Szombat előfizetés 2017

Mit kezdjünk egy nemzedékkel?

Írta: Krasztev Péter - Rovat: Archívum, Irodalom, Közösség

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Közép-európai Egyetem szervezésében, folyóiratunk, a Szombat közreműködésével kétnapos rendezvényre került sor idén júniusban, amely a zsidóságnak e térség demokratikus átalakulása utáni helyzetével, önképével, a zsidó értelmiség dilemmáival foglalkozott. Számos magyarországi résztvevő mellett jelen volt Maxim Biller író Berlinből, valamint Emi Baruch esszéista Szófiából. Sok külföldi meghívott írásban juttatta el álláspontját. Esszéikből állítottunk össze körképet.

 

Az itt következő összeállítással egy olyan nemzedéket szeretnék bemutat­ni, mely annyira új, hogy még nem is biztos, hogy létezik. Fontosabban való­szín íí lég létezik, de egyelőre csak a mi tudatunkban, azokéban, akik ezt a válo­gatást készítették, illetve olvassák. Aki­ket a nemzedék képviselőiként isme­rünk itt meg, nagyrészt még nem tud­ják, hogy „generációként” mutatjuk be őket. Azokról a fiatal írástudókról van szó, akik a holocaust túlélőinek unokái­ként (egy-két kivételes esetben gyereke­iként) a közép- és kelet-európai politikai változások idején ébredtek művészi, ál­lampolgári és persze zsidó öntudatra.

Minden azzal kezdődött, hogy Szántó T. Gáborral közösen, Kőbányai János segítségével szerveztünk egy találkozót a Közép-európai Egyetemen, amelynek az lett volna a célja, hogy néhány kö­zép- és kelet-európai kiválasztott társa­ságában elrágódjunk azon, van-e ilyen nemzedék, s ha igen, akkor mit kezd­jünk magunkkal. Egyetlen szerző sem utasította vissza a meghívást, igaz, a külföldiek két fő kivételével nem is jöt­tek el, így a kérdés megoldatlan maradt, aminek következtében a kérdés megol­dását saját hatáskörünkbe utaltuk. Ek­kor – ráadásul különösebb unszolás nélkül – a szerzők elkezdték sorra kül­deni a hozzászólásaikat, esszéiket (amelynek terjedelmi okokból csak egy részét közöljük): mindenki megírta, ho­gyan dolgozza fel magában a saját zsi­dóságát, mi készteti arra, hogy közép- és kelet-európai zsidó íróként határozza meg magát, amikor az ő életéből kima­radtak a nagy közösségformáló élmények, s még a szülei élete is a teljes asszimiláció és a kivándorlás kettős kí­sértésében telt (telik) el. Ebből a lelke­sedésből kiderült, hogy érintetlen terü­letre keveredtünk: mindenki kapott az alkalmon, hogy kezdjen valamit a saját zsidóságával és összegezze régóta for­málódó gondolatait.

Sajátos módon ezekben az írások­ban senki sem beszél hagyományok­hoz való visszatérésről: sem izraeliről, sem askenáziról, sem szefárdról, sem asszimilánsról, sem cionistáról, sem talmudistáról, sem egyébről. Ugyanak­kor nyilvánvaló, hogy az egyes öntudat­ra ébredések története azzal kezdődik, hogy a szerző utánanéz a „kínálatnak”, figyeli, melyikhez tudna „visszacsatla­kozni” a régi és új hagyományváltoza­tok közül, azután rájön, hogy az ő dol­ga éppen az, hogy ott bolyongjon az összes között, tépelődjön és utasítsa vissza a választás kényszerét, viszont

kérdőjelezzen meg mindent,

amit időszerűtlennek vagy ostoba­ságnak tart függetlenül attól, zsidótól vagy kereszténytől ered-e, vagyis meg­marad olyan entellektüelnek, aki érzé­kenyebb a kérdés iránt, mint a többiek. A hirtelen felbukkanó bőséges „hagyománykínálatról” beszél például a len­gyel Konstanty Gebert, aki David Warszawski néven vált ismertté a nagyvilágban, de végül egyik hagyo­mány elsöprő sikeréről sem olvasha­tunk, csak a kérdéseket, melyekkel szemben az örökké hezitáló közép- és kelet-európai zsidó értelmiségi mezte­lennek és védtelennek” érzi magát. Ugyanez hallatszik ki a pozsonyi Milos Ziak, a belgrádi David Albahari, a szarajevói Elma Softic Kaunitz, a szófiai Emi Baruch írásából is. Éppen ezzel a magatartással tér vissza a harmadik nemzedék a térség zsidóságának leg­főbb tulajdonságához, a sokféleség­hez, a radikális és teljesen szabad gon­dolkodás hagyományához. A vállalt zsidóság többé nem célzásokban és rej­tett gesztusokban nyilvánul meg – David Albaharit idézve: lekerült a „mimik­ri terhe” -, hanem tudatos önreflexivitásban, mely minden írót – a dolog lényegéből adódóan – más és más követ­keztetésekre juttat A zsidóság sem a háború előtt, sem utána sehol sem al­kotott homogén tömeget: sem ott, ahol nagy többségében asszimilálódott, sem ott, ahol gettósodott. A „történelem új­raindulása”, a nyolcvanas évek köze­pén elindult társadalmi folyamatok ép­pen ezt a heterogenitást teremtették új­ra a zsidó szellemi életben.

Egy döntő különbség azonban van a háború előtti állapothoz képest: létezik egy közös, abszolút viszonyítási pont, egy meg nem élt közös élmény, mely mindannyiukhoz hasonló közvetítéssel jutott el. A holocaust után 40-45 évvel újra felmerül a kérdés: hogyan tudunk együtt élni azokkal, akik akkor magunk­ra hagytak bennünket ítélhetünk-e fe­lőlük másként, mint akkor, vagy nem érdemlik. S a válasz általában az, hogy nem, de akkor is itt van a helyünk Kö­zép- és Kelet-Európában, ahol a kívülál­lásunk és bennfentességünk állandó felügyelet alatt tartja – Pascal Bruckner kifejezésével – „a zárt társadalmak hazugságait”. Ha tetszik, ha nem, a har­madik generációs fiatalok

erkölcsileg felügyelik

a többség szellemi felemelkedését. En­nek alapján nem nehéz interpretálni a lengyel Konstanty Gebert egy interjúban elhangzott kitételét, miszerint „két kivá­lasztott nép nem élhet egy hazában”.* A – feltehetően ideiglenesen – külföldön élő David Albahari még higgadtan ellenkezik Raymond Federman kijelentésével, miszerint „minden zsidó írónak köteles­sége írni a holocaust borzalmairól”, mivel minden Írónak kötelessége fellépni min­denféle borzalom ellen, s ebben nem ne­héz felfedezni a szerb kortársakhoz cím­zett célzást. Az orosz származású, prágai születésű és Németországban élő Maxim Biller viszont már nem kertel: szerinte a német irodalom gyászos jövő elé néz, ha továbbra sem lesz képes tisztázni magá­ban a németek szerepét a vészkorszak­ban, s ebből következik a kíméletlen íté­let: „Együtt élünk velük együtt dolgo­zunk, nevetünk, de ötökre külön vagyunk tőlük választva.” Még az egészen kivéte­les helyzetben lévő Elma Softic is, aki az átélt események után akár egy újabb holocaustot sem tart kizártnak, azzal fejezi be írását, hogy a rettegés ellenére is ott szülte meg a gyerekét Boszniában és kö­vetkező gyerekét is ott fogja világra hoz­ni: talán azért, hogy legyen aki felkapja a fejét valahányszor egy külsőre rokon­szenves fiatalember hirtelen megjegyzi, hogy Hitler félmunkát végzett.

Azzal kezdtem, hogy olyan nemzedé­ket mutatok itt be, melynek kétséges a létezése. A közép- és kelet-európai írók új nemzedéke számomra már nyilván­való. Ők azok, akik már nem menni vagy maradni, megbocsátani vagy elég­tételt venni, elfojtani vagy szublimálni próbálnak, hanem rendet akarnak ten­ni a fejekben és a lelkekben, végre bevégzik azt, amit az előttük járó nemze­dék tudatosan vagy csak félelmében elodázott, rájuk hárított. És amint igaz az, hogy a hagyományokat teremtik, ugyanígy teremthető egy nemzedék is: egy találkozóval, egy közös antológia kiadásával vagy akár egy efféle beve­zetőszöveggel.

Leginkább persze azzal, ha mind­azok, akik az itt következő esszévallo­másokat elolvassák, úgy érzik, hogy a szerzők helyettük, is szólnak, azaz tud­nak mit kezdeni a nemzedékkel.

* Szombat, 1996. január.

Krasztev Péter irodalomtörténész 1965-ben született. Az MTA Irodalomtudományi Inté­zet munkatársa, a Mutáns könyvek és a Tran­zit című tévéműsor szerkesztője. A Szombat jelen mellékletének társszerkesztője. Önálló kötete: Ismét újra kell születnünk (A szimbo­lista irányzat a közép- és kelet-európai irodal­makban), Balassi Kiadó, 1994.

Címkék:1996-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Gyökerek, avagy egy közösségi ház keresi identitását

Vasárnap este sétáltam a Révay utcában, amikor megláttam egy hosszú, kígyózó sort. Amikor kö­zelebb értem, alig mertem elhinni, hogy az...

Hol volt… hol nem volt…

Az Anna Frank iskola építési tervének pályáztatása Nagyon sokan vettük örömmel a hírt, hogy a kormány az 1950-ben államosí­tott Zsidó...

Close