Szombat előfizetés 2017

Hivatali közöny által kudarcra ítélve…

Írta: Lőcsei Pál - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A NYOLCVANAS ÉVEK ELEJÉN egy alkalommal apám síremlékét keresve, a békéscsabai zsidó temető látványa – összeomlott ravatalozójával, ledőlt kerítésével, embermagasságú gaztengerével – a felháborodás olyan viharát kéltette bennem, hogy kénytelen voltam lemondani a bensőséges sírlátogatás előzetesen elgondolt tervéről.. Feldúlt lélekkel indultam a temetőből, előbb ismeretlen kezekbe került szülőházunk roskatag falaihoz, majd innen tovább, a szomszédos parasztporták lakóihoz, akik között nagyszülőkké éltesedett hajdani játszótársaimat, s egy náluk is idősebb, első világháborút járt veteránt köszönthettem.

Amikor a megbántottság hangján beszámoltam nekik a zsidó temető kegyeletsértéssel felérő állapotáról, a városvezetés és a társadalom nemtörődömségének e fájó bizonyítékáról, valamennyien együttérzően csóváltak fejüket. Majd kisvártatva megszólalt a kilencvenhez közelítő veterán: „A mi 101-es halottaink emlékoszlopát ötvenhatban népfelkelők ásták ki a föld alól, ahová a Rákosi-időkben néhány semmirekellő betemette.” Velem egykorú fia, a második világháború katonaviseltje, egyenesen „überolta” apja panaszát: „Magukról legalább az a kiásott emlékoszlop beszélni fog, de ki fog beszélni azokról, akik Ukrajnában vagy a Donnál nyugodnak?”

Arcomat fürkésző pillantásai elárulták: kérdését nem annyira apjához, mint inkább hozzám intézi. És én érteni, megérteni próbáltam az első és második világháború katonahalottait gyászolók kegyeletének sebzettségét, s társítani a magam személyes fájdalmával.

Ebből született meg az alább dokumentált kezdeményezés.

Első levél

Budapest, 1983. február 1. Sasala János

Békéscsaba Város Tanácsának V. B. elnöke Békéscsaba

Tisztelt Tanácselnök Úr!

E sorok írója: Lőcsei (Lerner) Pál valószínűleg nem teljesen ismeretlen ön előtt, de amit az alábbiakban kérni, pontosabban javasolni szeretnék, azt nem a régi ismeretség, nem is csupán a családi kegyelet jogán, hanem a várostörténeti tudat fejlesztése, a békéscsabai nép emlékőrző feladatai okán szeretném javasolni.

Apám, néhai Lerner Sámuel 1944 júniusában a deportáló hatóságok fogságában öngyilkos lett, beteljesítve a német megszállás napján tett fogadalmát: „Szülőföldemről semmiképpen nem hagyom elhurcolni magam … így elkerülte a megsemmisítésnek azt a változatát, amely több millió európai zsidóval együtt anyámnak és számtalan rokonomnak osztályrésze lett.

Munkaszolgálatból megszökött idősebb bátyám: Ligeti (Lerner) László 1944 őszén elsőnek tért vissza Békéscsabára családunkból, és hamarosan felkutatta titokban eltemetett apánk sírját a Széchenyi-ligeti zsidó temetőben. A sírra 1945-ben fekete gránitkövet emeltetett, melynek egyik oldalán Féja Gézának apám emlékére írt verse olvasható. Középső bátyám, a jelenleg is Csabán lakó Lerner Tibor kegyeletes fáradozásának köszönhetően a sír ma még tűrhető állapotban van. De a temető intézményes őrzésének és gondozásának hosszú ideje tartó hiánya, a szomszédos futballpálya fokozatos terjeszkedése, és persze a temetőkben (keresztény temetőkben is!) elkövetett vandál rombolásoknak az utóbbi években határozottan növekvő gyakorisága mindhármunkat aggodalommal tölt el: megőrizhető-e apánk sírjának háborítatlansága, síremlékének épsége a következő esztendők folyamán.

Ez az aggodalom gondolatok egész sorát ébresztette bennem, amely – úgy érzem – messze túlmutat a családi kegyelet problémáján, s ezért méltó arra, hogy a közügyék felelős intézőjének véleményét kérjem felőle. A XX. századi magyar történelem tragédiái: a két világháború elvesztése, az 1944-es zsidódeportálás elválaszthatatlan része lett Békéscsaba város XX. századi történelmének is. A nagy nemzeti sorscsapásokból bőségesen kijutott városunknak, az áldozatok végeláthatatlan menetében ott vonultak, vergődtek, pusztultak a csabai katonák, munkaszolgálatosok, deportáltak ezrei is…

… Úgy gondolom, a város becsületére válnék, s talán országosan is úttörő kezdeményezésnek számítana, ha a város egyik szerényebb közterén az „Áldozatok ligetét’’ vagy az „Áldozatok terét” hozná létre. Ezen a téren a 101-esek meglevő emlékoszlopa mellett a második világháború csabai katonahalottainak és az 1944-ben deportált zsidó magyaroknak méltó emlékműveit kellene felállítani. Hangsúlyozom: nem hősök, nem vértanúk, hanem áldozatok emlékének megőrzése lenne itt a feladat. Egy ilyen emléktér vagy emlékpark a keresztény és a zsidó magyarok közé mesterségesen emelt falak omlásának, a túlélők és az utódok megbékélésének magasztos szimbóluma lehetne.

Nos, e szerény emlékhely legszerényebb szögletében talán érdemes lenne felállítani apám sírkövét, amely a vándort – Féja költői szavaival – ekképpen emlékeztetné:

Tudott áldozni, de elszakadni a magyar földtől sohasem tudott, meghozta inkább, mit ember hozhat, a legfőbb, legforróbb áldozatot:

oltárra vitte, ami megmaradt, legdrágább kincsét, férfiéletét; boldogabb utód, állj meg sírjánál, hullass könnyet és példáját dicsérd!”

Tanácselnök Úr! – Jól tudom, hogy önt az élők gondjai nap mint nap bőségesen ellátják munkával. Vétek lenne az ő sorsuk javítására fordítható időt a halottak érdekében megkurtítani. Csakhogy fenti javaslatom elsősorban az élőkért van, mert nemcsak egy ország, de egy város fennmaradásához is elengedhetetlen lakóinak emlékezése a közös múltra, a közös élményekre – akár égbe emelőek, akár pokolba taszítóak voltak is azok.

A nagy hírű emberek, elismert hősök emlékének gondozásában sokszor még versenyre is kelnek egymással a különféle intézmények és települések. A magyar irodalom, a film- és színházművészet, a tömegközlés szervezetei alkotások sokaságával fordult és fordul a nemzet kimagasló személyiségei felé. De a feledés porfelhői nemsokára végképp eltemethetik a névtelen áldozatok seregének egyre halványuló emléknyomait. A nemzeti, városi, községi kegyelet velük szembeni tartozásait most kellene törleszteni – amíg a mulasztás némileg jóvátehető. Békéscsaba önbecsülése emelkednék azáltal, ha lépéseket tenne ennek az erkölcsi adósságnak a kiegyenlítésére.

Nem gondolom, hogy e levélre postafordultával választ kaphatok. De remélem, hogy javaslataimat ön, valamint a békéscsabai tanács és pártszervezet más vezetője kellő figyelemre és megfontolásra fogja méltatni.

Türelemmel várva részletes, érdemi válaszára, szívélyesen üdvözli:

Lőcsei Pál

Második levél

Sasala János

Békéscsaba Város Tanácsának V. B. elnöke Békéscsaba

Tisztelt Tanácselnök Úr!

Több mint másfél hónappal ezelőtt, 1983. február 1-én ajánlott levélben ismertettem meg önt mélyen átgondolt és átérzett javaslatommal, amely szülővárosom, az ön által is vezetett Békéscsaba történeti tudatának alakításával, kegyeleti feladataival foglalkozik. A javaslatban fölvetett gondolatok, teendők kényes és bonyolult természetét ismerve, előrebocsátattam: nem várok postafordultával választ.

De azt még legborúlátóbb óráimban sem gondoltam volna, hogy 49 (!) nap elteltével még pár soros igazolást sem kapok levelem kézhezvételéről, őszintén szólva nem értem, hogyan lehetséges ez? Mi az oka ennek: postai mulasztás?, betegség?, hivatali nehézkesség?, vagy az állampolgár – ünnepi szónoklatokban szüntelenül magasztalt – egyéni kezdeményezésének teljes semmibevétele?

Csak kérdezni tudok, és néhány napig még reménykedni, hogy az ön személye iránti bizalmam – amely javaslatom elküldésére bátorított – talán mégsem volt alaptalan…

Üdvözlettel: Lőcsei Pál

Budapest, 1983. március 23.

Feladva: ajánlottan.

Első válasz

Békéscsaba Város Tanácsának elnökétől

Lőcsei Pál résziére Ikt. sz.: 4203-1 Budapest

Tisztéit Lőcsei Úr!

Az Ön által időközben kifogásolt hosszú válaszadás oka semmi más, minthogy el akartuk kerülni a formális választ. A hozzám eljuttatott problémakör és javaslat tartalmi és megvalósítási szempontból is olyan tájékozódást és egyeztetést igényelt, amely nem tette lehetővé a 30 napon belüli ügyintézésit

Helyszíni személyes tájékozódásunk igazolta az ön felvetését, miszerint sajnálatos módon megoldatlan a temető gondozása.

Áttekintve a részünkről megtehető lépéseket, utasítottam a Tanács Műszaki Osztályát, hogy felügyeleti jogköre alapján eljárva, kísérelje meg a fenntartóknál a rendezés megoldását.

Felveti levelében a temető jövőjét is. E tekintetben arról tájékoztatom, hogy a temető 1966 óta lezárt, ami a fennálló rendelkezések szerint 30 évig történő fennmaradását garantálja. Az Izraelita Hitközség és az Előre Sportklub között legutóbb 10 éve volt hatásrendezési (sic) egyezség, azóta újabb területátadási igény nem merült fel.

Egyetértünk önnel abban, hogy egy város, sőt a nemzet fennmaradásához is elengedhetetlen az emlékezés a közös múltra. Tartozásait Békéscsaba is igyekszik erejéhez mérten törleszteni. A névtelen áldozatok iránti kegyelet kifejezésére vonatkozó javaslatát azonban a város kialakult közbéri rendszerének jellege alapján nem áll módunkban megvalósítani.

Régóta tervezett városrendezési programunk azonban egy állami köztemető kialakítása, amelynek területét ebben az ötéves tervben szeretnénk kijelölni, valamint megterveztetni.

Javaslatát megköszönve, ebben a temetőben látjuk majd megvalósíthatónak az áldozatok emlékének megőrzését egy emlékpark létrehozásával.

Békéscsaba, 1983. április 6.

Üdvözlettel: Sasala János

tanácselnök

Harmadik levél

Sasala János

Békéscsaba Város Tanácsának elnöke

Békéscsaba

Tisztelt Tanácselnök Úr!

Április 11-én kaptam kézhez levelét, amelyben válaszolt 1983. február 1-én, majd március 23-án kelt leveleimre. Válaszát köszönöm.

Ami válaszának tartalmát illeti, az inkább lehangoló, mint megnyugtató számomra. Vonatkozik ez levelének ama részeire is, amelyek kedvező információkkal szolgálnak, mint például a lezárt zsidó temető fenntartása 1996-ig. A fennálló rendelkezések ugyanis hasztalan „garantálják” ezt, ha a temető gondozásához szükséges pénzt jelentős részben annak a hitközségnek kellene előteremtenie, amelynek jelenlegi lélekszáma a deportálás előttinek talán még az egy százalékát sem éri el.

Ennél is jobban elszomorított az Áldozatok terére (ligetére) vonatkozó javaslatom elvetése. Az egyetemes, felekezeteken felül álló állami köztemető tervét – feltéve, hogy majdani igazgatósága tiszteletben tartja a temetési szertartás szabad megválasztásának jogát – messzemenően helyeslem. Legalább a halottak közé ne emeljünk Világnézeti és vallási hovatartozás szerint válaszfalakat – ha már az élőket oly sokszor és tragikusan elkülönítették, sőt szembe is állíttatták egymással a vallások és világnézetek fanatikus hívei és túlbuzgó intézményei.

Csakhogy egy ilyen központi temető területének megvásárlása, parkosítása, épületeinek és technikai

berendezésének létrehozatala, továbbá az Áldozatok emlékműveinek e temető keretében való felállítása hatalmas pénzforrásokat, rengeteg szervező munkát igényel – nem szólva a lakosság és az egyházak támogatásának megszerzésével kapcsolatos nehézségekről, valamint azoknak a halottaknak (Achim, Szeberényi, Lipták András és mások) áthelyezéséről, akik sokkal erősebben beépültek a város történetébe, semhogy ott lehetne felejteni őket az előbb-utóbb felszámolásra kerülő egyházi temetőkben. Fölöttébb bonyolult, kényes és pénzigényes feladatok ezek, melyeket – a tanácsi költségvetés kiadási tételeinek tartós nyirbálása mellett – aligha lehet a következő ötéves terv folyamán megfelelő színvonalon megvalósítani.

Ezért arra kérném önt és mindazokat, akik ez ügyben kompetensek, ne vessék el javaslatomat, ne kössék össze az áldozatok emlékét őrző tér (liget, park) és az állami köztemető létesítésének különböző tartalmú és nagyon is eltérő nagyságrendű feladatait. Az „Áldozatok terét” két-három év alatt, maximum másfél millió forint ráfordítással létre lehetne hozni, méghozzá oly módon, hogy a szükséges pénzt részben (vagy egészben) közadakozásból lehetne összegyűjteni. Ezzel szemben egy új állami köztemető létesítése tízmilliókat vesz el a városi költségvetésből, és nem öt, de még tíz év is kevés lehet megvalósításához.

Különböző teendőim miatt május 21., 22. és 23-án Békéscsabán leszek. Megtisztelő lenne számomra, ha akár mint magánember, akár mint tanácselnök módot adna, hogy a három nap valamelyikén az Ön által megjelölt időpontban személyesen találkozhassunk. Ez esetben élőszóval fejthetném ki, milyen előnyei származhatnak a városnak javaslatom valóra váltásából.

Amennyiben hajlandó időt szakítani találkozásunkra, szíveskedjék mielőbb megírni, hogy az említett napok közül melyiken, hány órakor és hol tudna fogadni, hogy e megbeszélést háromnapos csabai programomba elutazásom előtt beilleszthessem.

Megköszönve eddigi fáradozásait, szívélyesen üdvözlöm önt, és jó egészséget kívánok közérdekű tevékenységéhez.

Lőcsei Pál

Budapest, 1983. május 10.

Feladva: ajánlottan.

Második válasz

Békéscsaba Város Tanácsának elnökhelyettesétől

Lőcsei Pál Ikt. sz.: 4203-2

Budapest

Tisztelt Lőcsei Úr!

Folyó hó 10-én kelt levelére válaszolva közöljük, hogy Sasala János tanácselnök április 11-június 20-ig továbbképzésen van Budapesten, ezért az ön által megjelölt időpontban személyes találkozásra itt, Békéscsabán nem kerülhet sor.

Az ismételten fölvetett témát jól ismerjük, azt több vonalon egyeztettük. A korábban megírt levélben közöltek alapján az ön által tett javaslat sajnos nem oldható meg.

Kérjük válaszunk szíves tudomásulvételét.

Békéscsaba, 1983. május 12.

Üdvözlettel: Fekete Jánosné

Epilógus

AMIKOR A HIVATAL fenti, második válaszát kézhez vettem, telefonon szerzett információk segítségével felkerestem a Budapesten található, tanácsfunkcionáriusok továbbképzésével foglalkozó intézményeket, de a csabai tanácselnököt sehol sem találtam.

Kudarcaim történetét és dokumentumait feltártam akkor 72 éves bátyám, Ligeti László előtt, aki elhatározta, hogy halottunk méltó kultuszának jövőbeni biztosítása érdekében apánk föld maradványait és sírkövét „kimenekíti” a békéscsabai temető vadon burjánzó bokrainak és gyomnövényeinek áthatolhatatlan bozótjából. A szükséges engedélyek beszerzése, majd az exhumálás elvégeztetése után apám kihantolt csontjait és síremlékét bátyám Budapestre szállíttatta. Halottunk – remélhetőleg – végső nyughelyét 1983. augusztus 15-én találta meg a Farkasréti zsidó temetőben.

Hogy mennyire megokolt volt ez a költöztetés, azt a következő esztendők elszomorító eseményei bizonyították. Feltehetően 1987 tavaszán a csabai zsidó temetőben ledöntötték apai nagyapám és nagyanyám: Lerner Dávid és felesége gránit síremlékét. És valószínűleg ez idő tájt kalapácsütésekkel megrongálták és ledöntötték apai nagybátyám, Lerner Jakab ugyancsak fekete gránitból faragott, egyszerűségével vonzó kőtábláját. A tettesek mindmáig ismeretlenek maradtak…

Az áldozatok terére, ligetére vonatkozó indítványom nem kellett a hét év előtti békéscsabai városvezetőknek. Vajon a mostaniaknak sem kell? S egyáltalán akad népesebb település az országban, amelyik valamikor életre kelti, valóra váltja a megbékélés és kiengesztelődés e keresztény és zsidó magyarhoz, keresztény és zsidó emberhez egyaránt méltó szimbólumát?

 

Címkék:1990-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A zsidóság története Magyarországon

A mohácsi vésztől Buda visszavételéig   A MOHÁCSI VÉSZT követő idők háromfelé szakították az addig egységes országot s e három...

Bírálni szabad, tévedni lehet, sértegetni nem való

A Szombat 1990.2. számában tökéletes kudarcnak minősíti Kőbányai János a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület 1989 decemberében lezajlott közgyűlését, és elutasít...

Close