Gettók és lágerek a Szovjetunióban

Gereben Ágnes

A Szovjetunió lerohanása utáni első szadista tömeggyilkosságokat követő­en a náci megszállók a legkisebb rész­letekig szabályozták a településeken rendeletileg létrehozott gettók életét. Ez a helyzet minden tragikuma ellen­ére valamiféle status quo kialakulásá­nak reményét ébresztette a megszállt területek zsidóságában. A kényszerű­en megteremtett közösség életének belső irányítására, a német hatóságok­kal való kapcsolattartásra a legtöbb nyugati határszéli szovjet település gettójában megalakították a nácik ál­tal lerohant többi országban létreho­zott Zsidó Tanácshoz, a Judenrathoz hasonló testületet. A náci uralom alatt élő európai államokban általában a kehila vagy a rabbinátus köztisztelet­ben álló, ismert irányítói álltak a Zsidó Tanácsok élén. A német hatóságok né­hány ritka kivételtől eltekintve nem engedték, hogy a közösségek maguk válasszák meg vezetőiket: maguk je­lölték ki a testület tagjait vagy azok egy részét. A megválasztottak – elein­te inkább ösztönösen, semmint a fel­adat következményeit felmérve – gyakran elzárkóztak a kinevezés elől. Egy Vilnius közeli településen ezért csak sorsolás útján tudták megválasz­tani a Zsidó Tanács tagjait. Egy másik litvániai gettóban pedig még a válasz­tás előtt kötelezték a „győzteseket”, hogy vállalják el a tagságot. Előfordult azonban, hogy egyetlen férfi sem állt kötélnek, s ezért nőkből kellett meg­alakítani a képviseleti testületet.

A Szovjetunióban azonban a zsidó életnek a háború előtt már nem voltak a németek által megszállt más álla­mokban megszokott intézményei, ve­zetői. Így többnyire véletlenszerűen választották ki az idős zsidó férfiak kö­zül a tisztségviselőket: főleg értelmisé­gieket, akik beszéltek németül. Az ő feladatuk volt például a megszállók ál­tal kivetett sarc összegyűjtése, de ne­kik kellett felelniük a gettó lakosságá­nak viselkedéséért is. Más megszállt országokkal szemben a szovjetunió­beli Zsidó Tanácsok tagjai nem élvez­tek kiváltságokat, nagyon gyakran fizi­kailag bántalmazták, megalázták és többnyire a gettó lakosságával együtt ölték meg őket.

A szovjet gettók legtöbbjében zsidó rendőrség is alakult. Volt, ahol a külön­leges elbánás vagy a kivételezett hely­zet reményében jelentkeztek ide az emberek. De például a rigai „nagy gettóban” létrehozott Ordnungsdienst tag­jai a litvániai cionista ifjúsági szerveze­tekből kerültek ki, és feltett céljuk az volt, hogy a rendfenntartás ürügye alatt, akin csak tudnak, segítsenek. Néhá­nyuk neve – így az 1941. december ki­lencedikén a likvidáltak közé került Abram Jadlovkeré vagy a gettóbeli il­legális ellenállást szervező Mose Glazeré – fennmaradt a nagyon kevés túl­élő memoárjában.

A gettókban mindenütt folyamatosan zajlottak a kivégzések. Többek között azoké, akik vétettek a rendszabályok el­len. Spola városában – a kijevi területen – például egy 18 éves fiúnak a gettóban valaki ellopta a csajkáját A tolvaj után szaladt, mert csajka nélkül nem kapta volna meg a fejadagját. Ezért kivégzésre ítélték, és a tulajdon apjával ásatták meg a sírját. Az zokogva kérte, hogy őt öljék meg a fiú helyett, de nem volt ke­gyelem: neki magának kellett élve elte­metni a gyerekét. Néhány nap múlva szívroham végzett vele.

A német hatóságok kezdettől arra tö­rekedtek, hogy a szovjet zsidók lemé­szárlása lehetőleg a helyi lakosság spontán zsidóellenes pogromjainak benyomását keltse: bosszúnak a kom­munista éra alatt elszenvedett sérel­mekért. „Noha ez számottevő nehézsé­gekbe ütközött, már a bevonulás utáni legelső órákban sikerült a helyi anti­szemita erőket zsidóellenes pogro­mokra ösztökélni”, jelentette az A Einsatzgruppe egyik parancsnoka 1941. október 15-én Himmlernek. A nehéz­ségeket a jelentés szerint „a zsidókér­dést minden eszközzel és teljes hatá­rozottsággal” megoldani vágyó SS-alakulatok visszatartása okozta, nem pe­dig az, hogy „a helyi antiszemita erők” ne akarták volna végrehajtani a felada­tot. A jelentés további része így magya­rázta a bonyolult végrehajtást: „…kívá­natos volt, hogy legalább az első idő­ben ne háruljon az SS-re a felelősség a rendkívül szigorú intézkedésekért, amelyek német körökben csodálko­zást váltottak volna ki. Meg kellett mu­tatni, hogy maga a helyi lakosság tette meg az első lépéseket, a saját kezde­ményezéséből, s hogy ez a zsidók ré­széről megnyilvánuló sokéves elnyo­másra meg a kommunisták részéről al­kalmazott terrorra való természetes re­akció volt.”

A szovjet lakosság és a zsidók

Ami a németek által megszállt terüle­tek mintegy 80 milliós lakosságát illeti, valamennyi társadalmi rétegben voltak példák az életveszélybe került, köztu­dottan tömegesen kivégzett zsidókkal szembeni emberséges magatartásra, de a szadizmusra, a gyilkolás és a „szerzés” ösztönének felülkerekedésére is. Nyugat-Ukrajnában feljegyezték például, hogy Andrij Septickij metropolita, aki 1941. július elsején külön pásztorlevélben üdvözölte az önálló ukrán állam kikiáltását, sőt Isten áldá­sát kérte a náci német hadseregre, ami ért az felszabadította Ukrajnát a szovjet zsarnokság alól, ugyanebben a pásztor­levélben felszólította híveit, hogy a tér­ség minden nemzeti csoportja számára biztosítsák az alapvető jogokat. Ő maga a rendkívül sok áldozatot követelő első lvovi pogrom alatt a gyilkosok elől el­bújtatott egy ottani rabbit. Lvov közelé­ben a helyi ukrán értelmiségiek közbe­lépése, Lopatyin és Melnyica helység­ben az ortodox pap akadályozta meg a pogromot. Egy másik kisvárosban az ukrán polgármester próbálta megmen­teni a szerencsétleneket, de sikertele­nül. Ha azonban az utókor számára fel­jegyzett esetek nem jelentettek volna ritka kivételt, akkor Nyugat-Ukrajna 1941 júniusa előtt 870 000 fős zsidó­ságából nem 17 000 ember – a közös­ség alig két százaléka – élte volna túl a holocaustot.

A Berlinbe küldött német beszámo­lók, illetve a nürnbergi per iratai arról tanúskodnak, hogy egy-egy nép fiai el­térő módon reagáltak a történtekre. Be­lorussziában például a lakosság eleinte nagyon ritkán kapcsolódott be a zsidók likvidálásába. A német jelentések ezt a fehéroroszok eredendő passzivitásá­nak és politikai bárdolatlanságának tu­lajdonították. Ugyanakkor 1918 és 1941 között az ukrán nacionalisták, sőt általában az ukránok nemzeti érdekeik iránt közömbösnek vagy ellenségesnek látták a zsidókat. A gyökerek azon­ban nyilván sokkal mélyebbre nyúl­nak vissza, a „mélységes mély törté­nelem” kútjába. Legalább a XVII. szá­zad közepén a legnagyobb ukrajnai zsidópogromokat rendező Bogdan Hmelnyickij hetmanig.

Tény, hogy a nyugat-ukrajnai Volhíniában 1943 elején az erdőkben buj­káló, megmaradt zsidók elfogásához kevesebb mint nyolcszáz fős (!) német kontingensre volt szükség. A helyi uk­rán nacionalista szervezetek tagjai ugyanis maguk kerítették be, sőt gyak­ran ők ölték meg a rejtőzködőket. Ta­lán sehol nem volt olyan sok ehhez hasonló eset, mint Ukrajnában és Lit­vániában. A cenzúra tilalma miatt a szovjet korszakban kiadni soha nem engedett szépirodalmi művek is megő­rizték számos szovjet állampolgár ke­gyetlenségének, mindenféle szégye­nérzet nélküli kapzsiságának emlékét. Azokat az eseteket, amikor a német hatóságoknak feladták, és ezzel nyil­vánvalóan kínhalálra ítélték régi isme­rőseiket, szomszédaikat és néha a tu­lajdon családtagjaikat. Ilyen már csak azért is előfordulhatott, mert más zsi­dók lakta európai országoknál a Szov­jetunióban nagyságrenddel nagyobb volt a vegyes házasságok száma. A né­met megszállás után keresztény nagy­szülők sok esetben azért tagadták meg zsidó unokáik elbújtatását, mert a megszállók és a helyi policájok emi­att a szemük láttára egész családokat irtottak ki. Az üldözöttek gyakran felis­merték, hogy távozásukkal megmentik árja rokonaik életét, és maguk mentek el a háztól. Számos ilyen helyzetet ele­venített meg Vaszilij Grosszman Élet és sors című regénye is, amelynek egyik leglíraibb s egyszersmind legtra­gikusabb fejezete „a középkori gettó falai közé zárt” orvosnő búcsúlevele fiának. Közeli pusztulása biztos tuda­tában a regénybeli asszony beszámol a környezete – számára megmagyaráz­hatatlan – reagálásáról. A házmesternének a bevonuló német tankokat fog­adó „Hála istennek, a zsidóknak lőt­tek!” kiáltásáról (annak ellenére, hogy az asszony zsidó menye révén a tulaj­don unokája került életveszélybe a megszállással). Az orvosnő szobájába betelepedő, érettségizett társbérleti szomszéd szenvtelen kijelentéséről: „Maga törvényen kívül került!” A ren­delőintézeti pénztáros válaszáról, amellyel a gettóba készülő asszony az előző havi bérét kérte: „Fizessen magának Sztálin azért, amit a szovjethatalom alatt csinált. Írjon neki Moszkvába!”; vagy a bútorán még je­lenlétében összeverekedő szom­szédasszonyok rikácsolásáról.

Sokan megpróbáltak magyarázatot találni erre a viselkedésre. Egyik oka kétségtelenül az volt, hogy a mozgá­sukban, társadalmi előremenetelükben 1917 februárja előtt korlátozott zsidók a Szovjetunió német lerohanása előtti, közel negyedszázad alatt he­lyi szinten rendkívül nagy számban vál­tak a bolsevik rendszer kevéssé nép­szerű megtestesítőjévé. Sőt, az éhínsé­gek, kirakatperek, megtorlások évei­ben főleg a politikai rendőrség tagjai­ként, a sajtó képviselőiként annak jel­képévé lettek a szovjet ideológiával és esetenként az orosz dominanciával is szemben álló ukrajnai falvakban, váro­sokban, nem is beszélve az 1940-ben vérrel és vassal szovjet fennhatóság alá hajtott balti államokról. Ez magya­rázhatja többek között, hogy Lettor­szágban 1941. július elsején a lakos­ság ünnepi ruhában, virággal, fellobogózott házak előtt, az utcán fogadta a bevonulókat. A rádió a régi lett him­nuszt és… a Horst Wessel indulót ját­szotta. Ismeretes, hogy a helyi lakos­ság máshol is felszabadítóként fogadta a német megszállókat. Egy német je­lentés szerint a belorussziai Smelenk városkában hálaadó istentiszteletet tar­tottak a város zsidótlanítása („Judenrein”) alkalmából. Igaz, a tömeggyilkossá­gok számának növekedésével arány­ban némileg csökkent a káröröm, a bosszúvágy és különböző mértékben megjelent az áldozatok iránti sajnálat. Ekkorra azonban már köztudott volt, hogy a zsidók megsegítése, kivált pedig bújtatása az erre vállalkozók, sőt egész családjuk életébe kerülhet.

A szovjet lakosság közönye, nyílt el­lenszenve, a zsidók német kézre jutta­tásában való készséges részvétele az­zal is magyarázható, hogy a Kreml alattvalói eleinte más népek fiainál ke­vesebbet tudtak a náci Németország antiszemita politikájának valóságos következményeiről. A szovjet propa­gandagépezet a Molotov-Ribbentrop- paktum megkötése után, 1939 au­gusztusától mélyen hallgatott erről. A német megszállás utáni hetekben-hónapokban pedig a krimi tatároktól az ukránokon, a litvánokon, az észak-kau­kázusi kozákságon át szinte minden szovjet nép azt remélte, hogy a nemze­ti kultúrát tudatosan megsemmisítő sztálini éra, az e tekintetben különö­sen nehéz háború előtti évek után a kulturált németek megengedik majd a nemzeti intézmények újjáélesztését. Még a zsidók között is előfordult, hogy reménykedtek a békés egymás mellett élés lehetőségében! Egy Kijev melletti kisvárosban a helyi zsidó közösség képviseletében az öregek a hagyomá­nyos kenyérnél és sóval, ünnepélyesen fogadták a barnainges megszállókat. (Akik már a Szovjetunió lerohanásának napján három különböző – egy szovjet­ellenes szeparatista, egy orosz nacio­nalista és egy trockista – rádióadás me­gindításával és rögtön az első hetek­ben ötvenmillió orosz nyelvű, egyebek mellett durva antiszemita kitételeket tartalmazó röplap ledobásával igyekez­tek maguk mellé állítani a Reich új alattvalóit.)

A kiábrándulás valamennyi etnikum életében gyorsan bekövetkezett. Ám akkorra a zsidóellenességnek már más kiváltó okai támadtak. A korabeli hír­adásokból tudjuk például, hogy Nyugat- Ukrajna és Belorusszia falvaiban a mú­ló idővel számos helyen feszültség támadt a parasztok és a környező erdők­be, a partizánok közé menekült zsidók között, akik a falusiaktól szerezték be az élelmet.

A szovjet lakosságnak a zsidók sorsa iránti közönyére, illetve a genocídium­ban való részvételére azonban a felso­rolt okok külön-külön és együtt sem ad­nak elégséges magyarázatot. Ez a meg­szállt európai országokban is egyedül­állónak mondható jelenség volt. A Szovjetunióban csupán egyetlen (nem dokumentált) kísérletről tudunk, amely állítólag szervezett mentéssel próbálko­zott: a minszki gettóból reggelenként munkába hajtott zsidók e szerint egy megbeszélt jelre csecsemőket juttattak volna ki a belorusz partizánokkal kap­csolatban álló helyi lakosokhoz. A több ponton hiteltelennek látszó történet 1946-ban jiddis nyelven megjelent Moszkvában.

A szovjet befolyás alatt álló nemzet­közi – többek között zsidó – szerveze­tek mégis igyekeztek elhitetni a világ­gal, hogy a megszállt szovjet területek lakossága tömegesen részt vett az áldo­zatok bújtatásában. A Független Zsidó Sajtószolgálat 1943. december hatodi­kén Moszkvából keltezett és számos amerikai lap által átvett távirata például azt állította, hogy „A felszabadított Go­mel városába visszatérő menekültek közlése szerint a nácik több száz orosz parasztot végeztek ki, amiért a katonai és rendőri hatóságoknál tiltakoztak a zsi­dók megsemmisítése ellen. Egy faluban a parasztok körmenetben, ikonokkal és keresztekkel vonultak a nácik főhadi­ szállása elé, hogy az utolsó pillanatban megmentsék az éppen kivégzésre vitt kétszáz zsidó életét. A nácik tüzet nyitot­tak a körmenetre és 107 embert megöl­tek (…) Novoszegyigyben 145 parasztot öltek meg a zsidók tömeges megsemmi­sítése elleni tiltakozásért.”

A külföldi zsidóság egyébként koráb­ban sem játszott egyértelmű szerepet a szovjet hittestvérek sorsában. Ribbentrop-Molotov-paktum megkötése után négy nappal a New York-i jiddis nyelvű sajtóban például ilyen és ehhez hason­ló cikkek jelentek meg: „Jó ez a szerző­dés a zsidóknak? (…) Az igazság az, hogy a megnemtámadási szerződés szétverte Hitler, Mussolini, Japán, Franco és Horthy szövetségét (a cikkíró az antikomintern paktumra utal – Gereben Ágnes). A zsidók érdekében áll a fasisz­ta egység széttörése és Hitler gyengíté­se a paktum révén (…) Így a válasz a kérdésre, hogy a paktum jó-e a zsidók­nak, így szól: igen, jó a zsidóknak, mert minden embernek és valamennyi de­mokratikus országnak jó.” Ugyanez a mentalitás jellemezte 1943-ban az NKVD – személyesen Berija – által pénzgyűjtés céljából az Egyesült Álla­mokba küldött Szolomon Mihoelsz és Iszaak Fefer sajtófogadtatását. Az amerikai zsidóság e részének feltétlen szovjetbarátsága később bizonyos érte­lemben közrejátszott abban, hogy Sztá­lin 1946-tól a külső megítéléstől való félelem nélkül hozzákezdhetett az álla­mi antiszemitizmus programjának meg­valósításához.

S hogy szovjet földön miért nem ala­kult ki szervezett ellenállás a helyi zsi­dóság állati kegyetlenséggel végrehaj­tott megsemmisítésével szemben? Az emigráns mensevik, Szolomon Svarc a szovjethatalom negyedszázados poli­tikai-társadalmi hatalomgyakorlásában véli felfedezni az okot. „A szovjet em­berek annyira hozzászoktak, hogy alá­vessék magukat a hatalomnak, annyira megszokták, hogy hallgassanak az erő­szak megnyilvánulásainak láttán, hogy elnyomják magukban az erőszakra való természetes reagálást, hogy tömegesen lélektanilag is képtelennek bizonyultak a zsidómegsemmisítés hitleri politikájá­ra való egészséges reagálásra.” Hozzá­tehetjük: a pokoli, szadista tömeggyilkosságok látványa ilyen előzmények után valószínűleg sokakban elindíthat­ta az önigazolásra való törekvést, táp­lálhatta a korábban talán csak lappan­gó gyűlölködést.

BIBLIOGRÁFIA

Altshuller, M., Arad, I. Krakovszkij, 5.: Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu 1943-45. Jeruzsálem, The Hebrew University, Jad Vashem, 1993.

Arad Itzhak: Unyicstozsenyije jevrejev

SZSZSZR v godi nyemeckoj okkupacii 1941-44. In: Krakovszkij, Sz. (összeáll.): Nyeizvesztnaja csornaja knyiga. Szvigyetyelsztva ocsevidcev o katasztrofe szovjetszkih jevrejev (1941-44). Jeruzsálem, Moszkva, Jad Vashem, az Orosz- országi Föderáció Állami Archívuma, 1993. Armstrong, J.: Ukrainian Nationalism

1939-45. New York, 1955.

Bauer, Yehuda: The Holocaust in Historical Perspective. Seattle, University of Washing­ton, 1978.

Dokumenti obvinyjajut. Moszkva, OGIZ, 1945. Eizergailis, A.: The Holocaust in Latvia 1941-44. Riga, The Historical Institute, 1996. Fejgelovics, Lev: Bisztri, kak volni. Tel-Aviv, a szerző kiadása, 1988. 106-107.

Gordon, Harry: The Shadow of Death. The Holocaust in Lithuania. Kentucky, University Press, 1992.

Grosszman, Vaszilij: Zsizny i szugyba. Moszk­va, Szovjetszkij piszatyel, 1990.

Huneke, Douglas K.: The Moses of Rovno: Stirring Story of Fritz Graebe, a Germán Chris- tian who risked his life to lead hundreds of Jews to safety during the Holocaust. New York, Dodd, Mead, 1985.

Itaj, Abraam, Nejstat, Mordechaj: Cserez tri podpolja. Tel-Aviv, Alija, 1980.

Kahana, D: Yoman Getto Lvov (A Ivovi gettó naplója). Tel-Aviv, 1980.

Kaufmann, Max: Die Vernichtung dér Juden Lettlands. München, Deutscher Verlag, 1947. Liahovszkij, Ju.: Poprannaja mezuza: knyiga Drobickovo tara. Harkov, Goszudarsztvennij unyiverszityet, 1991.

Mishell, W.:Kaddis for Kovno. Chicago, Chica­go Preview Press, 1988.

Pincas, H.: Eastern Galicia, Poland, Jeruzsá­lem, 1980.

Ro’i, Yaacov (szerk.): Jews and Jewish Life in Russia and the Soviet Union. Frank Cass, 1995. Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperá­ció? A Budapesti Zsidó Tanács. Budapest, Minerva, 1990.

Spector, 5.: The Holocaust of Volhynian Jews. Jeruzsálem, 1982.

Svarc, Szolomon: Antyiszemitizm v Szovjetsz­kom Szojuze. New York, izd. Csehova, 1954. Szmoljar, G.: Fun Minszker geto. Moszkva, OGIZ, 1946.

5zvirszkij, Grigorij: Zalozsnyiki. Paris, Les Éditeurs Réunits, 1974.

Szudoplatov, Andrej:Tajnaja zsizny genyerala Szudoplatova. Pravda i vimiszli o mojem otce. Moszkva, Olima Press, 1998.

Trunk, Isiah: The Jewish Councils in Eastern Europe under Nazi occupation. New York, MacMillan, 1972.

Aharon Weiss: Jewish-Ukrainian Relations During the Holocaust. In: Aster, H., Potichnij, P. J.: Ukrainian-Jewish Relations in Historical Perspective. Edmonton, Canadian Institute of Ukrainian Studies, University of Alberta, 1990.

* Részlet a szerzőnek a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány támogatásával megjelenő könyvéből, melyet a Nagyvilág Kiadó ad ki a közeljövőben.