Szombat előfizetés 2017

Márai Sándor naplójából

Írta: Márai Sándor - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az alábbiakban részleteket közlünk Márai Sándor NAPLÓ 1943-1944 című kötetéből, amely az idei könyvnapra jelent meg, az Akadémiai Kiadó és a Helikon Kiadó gondozásában.

Egy embert lehet büntetni csele­kedeteiért és szavaiért de nem le­het büntetni származásáért. Akit származásáért büntetnek, azzal igaz­ságtalanság történik, s minden em­ber, aki ad még emberi rangjára, szolidáris vele.

A gettókat általánosan és kötele­zően megvalósítják, minden tízezer­nél magasabb lélekszámú magyar városban, ahová beterelik a kör­nyékbeli falvak zsidait is. Losoncon ma reggel kezdték meg az átköltöz­tetést. Amíg írok, ablakom előtt zö­rögnek a kordék, melyeken nyomo­rult emberek tolják szegényes, ron­gyos holmijukat.

Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulá­sát. Ha túlélem, leírom.

Nem segít semmi: mindent szemé­lyesen meg kell élni, testünkön, a valóságban; hogy megértsük. Mind­az, amit a lengyel, osztrák, német zsidók sorsáról hallottunk ez évek­ben, ködkép volt csak. De mikor először láttam – a budapesti Vö­rösmarty téren -, amint egy embert két Gestapo-katona vitt a teherkocsi felé, megértettem a valóságot. S most, mikor az ablak előtt vonulnak ezek a sárgacsillagos férfiak, nők és gyermekek, cipelik a ványadt cso­magokat, hogy ötezrével, tízezrével összezsúfolva éljenek valamilyen bi­zonytalan – attól tartok, nem is bi­zonytalan! – sors felé, amint el­hagyják otthonukat, munkájukat – miért?! -, hogy tengődjenek put­rikban és barakkokban a városszé­leken, kétheti élelemmel, pénz nél­kül, kereset nélkül – miért?! -, most végre értem. Mindezt látni kell, személyesen.

Az emberi léleknek nincs igazi fantáziája. Csak a valóságnak van fantáziája.

Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.

A Musa Dagh örményeinek regé­nye itt történik meg, minden nap, minden vidéki magyar városban. A deportálások színhelye nem Mezopo­támia, hanem város környéki tégla­gyárak s hasonló helyek; onnan Lengyelország. Werfel regényét lá­tom minden nap életre kelni, aho­gyan Enver pasa és a törökök ki­irtották az örményeket, mert „igazhitűek nem élhettek, együtt keresztényekkel”, úgy kergetik ki lakásaik­ból, fosztják meg javaiktól, szabad­ságuktól, s végül bizonyosan életük­től is – a gyilkosok számára nem marad más megoldás! – az igazhitű nemzeti szocialisták a zsidókat, kik­kel nem élhetnek egy országban… Miért? Mert zsidók, mert „ellensé­gek”, mert „idegenek”, mert… s vé­gül nincs válasz. Mert lehet.

Isten, adj erőt a zsidóknak, hogy elviseljék az üldöztetést, kínzást és sanyargatást. Adj erőt nekik, hogy erősek legyenek az élethez és a ha­lálhoz.

S aztán, ha túlélték az üldözteté­seket, adj erőt nekik, hogy ne ve­szítsék el fejüket, ne változzanak át ámokfutó üldözőkké. Adj erőt nekik, hogy erejük legyen az emberi nagy­sághoz, a türelemhez. Mert a bosszú csak újabb indulatot szül. S talán Huxleynek és az oxfordistáknak van igazuk, akik azt mondják, hogy az ellenséget csak egy módon lehet le­győzni: ha elviseljük.

X.-et deportálták Lengyelország­ba. A főispán, akit levélben kértem, hogy ne vigyék el a hetvenhat éves embert, hagyják a gettóban: pár so­ros elutasítással felelt. Azt írta, nem tehet semmit. De ha nem tehet sem­mit, miért nem mond le?

Egy-egy vagonban nyolcvan em­ber utazott, két vödör vízzel. A ha­lálozási százalék útközben megköze­líti a húszat. Egy vagon Nagyvárad­tól Kassáig hat napon át vándorolt. A negyven emberre vagy hat lóra méretezett vagonokban a nyolcvan ember nem tud feküdni, sem ülni.

*

L. városban. A zsidó orvost elvit­ték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba, de a rendelő he­lyén maradt. A. iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, a felsze­relésért ketten vetélkedtek: a hely­beli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, pár­baj. L. városban. A zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba, de a rendelő he­lyén maradt. A. iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, a felsze­relésért ketten vetélkedtek: a hely­beli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, pár­baj.

Mert mi lovagias nép, úri embe­rek vagyunk, kérlekalássan.

Tizennégy nagyzsidót, köztük a hí­res, milliárdos vagyonnal rendelkező gyáros család tagjait a Gestapo va­lamilyen káprázatos váltságdíj elle­nében kiengedte Svájcba. Híre jött, hogy már meg is érkeztek.

E dúsgazdag, milliomos zsidók megkaptak itthon az élettől mindent, amit ember megkaphat. A menekü­lési tárgyalások pillanatában egyik­nek sem jutott eszébe, hogy ötszáz nyomorult, szegény zsidó gyermek életét kérje, ha már pénzzel egyál­talán el lehet intézni valamit. S ahogy a németeket ismerem, az öt­száz gyermek életét kérő nagyzsi­dónak talán odaajándékozták volna, ráadásként, a gazdag család mene­külő tagjainak életét is. De ez nem jutott eszükbe.

*

Szombat éjjel tizenkettőkor lezár­ták a pesti gettóházakat. Több mint kétszázezer ember él e borzalmas tömegszállásokon, s várja, hogy va­gonban deportálják a lengyel tele­pekre. Látogatni nem szabad többé őket.

E tömegszerencsétlenség nem érke­zett váratlanul; s mégis, senki nem hitte igazán, hogy bekövetkezhet. Méreteit, emberi jelentőségét e pilla­natban felfogni sem tudjuk. A ma­gyar történelem egyik legförtelme­sebb fejezete minden nap, melyet átélek. S már nem ragaszkodom többé az élethez. Teljes közöny van bennem és elszántság, elfogadni mindent, amit a sors még hozhat.

*

Egy sárgacsillagos gyerek, kinek szüleit és nagyszüleit vagonban el­hurcolták a lengyel deportációs tele­pekre – a gyerek megmenekült s egy intézetben él -, a vasárnapi ün­nepségen verseket szaval. Nyolc éves. A verset ő választotta. Ezt sza­valja:

Magyar vagyok, magyarnak

születtem

Magyar nótát dalolt a dajka

felettem

Magyarul tanított imádkozni

anyám

Es szeretni téged, gyönyörű szép

hazám

s a néhány ember a teremben, aki ismeri a gyerek sorsát, sápadtan ül. A hideg végigszaladt a hallgatók há­tán.

Egy nő elmondja egy csendőrtiszt­tel való élményeit. Megmutatja a férfi arcképét: a kakastollas csákó alól finom arcéi, intellektuális arc tekint a szemlélőre.

Ez az ember egyike a csendőrtisz­teknek, akik a magyar zsidók depor­tálását végrehajtották. Százados volt, ő „csinálta” Sopron, Sárvár és még egy fél tucat város környékén a tömeghalál előkészületeit. Személye­sen verte és rugdosta a zsidókat, nyolcvanéval zsúfolta őket a vago­nokba, a hivatalos rendeleteken túl elszakított házastársakat keresztény élettársuktól, lopott és rabolt stb. Most – éppen rablásai miatt – a katonai fogházban ül és várja sor­sát.

Ez az ember a fiatal nő vőlegénye volt. Verseket – írt, szép könyvtára volt – mondja a nő. Megkérdem, miféle könyvtár volt ez? Legkedve­sebb könyve „A szent és rajongója” című regény volt. Három éven át halálos szerelemben élt a b.-i rabbi leányával, akit el akart venni, nya­kában vékony aranyláncon zsidócsillagot hordott. Felettesei nem en­gedték, hogy elvegye a leányt. Ak­kor szakítottak, a nőt deportálták, a férfi – addig katonatiszt volt – át­ment a csendőrséghez.

*

Oly romlottak, nagyjából és egé­szében, hogy nemcsak szánni, de vá­dolni sem érdemes őket. Csak elta­karítani az egészet.

Északi szél, novemberi jeges eső. A pesti zsidók tízezreit terelik isme­retlen gyűjtőhelyek felé. A szakadó esőben asszonyok, gyermekek, aggas­tyánok vánszorognak. Egy fiatal hadnagy, aki tizennyolc hónapot töl­tött a fronton, idegrohamot kapott, mikor ezt a menetet látta.

E bűnökre nincs „jóvátétel”. A megtorlás sem lesz jóvátétel. P. bi­zonyára elpusztult már az auschwitzi gázkamrás táborban, ahová május végén elvitték; s ha él, milyen fel­tételek mellett? Hetvenhat éves em­ber, téli ruha nélkül, minden nél­kül … L. reménykedik, hogy él, s én nem merem megmondani neki: jobb, ha nem él, mert a deportáltak szen­vedéseit nem lehet elképzelni.

S mindennek végrehajtásához akadtak magyarok … akadtak? Sor­ba álltak, hogy segédkezzenek.

*

Egy sárgacsillagos házat kiürítet­tek, a zsidó lakókat elcipelték vala­hová. A ház lakásaiba nyilas családok költöznek be, kényük-kedvük szerint cserélgetik egymás között az otthagyott bútorokat, berendezési és használati tárgyakat. Mindazt, ami fölösleges, kidobálják a ház előtt felállított szemétládába. így elsősor­ban a könyvek zömét. Egyik ismerő­söm ma délelőtt Szókratész védőbeszédének magyar kiadását húzta ki a szemetesládából; s még húsz ef­fajta „felesleges” könyvet.

*

Oly mélyre zuhantunk; már nem is látunk túl a gödör szintjén. Egyet­len világosság, amely még életünk egén pislákol, az a vörhenyes fény, melyet a háború gyújt körös-körül a földeken.

*

Lassan rabolnak, a nyilasok és a németek; megfontoltan, szakszerűen. Az oroszok Csepelen, de a náci rab­lókülönítmények alapos megfontolt­sággal járják a lakásokat, üzleteket. Ez a komoly, megfontolt, hivatalos fosztogatás talán félelmetesebb, mint egy fellázadt tömeg fejvesztett, martalóc garázdálkodása.

*

Ezek a méltóságos középosztály­beli urak, akik Malinovszkij csapa­tai közeledtére egyszeriben felfedez­ték antifasiszta érzelmeiket: nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy né­hány bizalmas körben hangoztatott németellenes megjegyzéssel, vagy azzal, hogy a nyílásúk állal megszál­lott hivatalból néhány héten át tá­vol maradnak: levezekelték a felelős­séget, mely a letűnt rezsim bűntö­megéből személy szerint őket is ter­heli.

Általános vádak mindig igazságta­lanok; ezért nem árt, ha személy szerint számoltatnak el mindenkit. Senki nem kért tőlük lehetetlent. Csak erre feleljenek: hol, miben se­gítettek azoknak, akik méltányos és igazságos eszközökkel tíz, húsz év előtt demokratikus Magyarországot akartak építeni? Ez az elszámolás kényelmetlen lesz.

A rádióban egy hörgő hangú nyilas szónok Pest elpusztulását ígéri, s kö­veteli a lakosságtól „ne legyen szen­timentális, viselje el mindazt, amit az elpusztított magyar városok la­kossága elviselt már”.

A hang ismerős. Ez az ámokfutó eszelős önkívületi hangja. Ezek az emberek, ezen a hangon, mindaddig üvöltöttek, amíg az ország ide jutott.

A problémák zsidó része az oro­szok bevonulásával hosszú időre le­zárult: a zsidók felszabadítása megtörtént. Most kezdődik a problémák nehezebb része: a keresztények fel­szabadítása.

Az orosz tiszteket néhány helybeli úri házhoz természetesen rögtön meghívták vacsorára. Elmentek, et­tek, ittak, barátságosan viselkedtek. Ugyanezek az úri házak néhány nap előtt kapkodtak a német Gestapo- tisztek után. Ez a magyar középosz­tály sunyisága: azt hiszik, szilvóriummal és rántott csirkével örökké el lehet intézni mindent.

A megszállást követő első napon csöngetnek ajtómon: sápadt ember jelenik meg, s bemutatkozik. Megtu­dom, hogy F. ortodox rabbi, aki hó­napok óta itt rejtőzik a közelben. Szeretné tudni, kimehet-e már a vi­lágba? Az elmúlt hónapokban csak­nem egész családját kiirtották. Ta­nácsolom, hogy várjon a mutatkozással, amíg Pest elesett.

Ha vége ennek a háborúnak, a fel­adatok mérhetetlen sora vár reánk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen ál­lamfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert

keresztény, magyar úri ember”, jo­ga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, le­nézni mindenkit, aki nem „keresz­tény-magyar” vagy „úriember”, tar­tani a markát, s a keresztény-ma­gyar markába baksist kérni állam­tól, társadalomtól: állást, kitünte­tést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a „jobboldaliság” igazi értel­me. S ez a fajta nem tanul. Aki el­múlt harmincéves és ebben a szel­lemben, légkörben nevelkedett, re­ménytelen; talán megalkuszik, fog­csikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a „jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S le­hetett „előkelő közhivatalnok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses léte­zése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek sza­vuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.

Csak a nevelés segíthet, mely a gyermekek lelkét ragadja meg.

Címkék:1990-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Azok az izraeli diplomaták 1962-ben…

1962. nov. 22-én az Állami Egyház­ügyi Hivatal átküldi a Külügymi­nisztériumba „az izraeli követség tagjainak újabb illegális tevékeny­ségéről készült feljegyzés másolatát...

Herzl Tivadar és a magyar zsidóság

A magyar zsidó történelmi múlt egyes epizódjait felidézve, az utób­bi időben egyre gyakrabban olvasható utalás Herzl ama „próféciájá­ra”, amennyiben előre...

Close