Szombat előfizetés 2017

Szülőhaza

Írta: Lev Lunz - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Lev Lunz

Szülőhaza

Venjamin Kaverinnak

I.

  • Te nem ismered önmagad, Venya – mondtam. – Nézz csak magadra.

Tükör. A tükörben erőt sugárzó arcú, magas férfi. Fekete haja dühösen hullik makacs homlokába, s nyugodt, derűs szemöldöke alatt szenvedélyesen ég vad, mélyen ülő, pusztaságot idéző sze­me.

  • Venya, te nem látod magad. Ilyen voltál, amikor Egyiptomból megérkez­tél Kánaánba, emlékszel? Te voltál, aki a Kheronból lefetyelted a vizet, így, hasmánt a földön fekve, mohón és gyorsan. Emlékszel, ahogy utolérted azt a gyűlöletes férfit, aki fennakadt ha­jánál fogva a fán, és ott lógott a föld fö­lött? Megölted és kiabáltál, és ő is kia­bált, és a cédrus is kiabált…

  • Ostoba vagy – felelte Venya. – Mért nem hagysz békén. Nem szeretem a zsidókat. Piszkosak…

  • Igen, Venya. De minden zsidóban, benned is, ott van egy ősi… hogy is mondjam… próféta. Olvastad a Bibliát? Tudom, hogy bennem is itt van, a hom­lokom magas… De nézz csak rám, ala­csony vagyok és vézna, az orrom az aj­kam felé görbül. Levnek hívnak, ami oroszlánt jelent, de ugyan mi hasonlít bennem az oroszlánra… Akarom, de nem bírom kipréselni magamból azt a szigorú és gyönyörű valamit…. Pátosz, Venya. De neked sikerülni fog, neked prófétaarcod van.

  • Hagyj már békén, Ljova, légy oly szíves. Én nem akarok zsidó lenni.

Pétervárott egy nyári estén ülök bará­tommal egy üveg házi pálinka mellett. A szomszéd szobában apám, egy öreg lengyel zsidó, kopasz, ősz szakállú és pajeszos, arccal kelet felé imádkozik, és lelke azon jajong, hogy egyetlen fia, az ősrégi család utolsó sarja, a szom­bat szent előestéjén iszogat. És az öreg zsidó maga előtt látja a kék eget Palesz­tinában, ahol sohasem volt, de látta, és látja, és látni fogja. Én pedig, aki nem hiszek Istenben, én is sírok, mert aka­rom, de nem bírom meglátni a távoli Jordán folyót és a kék eget, mert én szeretem azt a várost, ahol születtem, és az anyanyelvem idegen nyelv.

  • Venya – szólok -, hallod az apá­mat? A hétnek hat napján kereskedik, becsapja az embereket és zsörtölődik. De a hetedik napon Sault látja, amint a kardjába dől. Te is megláthatod, neked meg kell látnod, Venya, te tudsz rajongani, tombolni és kegyetlen lenni.

  • Hideg vagyok és érzéketlen – feleli -, nem szeretem a zsidókat. Minek is születtem zsidónak? De igazad van. Idegen vagyok magamnak. Nem tudom magam megtalálni.

II.

  • Akkor én segítek neked – mond­tam. – Menjünk, Venya.

A fal túloldalán apám abbahagyta az imádkozást. Asztalhoz ültek: apám, anyám és nővérem. Engem nem hív­tak, engem már három éve nem hívtak; úgy éltem a házukban, mint egy filiszteus. Az ő házuk Betlehemben állt, örök­ké kék ég alatt, szőlőskertektől övezve. Az én házam ablaka a Zabalkanszkij sugárútra nézett – egyenes, idegen, de gyönyörű utcára. És rám piszkos, poros és hideg ég tekintett le.

Forradalom: üres utcák. Fehér éjsza­ka. Az utca, akár egy vasúti pálya, úsz­va összeszűkül a távolban. A villamos­vezeték oszlopai madárrajként röpül­nek.

  • Venya, amikor nézem ezt a várost, úgy tűnik, mintha már láttam volna va­lamikor, és ugyanilyen hőségben égő, egyenes vonalú és iszonyatos volt. És mintha mi már találkoztunk volna ben­ne, és te ugyanilyen voltál, csak más­képp, furcsán voltál öltözve. Kine­vetsz…

De nem nevet ki. Az Obuhov hídon feketén és vadul kinő magából, karjait a folyó fölé terjeszti. Szürke kabátja föl­repül válla mögött, és pusztaságot idé­ző szenvedélyes szeme lát.

Igen! – kiáltja. Hangja olyan hosszan hangzó és erőteljes, mint a hűr zengése. – Emlékszem. Csónakban ül­tünk. Olyan kerek csónakban, mint egy golyóbis. És csáklyával lökdöstük ma­gunkat. Hőség volt…

  • Hőség volt! – felelek kiáltva. Őr­jöngve nézünk egymásra, hirtelen meg­növünk, lángolunk, és egymásra isme­rünk. És hirtelen megalázva összegör­nyedünk és nevetünk.

  • De bolond vagy – mondja Venya -, még én is belelovaltam magam. Hülye­ség.

Nyári fehér éjszaka. Száraz kőházak között áll a zsinagóga. Fellépdelünk széles lépcsőjén, a zsinagógából elénk jön az öreg samesz, az ágrólszakadt templomszolga.

  • Ja ez má megin mágá? Ma nem le­het egyátálán. Ma sombat van.

Ez nekem szól. Nem először jövök el hozzá. És nem először fordulok el tőle undorral.

Rá se nézek, úgy dugom kezébe a pénzt, ő pedig surranva, mint egy egér, nesztelenül átvezet bennünket az előté­ren a hatalmas, szunnyadó terembe.

Venyát nem érdekli az egész és lus­tán nézeget körbe. Én apró léptekkel megyek, a földet bámulom.

  • Erre – szól a samesz.

Az alig észrevehető ajtó csikorogva kinyílik. Dermesztő hideg csap meg bennünket. Csúszós lépcsőfokok ve­zetnek lefelé. Pislog a gyertya. Az ajtó pedig becsukódik mögöttünk.

  • Hallgasd!

Távol a mélyben morajlás.

  • Már háromszor voltam itt, Venya. Féltem… De veled nem félek.

  • Én se félek – mondja -, de nem akarok lemenni. Nem akarok.

Azt mondja, „nem akarok”, és lépdel lefelé a csúszós lépcsőn. „Nem akarok” – mondja, és megy.

Az üt lefelé hosszú és füllesztő. Ahogy haladunk, egyre hangosabb a morajlás. A gyertya még mindig pislog.

Nincs több lépcsőfok. Fal. A falon túl magas, sűrű morajlás, kocsikerekek za­ja és ostorpattogás. A gyertya kialszik.

  • Lev – mondja Venyjamin -, men­jünk!

  • Itt fal van, Venyjamin. Sokszor vol­tam már itt. Nincs kiút.

És a sötétben megint hallottam hosszan hangzó és erőteljes hangját, mely olyan volt, mint a húr zengése.

  • Jehuda! Erre! Tudom az utat!

Nehézkesen kinyílt a kőajtó, és a nap égő aranya őrülten az arcomba vágott.

1.

Az első, amire Jehuda emlékezett: egy utca, egyenes, mint a királyok útja. Nehéz, álmatag nap vakítja a hatalmas várost, fehér, áttetsző por úszik Jehuda fölött. Jehuda kisfiú, piszkos lenvászon khitonban és piszkos tunikában ül az utcán és nyeli a port. Kétkerekű harc­kocsi száguld el mellette. Az erős lovak legyező alakban széttartva futnak, horkantanak és eszelős pofájukat az ég fe­lé csapják. Szemben rohan egy másik szekér. A porban zörögve kikerülik egy­mást a szűk utcában, le sem lassítják kemény futásukat. Jehuda középen ül, s a zengő lüdiai ostorok a feje fölött csapkodnak.

Az első, amit Jehuda megszeretett: a hatalmas város, az egyenes vonalú, messze tartó utcák, az egyenes, pontos sarkok és az óriási, nyugodt házak. Ba­bilonban született Jehuda. Alacsony volt és gyors, és a lelke erőtlen volt, mint az oktalan, de ravasz madáré. Nem volt sem apja, sem anyja, se roko­na, se barátja, és senki sem tudta, hon­nan, melyik nemzetségből, melyik törzsből jött, de júdeai volt ő.

Jehuda tudta: messze nyugatra, a si­vatagon túl, van egy gyönyörű ország, ahonnan anyja jött, akit ő nem ismert, és apja jött, akire nem emlékezett. Jehu­da látta, hogy a nép nyugat felé fordul­va imádkozik, és könyörög a titokzatos és félelmetes Jahve istenhez, hogy tér­hessen vissza elődei földjére. De Jehu­da nem imádkozott. Mert ő az utcán élt és szerette annak a városnak áttetsző porát, amelyben született, Babilonét.

2.

És amikor nyugatról fújt a szél, az át­tetsző por megsárgult és csípte a sze­mét. Akkor felállt Jehuda a földről és futott, amíg csak el nem csöndesült a szél. Úgy röpült Jehuda az egyenes ut­cákon, akár egy vad nisusi ló… A babi­lóniaiak a földön fekve nyeldesték a port és melegedtek a napon. Jehuda át­ugrálta őket, lehagyta a harci kocsikat, zsidó vörös haja úgy lobogott utána, mint az oroszlán sörénye. Nyugatról fújt a szél, a sivatagon túlról, onnan, ahonnan Jehuda apja jött, akit Jehuda nem ismert, és ahonnan anyja jött, aki­re nem emlékezett. És a sivatag sárga szele felemelte Jehudát és vitte magá­val Babilonon keresztül, akár egy por­szemet.

Babilon pedig egyenes utcáival és de­rékszögű sarkaival szétterült az Eufrátesz fölött. Az utcák oly egyenesen zu­hantak a folyóba, mint a nap sugarai, áthatoltak a magas rakodópartok alatt, és átszakítva a rézkapukat, lépcsőfo­kokkal ereszkedtek a folyóhoz. Mint pa­rittyából kilőtt kő, úgy rohant át Jehuda a kapuk alatt, belevetődött a gyors fo­lyású vízbe és úszott. A folyó sűrűn tarkállott a sok csónaktól, és nemegyszer megütötték a lapátok a júdeait, nem­egyszer szidalmazták durva és fájó sza­vakkal. Ám Jehuda nem hallott és nem látott. Átúszta a folyót, felszaladt a lépcsőn, és le sem rázta a csillogó hi­deg csöppeket khitonjáról, úgy röpült tovább, hajtotta a nyugati szél.

Sovány volt és erőtlen, de amikor a sivatag felől fújt a szél, akkor hajnalha­sadástól napnyugtáig és napnyugtától hajnalhasadásig futott, sebesebben, mint az angaroszok, a cári kengyelfu­tók. Elfutott a jobb parti régi palota mellett, elfutott a tarka új palota alatt, amely a hegytetőn állott. Nyolcszor kör­befutotta a Bela-Marduk templomot, nyolcszor, az egymásra épített bástyák számának megfelelően. Négyszer kör­befutotta a Babil dombot, a magasan a város fölött emelkedő négyszintes, ti­tokzatos függőkerteket. Az őrség tom­pa pikákkal ütötte Jehudát, az íjászok megfeszítették a húrt íjaikon, hogy lás­sák, vajon gyorsabb-e az íjvessző, mint Jehuda. Az íjvessző gyorsabb volt. És Jehuda fáradhatatlanul futott tovább a városban, akár a sárga sivatagi szél.

A város körül kúszott a hatalmas fal, a Nilitti-Bél. Négy égtáj felé nézett, és mind a négy oldal egyenlő hosszú volt, akár a tenyér mértékegységei. Száz ka­pu szakította meg a falat, és száz kapu­nál hangzott fel a baktriai kürtök hang­ja, jelezve az alkonyatot. A sáncfal széles volt, akár egy utca, és utca is vezetett rajta. Este Jehuda fölment a nyugati falra és végigfutott a szélén, közben a sivatagot nézte, ahonnan a szél fújt. Amikor elült a szél, és a por ismét kifehéredett, a júdeai lefeküdt a falon és nyugat felé nézett, arrafelé, ahol a titokzatos, gyönyörű, idegen or­szág volt.

3.

Amikor pedig a mocsár felől fújt a szél, nedves bűz szivárgott be Babilon­ba. Az emberek akkor házukba men­tek, a lovak lelógatták fejüket, és las­sabban futottak. És akkor Jehuda lelké­be bekúszott a fájdalmas bánat. Felkelt és csüggedten átment a hídon a jobb partra, ahol alacsony, lehangoló házak­ban júdeaiak éltek. Alig tudott lépni, tántorgott, ahogy egy ifjú jár, aki először életében tér haza egy nő nyoszolyájából. És amikor saját népe közé ért, mohón hallgatta a próféta zengő és kegyetlen beszédét, ahogy a távoli, csodálatos országról beszélt. De Jehuda nem hitt a prófétának, és szívé­ben nőtt a fájdalmas bánat.

És egyszer, amikor a prófétát hallgat­ta, történt: tekintete egy ifjúra esett, aki kissé távolabb állt. Az ifjú magas volt, arca erőt sugárzott. Fekete haja dühö­sen hullott makacs homlokába, s nyu­godt, derűs szemöldöke alatt szenve­délyesen égett vad, mélyen ülő, puszta­ságot idéző szeme. Jehuda megismerte az ifjút, de nem tudott visszaemlékez­ni, hol látta már. És a lelkében érthetet­len szavak szólaltak meg. Szürke, isme­retlen, hideg eget látott, és hideg szél fütyült a fülében.

Az ifjú pedig szintén Jehudát nézte és szintén ráismert. Kínlódva megfe­szült magas homloka, és a szeme elmé­lyült: szürke, ismeretlen, hideg eget lá­tott.

Jehuda odalépett hozzá és megkér­dezte:

  • Ki vagy, ifjú?

És az ifjú így felelt:

  • Benjomin vagyok, apám nevét nem tudom. És te ki vagy, ifjú?

És Jehuda így felelt:

  • Jehuda vagyok, júdeai, apám nevét nem tudom.

Akkor így szólt Benjomin:

  • Rossz nekem, Jehuda. Jövevény vagyok Babilonban. Hol a szülőhazám?

És Jehuda utánamondta:

  • Hol a szülőhazám?

És mindketten hallgattak. Szaporán és sípolva ziháltak, lelkükből érthetet­len szavak szakadtak föl. És hirtelen meglátta Jehuda, hogy az ifjú bal kar­ján, a váll alatt, három pont, három himlőhelyre emlékeztető sebhely volt, amely háromszöget alkotott. És mind­ketten felkiáltottak az idegen, furcsa nyelven.

És szólt Benjomin:

  • Ismerlek téged.

És szólt Jehuda:

  • Ismerlek téged.

Sokáig álltak így, megdöbbenve.

A próféta pedig zengő hangon kia­bált, hogy már közel a megváltás ideje és hogy közeledik már Jahve Kürosz perzsa király seregével, hogy visszavi­gye a zsidókat az ígéret földjére.

4.

Az első, amire Benjomin emlékezett: sötét és furcsa viszketés a bal karján, a válla alatt. Bal karján, a válla alatt fekélyes pontok fehérlettek. A három fe­hér pont úgy viszketett, akár a sóval be­hintett seb. Akár egy sebesült epiruszi eb, esett Benjomin a földre, homokba dörzsölte karját, körmével kaparta, az­tán jobb kezével magához húzva bőrt, forró ajkának csókjával csillapította a fájdalmat, amely csak nem akart csen­desedni. És csak amikor a mocsár felől fújt az északi szél, akkor állt föl Benjo­min, és teleszívta tüdejét a hideggel, a hidegből áradó nyugalommal.

Az első, amit Benjomin megszeretett: a forró és mindent legyőző gyűlöletet. Babilonban Ernán, az aranymíves talált rá a csecsemő Benjominra, és nevelő­apja lett. Benjomin gyönyörű volt, és Ernán úgy szerette, mint édes fiát, de Benjomin meggyűlölte, és elment tőle. És Amaszajhoz ment, a levitához, és el­ment Amaszajtól, a levitától. Sok házat megjárt és sok apát odahagyott, és mindenütt Jahve áldása szállott a gaz­dája házára, ügyeire és nemzetségére. De Benjomin mindig elment. Olyan volt a lelke, mint az erdei vadnak, bölcs, hallgatag és gyűlölködő. Gyűlölte Babi­lont, a várost, melyben született, és a gyönyörű országot, ahonnan apja jött, és ahol apjának apja élt, és Jahve is­tent, a titokzatosat és idegent.

5.

És tovafolytak az évek, akár az Eufrátesz vizei, melyek a Erithreai tengerbe torkollanak. Új napok görögtek a régiek nyomában, Jehuda nőtt és nőtt a sza­káll is arcán, és szívében kinőtt a szere­lem. Megszerette a babilóniai Rematot, Ramutnak, a rézmetszőnek a leányát. Remat kicsi volt, sötét bőrű, és nem is szép, de a szeme olyan kék volt, mint az északról érkezett rabszolganőké. Je­huda pedig nincstelen volt és rongyos. Madárlelke volt, és úgy élt, akár az okta­lan és tiszta madarak. De amikor kisar­jadt arcán a szakáll és szívében a szere­lem, felkelt és járni kezdte a várost, hogy munkát szerezzen. De nem talált.

Mindennap találkoztak, Jehuda és Benjomin, és Jehuda reszketett a féle­lemtől és az örömtől, amikor látta az is­merősen otthoni szürke hideg eget, amelyet nem ismert meg. Sokáig nézte egymást a két ifjú és némán váltak el.

De egyszer odalépett Benjomin Jehudához és így szólt:

  • Jehuda, te éhes vagy.

És szólt Jehuda:

  • Igen, éhes vagyok.

És szólt Benjomin:

  • Gyere velem. Tudok egy csónakot, nincsenek evezősei.

És kérdezte Jehuda:

  • És hová megyünk rajta?

És felelte Benjomin:

  • Ur városába.

És szólt Jehuda:

  • Úgy legyen.

6.

Babilonból szőrmét és khioszi bort, ciprusi rezet és khalkedóniai bronzból készült tárgyakat szállítottak Urba. így történt: a hajó kerek volt és mély fene­kű, örmény fűzfából összeütött testét bőrrel vonták be, és belülről kitömték szalmával. Jehuda és Benjomin hosszú csáklyákkal lökdösték a hajót a folyón lefelé. Az áru a szalmán hevert, az árun szamár állt. És így volt: amikor Urba ér­tek, eladták árujukat, a hajót és a szal­mát, a bőrt pedig levették és felmálházták vele a szamarat. Így tértek vissza gyalogszerrel Babilonba, mert az Eufrátesz sebes folyású volt, és nem akadt ember, aki sodrását legyőzte volna.

Nem egyszer, nem is kétszer csorog­tak le az ifjak az Eufráteszen Babilon­ból Urba, és nem egyszer, nem is két­szer lépték ki az utat Urból Babilonba. Már öreg gazdájuk, Aviel is meghalt, most már ők maguk vették az árut és a csónakot, és maguk adtak el mindent. Jehudának már volt három váltás ruhá­ja és egy pár beótiai saruja. A lányok rajta felejtették szemüket Jehudán. És előfordult, hogy amikor Urból jövet nők jöttek szembe, Jehuda így szólt: „Sze­retlek téged, te lány.” Az pedig így fe­lelt: Jól van” – és lefeküdt a homokba. Benjomin pedig távolabb állt és nyugat felé nézett. Nyugatra csatornákkal szabdalt szezámmezők és fügéskertek voltak, a kerteken túl a sárga sivatag, a sivatagon túl pedig a gyönyörű és isme­retlen ország, ahonnan Benjomin apja jött és ahol apjának apja élt.

És megszerette Jehuda Benjomint, és megszerette Benjomin Jehudát. De né­mán szerették egymást. Nem egyszer, nem is kétszer tették meg együtt útju­kat, és egy szót sem szóltak egymás­hoz. De egyszer, amikor Babilon rézka­puja felé közeledtek, feltámadt a sivata­gi szél. És Jehuda lelke nyugtalankodni kezdett, borzolta a nyugati szél, és fel­kiáltott Jehuda: „Nem ott van az én szülőhazám?” És kezével nyugat felé mutatott. És felkiáltott Benjomin: „Nem!” És még egyszer kiáltott: „Nem! Gyűlöllek, Jahve, kegyetlen és gonosz vagy. Bűneink a te fejedre szállnak és a te bűntetteid a te szívedbe.” És a földre esett Benjomin, teste görcsökben rán­gott, és habzott a szája. És felkiáltott: „így szól Jahve, aki megteremtett téged, Jákob! Ne félj, mert megmentettelek – az enyém vagy. Amikor vizeken kelsz ál­tal, ott leszek veled, és a folyók nem nyelnek el, mert én vagyok Jahve, a te Istened, az Izrael Szentje!

Keletről elhozom utódaidat, nyugat­ról összegyűjtelek téged. És azt mon­dom északnak: add vissza, és délnek: ne tartsd magadnál. Vezesd ide fiaimat a messzeségekből és leányaimat a vi­lág végeiről. Én vagyok Jahve, aki szent előttetek, Izrael megalkotója, a ti feje­delmetek.”

És Jehuda megértette, hogy Benjominba Jahve lelke szállt, és arcra bo­rult. De messze a porfelhőkön túl meg­látta a nagy falat, és a Bel-Marduk temp­lom nyolcadik bástyáját, és a Babil-dombi függőkerteket, és eszébe jutot­tak a nyílegyenes utcák és a fehér, át­tetsző por, és így szólt: „Nem hiszem!”

És másnap felkelt a földről Benjo­min, a próféta, fogta a kését és lehasí­totta a bőrt a bal karjáról, a váll alatt. De amikor a seb begyógyult és újra benőtte a bőr, újra ott fehérlett rajta a három pont, háromszög alakban.

7.

És így történt. Kézen fogta Jahve Küroszt, a perzsa királyt, hogy meghódol­janak előtte az összes népek, és ki­övezte a királyok csípejét, hogy meg­nyissák Kürosz előtt a kapuk szárnyait. Ő maga ment Kürosz előtt, és elsimítot­ta a hegyeket, összetörte a rézkapukat és leverte a vasreteszeket.

Kürosz pedig, a perzsa király, elve­zette az Eufrátesz vizét egy tóba, és amikor feljött a Tasztarosz csillag, a száraz medren keresztül bevonult Babi­lonba. Ott megölte a babilóniai ural­kodót és híveit. A kincseket elvette ma­gának, a feleségeket meg szétosztotta harcosai között.

És ugyanazon az éjjelen, amikor fel­jött a Tasztarosz csillag, Jehuda szívé­ben dalra fakadt Bal-Bül, a szerelem madara. Mert Ramut, a rézmetsző a fa­lakon védte a várost az ellenségtől, Remat pedig, a lánya, vastag zsinórt eresz­tett le az ablakából. Jehuda felmászott a zsinóron és azon a nagy éjszakán megismerte Rematot, a rézmetsző lá­nyát, és megismerte a boldogságot.

Reggelre pedig eljött Habiz, egy per­zsa, aki azt mondta Rematnak, hogy ap­ját megölte, és mostantól a lány az ő rabszolgája.

8.

És szóla Jahve Benjominnak, az ő prófétájának ajakival:

  • Ne félj, Jákob, szerelmetes fiam, akit kiválasztottam. Mert én kiárasztom a vizeket mindenre, aki szomjúhozik, és a patakokat mindenre, ami kiszá­radt, lelkemet árasztom a te népedre és áldásomat ivadékaidra, hogy növe­kedjenek a füvek között, mint a fűzfák a források mellett. Ne feledd ezt, Jákob és Izrael, mert te az én rabszolgám vagy. Megsemmisítem törvénytelensé­geidet, akár a ködöt, és bűneidet, akár a felhőt. Örvendezzetek, magas egek, mert Jahve szól imigyen; repessetek az örömtől, földi mélységek; zengjetek éneket, hegyek és erdőségek. így szól Jahve, a te engesztelő Istened, aki nemzett téged anyád méhében. Én va­gyok Jahve, aki teremtett benneteket, én egyedül nyitottam szét az egeket és terítettem széjjel a földet. Én vagyok, aki elpusztítottam a hazugok jeleit és felfedtem a varázslók őrültségét, aki a mélybe vetettem a bölcsek eszét és tu­dásukat ostobasággá változtattam, és aki azt mondja Jeruzsálemnek: ’Bené­pesülsz’, és a júdeai városoknak: ’Újjá­épültök’; aki a feneketlen mélységnek azt mondja: ’Száradj ki’, aki Küroszról így beszél: ’A rabszolgám vagy.’

És a zsidók tömegéből egyedül Jehuda mondta:

  • Nem hiszem!

És szólt Benjomin, a próféta:

  • Légy átkozott!

9.

A felvonulási úton, az Aj-Bursabumon véges végig, a Lilil-Csigalla csatornán keresztül, a nyugati kapuhoz vezető hí­don vánszorogtak a zsidók. Minden Jahvét és Küroszt, a perzsa királyt éltette – a lovak nyerítése, és az öszvérek bőgő­se, az énekesek kiáltása és a júdeai hárfák és cimbalmok zengése. A tömeget magas sapkát viselő ostoros lovasok igazgatták. És voltak mind együtt negyvenkétezer-hatszázan. Betlehemből, Netofahból, Azmavethből, Kirjátból, Csarimából és más helyekről. Mind mentek arra a földre, ahonnan atyáik jöttek és ahol atyáik atyái éltek. Nem­zetségek és törzsek szerint mentek együtt, mentek feleségeik, gyermekeik, vitték jószágukat, barmaikat és valami­jük csak volt. Sesbassar vezette őket, Joákim fia. Így mentek el Babilonból.

Babilon pedig egyenes utcáival és de­rékszögű sarkaival szétterült az Eufrátesz fölött. Az utcák oly egyenesen re­pültek, mint a delelőn álló nap sugarai, és a kegyetlenül tűző, álmosító nap alatt izzottak a hatalmas, nyugodt házak. Át­tetsző fehér por szállt fel Babilon fölé.

Babilon körül kúszott a Nilitti-Bél ma­gas fala. A nyugati falon a nagykapunál feküdt Jehuda. És lőn, hogy amikor el­mentek már minden törzsnek a fiai, ki­jött az útra egy csapat férfi, akik nem tudták apáik nevét. Élükön haladt Ben­jomin, a próféta. Magas volt és egye­nes, nyugat felé tekintett. És Jehuda odakiáltott neki: „Benjomin!” És felelt Benjomin: „Légy átkozott! Majd eljössz hozzám, megszaggatod ruhádat, és ha­mut hintesz fejedre, és azt mondod majd: ’Vigyél engem magaddal!’ De megfizettetik neked a te cselekedeteid szerint, és nincs bocsánat az árulónak. Légy átkozott!”

Este volt ez. És feltámadt a szél a mocsarak felől. Akkor felkelt Jehuda és elment Habizhoz, a perzsához, és azt mondta neki: „Add nekem Rematot, a te rabszolgádat feleségül.” És azt kérdezte Habiz: „Mit adsz nekem cseré­be?” és azt felelte Jehuda: „Magamat!” És leborotválták a szakállát, és Ormuzdot, a bálványt imádta, és rabszolgája lett a perzsának, és elvette feleségül rabszolganőjét, Rematot.

10.

Negyednapon kiment Jehuda, a rab­szolga, az utcára, és lefeküdt a közepé­re, ahogy egykoron kisfiú korában, és beszívta szülővárosa fehér, áttetsző po­rát. Szaporán, mélyen és örvendezve lélegzett. A járókelők átléptek rajta, a kocsik elszáguldottak mellette, lüdiai ostorok fütyültek feje fölött.

És lőn, amikor a nap nyugatra hajlott, feltámadt a sárga, sivatag felől fújó szél. És a szél lábra állította Jehudát. És megkérdezte a babilóniai lány, Remat, Jehudát: „Hová mész?” De az nem válaszolt.

És vitte a szél Jehudát a nyugati ka­puhoz, ki az útra, amely Circezium és Rila városán keresztül Jeruzsálembe vezet. Hőség volt, és Jehuda futott, horkantott, akár egy ló, fáradhatatlanul futott, akár egy ló, mint egy angarosz, a királyi kengyelfutó. Kemény és kongó volt az út. Jehuda futott. Teste véresre sebződött, feje súlyosan lógott vállán – Jehuda futott. Hangosan, sípolva léleg­zett, talpa hangtalan csapta a kemény utat, futott éjjel és futott nappal. Sze­me véreres lett, testét kiverte a hab, lel­ke kimerült, de a nyugati szél csak egy­re fújt – és Jehuda futott.

Harmadik napon estefelé meglátta a zsidókat a távolban. Hangosat kiáltott és karját kinyújtotta feléjük, hangosan kiáltozott és karját nyújtogatta, de nem érte el őket. Akkor a földre esett és kúszni kezdett az úton, ahogy a kígyók csúsznak. Jehuda véres nyomot ha­gyott maga után az úton, de a nyugati szél egyre csak fújt.

A hatodik napon elérte a zsidókat. A menet végén azok a férfiak haladtak, akik nem tudták apáik nevét, és Benjo­min próféta vezette őket. És lőn, ami­kor megálltak egy út menti lerombolt háznál pihenni, odakúszott hozzájuk Jehuda.

És szólt Benjomin:

  • Íme elárulta népét és leborotválta a szakállát. Öljétek meg, zsidók!

És szólt Jehuda: „Testvérem!” De Benjomin így felelt: „Te nem vagy az én testvérem.” Akkor Jehuda felállt. Térde rogyadozott, vér folyt testéből, keze csupa vér volt, de a bal karján a váll alatt ott fehérlett a három pont, három­szög alakban. Ajka véresen habzott, és véreset fröcskölve ismeretlen, idegen és hideg szavakat köpött ki. És megra­gadta a rabszolga Benjomin bal karját, és látták a zsidók a válla alatt a három fehér pontot háromszög alakban. És re­megni kezdett a próféta, és kiabálni kezdett az idegen, zengő nyelven, és ki­szakította a kezét Jehuda kezéből, oda­nyújtotta Zakkájnak, a harcosnak, szól­ván: „Vágd le!” És levágta neki Zakkaj, a harcos, a bal karját a kulcscsontjánál, és a kar leesett a földre. És látták a zsidók a három fekélyes sebhelyre hason­lító fehér pontot a karon.

Benjomin pedig fölemelte jobb karjá­val a balt, és Jehudához vágta. Jehuda elesett, és a zsidók megkövezték. Döngve, kimérten hullottak egymásra a kövek, nehéz halommá magasodva.

Az ajtó hangtalanul és súlyosan be­csukódott, és a szürke sötét rám bá­mult. Szememben még mindig ott volt a sivatagi álmosító nap.

Venyjamin! – kiáltottam. – Vigyél magaddal, Venyjamin!

Ritmikus döngés felelt az ajtó mögül: mintha köveket dobtak volna egymás­ra. És hirtelen felkiáltott egy messze- hangzó és erőteljes hang, mely olyan volt, mint a húr zengése.

  • Légy átkozott!

És megszámlálhatatlan láb lépteinek dübörgése. Én pedig a nedves falhoz dőltem és tébolyultan kapartam. Tes­tem csupa seb volt, vérben ázott és üvöltött a fájdalomtól. A léptek zaja el­halt a távolban. Aztán csönd lett.

  • Venyjamin! – kiáltottam. – Testvé­rem! Miért hagytál el engem?

És megint csönd.

Teltek a percek, de lehet, hogy na­pok. nem tudom, meddig állhattam ott, mozdulatlanul, gondolattalanul és fáj­va. nem tudom, miért, hirtelen meggör­nyedve fölfelé indultam a lépcsőn. A fölfelé vezető út nehéz volt és füllesztő. Sebes lábam meg-megcsúszott, térdemet a lépcsőfokokba ütöttem. Hir­telen megbotlottam. Abban a pillanat­ban gyertya lobbant, és megláttam: a lépcsőn előttem ott feküdt a ruhám, Venyjamin ruhája és Venyjamin bal karja. Vállából még lassan csordogált a vér, és győzedelmesen fehérlett három­szög alakban a himlőoltás három hege, a bölcs Európa örök bélyege.

III.

Kiléptem az utcára. Régi kedves za­kóm, kedves régi nadrágom takarta megtépázott khitonomat és megtépá­zott testemet. Semmim se fájt. Ruhám úgy fedte sebeimet, mint egy hatalmas tapasz. Csak a szememben égett még mindig a forró, aranyló nap.

Egy üzlet. A kirakat üvege. És a tükör­kép alacsony, kopasz, piszkos és undo­rító embert mutat, homloka keskeny, szeme vizenyős, tekintete ravasz. Én vagyok ez. Magamra ismertem. És meg­értettem: minden, ami szép és ősi volt bennem, magas homlokom és átszelle­mült szemem – mindez ott maradt, az úton, amely Circeziumon és Rilán ke­resztül Jeruzsálembe vezet. Azon az úton zsidók mennek a hazájuk felé, Sesbassar vezeti őket, Joákim fia, és követi őket Benjomin, a magányos pró­féta.

Pétervár pedig egyenes utcáival és derékszögű sarkaival szétterült a Néva fölött. Az utcák oly egyenesek, mint a nap sugarai, és rajtuk hatalmas, nyu­godt házak. Pétervár fölött pedig szürke és hideg az ég, az enyém, de idegen.

Hetényi Zsuzsa fordítása

A szerző írása 1922-ben keletkezett.

Címkék:2000-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A kettős kultúra allegóriája Lev Lunz elbeszélésében

Hetényi Zsuzsa A kettős kultúra allegóriája Lev Lunz elbeszélésében Lev Lunz (1901-1924) rendkívül fia­talon halt meg, életműve, öt rövid szín­mű,...

Fűszerek kertje – A Goldmark kórus új lemeze

Fűszerek kertje A Goldmark kórus új lemeze A szétszóratásban élt és élő zsidóság Kultúrájában vannak Közös és eltérő vonások. Közösek...

Close