat állami kezelésbe veszik. Akkor sok kézirat elvesz­het, akár örökre is.

Február 25., csütörtök

Megint minden a feje tetejére állt. A kül­képviseleten M. átadta az útlevelemet, de rögtön kiderült, hogy az engedélyem csak március 1-ig szól, tehát a kereskedelmi kül­döttséggel együtt utazhatok vissza Bécsbe.

Ez azt jelenti, hogy csak az Akadémián tudok dolgozni, a Rabbiképzőre már nem jut idő. A hatalom úgy határozott, hogy azt elzárják előlem. Miközben a zsidó kultúra felett fekete fellegek gyülekeznek, két bará­tunk, Róth és Scheiber azon vitatkoznak, hogy melyikük legyen az igazgató. Miköz­ben dolgozniuk kellene a közösségért, régi kötetekben lapozgatnak, hogy cikkeket írja­nak, s megjelentessek a saját dicsőségük növelésére.

Mint mindig, Rásonyi most is rendesen dolgozik. Hozza-viszi a kéziratokat, s köz­ben mesél. Két évvel ezelőttig az volt a jelszó: a régi könyvek, az ősnyomtatványok, a kéziratok az urak dolga, ezért nincs rajuk szükség.

A külügyesek értik a dolgukat és náluk még a kultúra ügyében is lehet keresni valamit, míg a belügyesek egyszerű em­berek, akik mindenre és mindenkire gya­nakodnak, a kultúra nem érdekes a szá­mukra.

Este két dologról beszéltem M.-mel:

a) Adunk-e segítséget a helyi zsidók­nak? M. erre azt mondta:

– Igen, több szálon is. A rabbiképzés már maga is nagy dolog, a környező szo­cialista államokban ilyen nincs. Van kö­zösségi élet, hiszen sok helyütt imádkoz­nak péntek este, van brisz, van chevra és sok más intézmény.

– Róth és Scheiber bekapcsolódnak-e ebbe?

– A segítségünk nem az ő kezükön megy át.

b) Adunk-e segítséget a kivándorláshoz? M. válasza rövid volt:

– Nem. A hatalom minden kifelé vezető utat lezárt Se ki, se be.

– De hiszen Scheiber 1953-ban kiutazha­tott Angliába a feleségével együtt!

Vannak másoknál egyenlőbbek is. Ép­pen ez a kommunizmus egyik szépsége.

Február 26.. péntek

Már kora reggel az Akadémián voltam és délre eljutottam az 550. kéziratig. Már csak 47 volt hátra, amikor Haraszti hivatott.

Tárgyalásokat folytattunk a fényképe­zés ügyében. A műszaki feltételekben és az árban meg tudtunk egyezni, de még két feltételt szabott:

a) a nyersanyagot nekem kell biztosíta­nom,

b) a fényképezés iránti kérelmet az iz­raeli külügyminisztérium adja be a ma­gyar külügy felé.

Ez azt jelentette, hogy a Kaufmann-gyűjtemény lemásolásától még ugyano­lyan távol vagyunk, mint két héttel ez­előtt és minden a szerencsén múlik.

Ennek ellenére mindenbe beleegyez­tem. Összecsomagoltam és a külképvise­letre mentem, hogy beszámoljak M.-nek.

Közvetlenül utána Katriel búcsúfog­adást adott a kereskedelmi küldöttség tiszteletére, amire mi is hivatalosak vol­tunk.

Értesítettem Scheibert, hogy elutazom. Délután eljött a külképviseletre. Hangos­ra állítottam a rádiót és beszélgetni kezd­tünk. Elmondta, hogy csütörtökön, há­zasságának 12. évében apa lett, megszü­letett a kislánya.

Elhívott a Rabbiképző zsinagógájába imádkozni, de vissza kellett utasítanom, mert tudtam, hogy minden lépésemet figye­lik. Ugyanezen ok miatt nem is kísértem ki a kapuig.

Mindezt a népi demokráciának köszön­hetem.

Február 27., szombat

Eljött az utolsó nap. A várost köd borí­totta.

A külképviselet egyik dolgozója Friedmann Vera. A férje meghalt, nincs senkije. Imádja a várost. Egyszer azt kérdezte tő­lem: nyugaton is így fejlődik és épül min­den, mint nálunk?

Egy másik dolgozó, Komlós is elégedett: szép lakása van, saját könyvtára és jó mun­kahelye.

Löwinger professzor sógora is azt mond­ja, hogy jól érzi magát Budapesten. Semmi­ben nem érez hiányt.

Kisütött a nap és Budapest kettős arca ismét feltárulkozott. Egyik oldalon a szé­les utak, a pompás épületek és szobrok, a másikon a romok, az elhanyagoltság és a pusztulás.

Elbúcsúztam a várostól, néhány óra és vonatra szállok. Irány Bécs.

Rajki András fordítása

Címkék:1998-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A hagyomány megtartó ereje

Heller Ágnes A hagyomány megtartó ereje A hitetlen, az ateista többnyire tisztáz­za a valláshoz való viszonyát, míg az ag­nosztikus, a...

Szeretetből és dühből

Marsha Lee Berkman Szeretetből és dühből Zűrös család vagyunk. Ephraim három hónappal ezelőtt faképnél hagyott, Cecilia és én meg úgy...

Close