Szombat előfizetés 2017

Gadó János: Hol a cionizmus mostanában? – akadozó beszámoló Jeruzsálemből.

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Hol a cionizmus mostanában?

Akadozó beszámoló Jeruzsálemből

Jeruzsálem kongresszusi központja, a zsúfolásig telt nagyterem, fényszóró-erdő, sokfunkciós színpad, várakozás. Valahol a mennyezetről megszólal egy hang: “Hölgyeim és uraim, köszöntsük Izrael ál

lam elnökét!” A közönség feláll, tapsol, besétál Ezer Weizman köztársasági elnök és leül egy székre az első sorban, tisztes távolságra Jiszrael Meir Lau askenáz főrabbitól. Nem sokkal később hasonló ceremónia közepette belép Benjamin Netanjahu miniszterelnök is. A díszvendégek megérkeztek, kezdetét veheti a harmincharmadik, centenáriumi Cionista Kongresszus nyitóünnepsége, az államalapítás ötvenedik évfordulóján. Ron Arad, az évekkel ezelőtt Libanon felett lelőtt, de a közvélemény által még mindig számon tartott és keresett navigátor édesanyja szól néhány szót az örök reményről, a közönség tapsa közepette, majd meggyújtja az első hanukka-gyertyát. Avraham Burg, a Cionista Világszervezet (World Zionist Organisation – WZO) elnöke énekli az áldást, majd gyerekkórus jelenik meg a háttérben és rázendít a Máoz Cúr énekre. “Miért szereted Izraelt?” – kérdik egy rövid filmetűdben 4-5 éves óvodásoktól? “Mert a zsidók erősek és megverik az ellenséget.” “Mert szeretik a gyerekeket.” “Mert ez a legszebb ország a világon.” Az aranyos óvodások kedves válaszaira a közönség hálásan tapsol. Weizman elnök mond katonásan rövid üdvözlő beszédet: “Gyertek közénk Izraelbe, alijázzatok!” – zárja szavait, majd távozik. Élő közvetítést láthatunk a hatalmas képernyőn: egy szakasz katona ül valahol, (talán egy laktanyában). Netanjahu miniszterelnök a nézőtéren, mikrofonnal a kezében beszélget velük közvetlenül, oldottan, barátságosan. Láthatólag készült; személyre szabott kérdéseket tesz föl a katonáknak, ilyesmiket: “Úgy tudom, édesapád tavaly elvesztette az állását. Talált már új munkahelyet?” “Bírod már a sivatagi menetelést a többiekkel?” A kérdezettek párszavas mondatokban válaszolnak. A közönség lelkesen üdvözli a katonákat, Izrael őrzőit. Filmbejátszás: a dagesztáni (volt Szovjetunió, Kaukázus) zsidók sanyarú sorsát láthatjuk a vásznon: napirenden lévő emberrablások, kilátástalan gazdasági helyzet. Aztán a színpadra szólítanak egy 16 éves forma félszeg kamasz fiút, aki pár hónapja, szüleit, testvéreit hátrahagyva alijázott Dagesztánból. Egy lelkes riporter kérdezgeti őt, tolmács segítségével, mert a fiú még csak oroszul tud. “Hogy érzed magad Izraelben?” “Jól.” “Vannak már barátaid?” “Vannak.” “Izraeliek vagy oroszok?” “Oroszok.” “Na majd lesznek izraeliek is!” A riporter hátralép, mosolyog, széles gesztussal a bejárat felé int, ahol belép a fiú családja. Most alijáztak, egyenesen a repülőtérről jönnek. Egymás nyakába borulnak, ölelgetik egymást a színpadon. A közönség tapsol, éljenez, meg van hatva, főként a lelkes fiatalok. Katarzis.

Ez olyan volt, mint az emlékünnepség a KISZ huszonötödik születésnapján – mondja mellettem D. kollégám a műsor végén. Ami a töretlen optimizmust illeti, van némi alapja a párhuzamnak, noha az itteni közönségen végigfutó örvendezéseket nem lehet egy napon említeni a hajdani merev és unalmas KISZ-rituálékkal. Másnap, a kongresszus első napján betévedek a “Cionista mozgalom függetlensége” címet viselő plenáris ülésre. Éppen Joszi Szárid, a baloldali Merec párt vezetője beszél: cionizmus ürügyén a kormányt bírálja. “Bárki, aki a Jordán nyugati partján lévő zsidó települések kibővítését szorgalmazza, az anticionista, mert a békét veszélyezteti.” Válaszul hatalmas füttykoncert, hujjogás, kiabálás hangzik fel a Likud-frakcióból. Az ülést vagy öt percig nem lehet folytatni, a bekiabálásoktól és visszakiabálásoktól zúg a terem, elszabadulnak az indulatok. “Itt a cionista mozgalom függetlenségéről kellett volna beszélni, de mindenről volt szó, csak erről nem!” – figyelmeztet egy másik hozzászóló a (viszonylagos) nyugalom helyreállta után. Egy munkapárti szónok állam és egyház szétválasztását követeli. Ellenlábasa a Likudból a reformzsidókat figyelmezteti: szívesen látják őket Izraelben, ha alijázni kívánnak, de távolról ne bírálják Izraelt. Egy öreg svéd bácsi a cionisták hajdani egységéről beszél, egy munkapárti szónok bömbölve közli, hogy ő épp annyira zsidó, mint a vallásosok, akkor is, ha nem hisz Istenben.

Lassan kialakul a kép: mivel ez a szekció csak a kötetlen eszmecserét szolgálja, a cionizmus függetlensége ürügyén mindenki arról beszél amiről akar – tehát a zsidó világ és Izrael jól ismert problémáival találkozom itt is. Aztán az idő múlásával kezd hasonló érzésem kialakulni az egész kongresszusról. Átnézem a benyújtott határozati javaslatokat. A mintegy ötven javaslat – amit kilenc bizottság tárgyal mielőtt a plenáris ülés elé kerülnének – többségében elvi deklaráció, a mozgalom céljairól, a zsidó világot megosztó problémákról. A cionizmus e parlamentje, a WZO legfelsőbb fóruma inkább csak elvi iránymutatást ad, amit a végrehajtó szerveken nehéz számon kérni. Nem szavaznak a küldöttek a költségvetésről sem, csupán szervezeti kérdésekben hoznak kötelező erejű döntéseket. E viszonylagos súlytalanságra utal a szavazási procedúra fejetlensége is – merül föl bennem a gyanú. A mintaszerűen demokratikus döntéshozatali mechanizmus utolsó állomása a plenáris ülés, melynek során a nagyteremben többszáz küldött cédulája feltartásával szavaz. Ha nincs látható többség, hallatlanul nehézkes számolási procedúra következik, sok veszekedéssel. A magas szervezési színvonalon álló apparátus miért nem gondoskodott valamilyen szavazatszámláló rendszerről? A hőskorszak bázisdemokráciáját akarják megőrizni? Vagy úgy vélik, az egész ügy valójában nem fontos?

Ha a javaslatokat mind átültetnék a gyakorlatba, annak valóban forradalmi következményei lennének. Ezek ugyanis kevés kivétellel baloldali indíttatásúak. Jelentős részük a cionizmus ürügyén vallásos pluralizmust, állam és egyház elválasztását, a békefolyamat felgyorsítását követeli – jeléül annak, hogy a cionizmus fogalmi határai igencsak ködösek. Jobboldali pártok semmit nem javasoltak! Feltehetőleg azért, mert a baloldali többségű közgyűlésen nem lenne esélyük. Két nagy tömb küldi ide a delegátusok túlnyomó részét: Amerika és Izrael. A frakciók is ennek megfelelően rendeződnek: többségében az izraeli politikai pártok és a nagy amerikai zsidó szervezetek nevei olvashatók a teremben elhelyezett, frakciókat jelző táblákon. A zsidó államban nagy politikai súlyú ultra-ortodoxia (és annak amerikai megfelelője) ide nem jön el, mert nem rokonszenvezik a cionizmussal. Nagy súllyal vannak viszont jelen az amerikai reform- és konzervatív zsidóság képviselői, akik hazájukban a zsidóság döntő többségét adják. Az izraeli baloldal és az amerikai progresszív zsidók bizonyos kérdésekben (pl. állam és egyház elválasztása) szövetségesek. Ebben a közegben a jobboldalnak nem sok babér terem. Ám ha a közgyűlés határozatainak valóban komoly súlya lenne, az izraeli jobboldali kormány kézzel-lábbal küzdene ellene. Netanjahu miniszterelnök azonban a megnyitó után nem foglalkozik többet a kongresszussal. Egyes kommentátorok szerint a valódi döntések úgysem itt születnek. A Ha’arec idézi Roger Pinto veterán francia cionistát, aki ez alkalommal visszautasította a kongresszusi meghívást, mert nehezményezte, hogy Avraham Burg, a WZO jelenlegi elnöke, a Munkapárt embere, előre megállapodott a Likud-párti Sali Meridorral, hogy két év múlva váltják egymást a szervezet élén. A két pártnak elegendő szavazata és befolyása van a kongresszuson, hogy a megállapodást elfogadtassák. “Mi vagyok én, pecsétnyomó, hogy ezt jóváhagyjam?” – háborog a francia, és üres formalitásnak nevezi az egész rendezvényt.

A vonakodó franciának írt válaszában Avraham Burg haragosan sorolja a kongresszus égetően fontos témáit: cionista nevelés az ifjúság körében; alija a nyugati országokból; az elmaradott izraeli területek fejlesztése; cionista tevékenység a diaszpórában és a többi. És valóban: magam látom, ahogy a kongresszus munkacsoportjai lelkiismeretesen tárgyalják a benyújtott javaslatokat. Az ifjúsági szekcióban kellő számú szék és asztal hiányában a fiatalok egy része a szőnyegen ül családiasan. Jó a hangulat, komoly munka folyik: pontról pontra rágják át a javaslatokat és nemegyszer heves vitában fogalmazzák meg az alternatív indítványokat, amit a holtfáradt levezető elnök igyekszik rögzíteni. Reggel kezdték a munkát, most este tízre jár az idő.

“Az öt évvel ezelőtti kongresszus döntéseit sem valósították meg!” – replikázik Burgnak a meggyőzhetetlen francia. “Azokban is szó volt nevelésről, alijáról, jövő nemzedékéről, de csak papírgyártás volt az egész. Hajdan a cionista kongresszus tizenkét napig tartott, ma mindent lezavarnak három nap alatt. Csak a formák a fontosak, a szervezet saját magát akarja fenntartani.”

A francia cionisták egyébként is radikalizmusukkal tűnnek ki. A Likud Nemzetközi Szövetségének tisztújító ülésén – néhány nappal a kongresszus kezdete előtt – verekedéssel adtak nyomatékot ama véleményüknek, hogy a nekik nem tetsző elnököt szabálytalanul választották meg. Az izraeli sajtó persze kapott az eseten és gúnyos megjegyzésekkel illette a Párizsból érkezett vendégeket, akik azért jöttek, hogy megtanítsák az izraelieket: mi fán terem az igazi cionizmus. Ezt a dühöt alighanem magyarázza a francia zsidóság hiábavaló erőfeszítése is, hogy az amerikaiak és izraeliek mellé harmadiknak odaállhassanak, mint a világ zsidóságának vezetői. Ám az izraeli politikai elit és az amerikai pénzügyi elit vezető szerepe rendíthetetlen. (Ezt tükrözi még a kongresszus két hivatalos nyelve, az angol és a héber is.) Ennek megfelelően az izraeli belpolitika valamint az amerikaiakat elsősorban foglakoztató állam-egyház viszony köszön vissza a vitákban.

*

Avraham Burg intelligens, széleslátókörű ember – egy előadás alkalmával erről módom van megbizonyosodni. Burg az izraeli társadalmat feszítő ellentétekről beszélt, arról, hogy a különböző kizárólagos, fekete-fehér ideológiák mennyire gyenge lábakon állnak. Izrael – mely sokáig tagadta a diaszpóra látjogosultságát – nem érthető meg, ha nem veszik figyelembe a diaszpórába nyúló gyökereit. A szefárd zsidóság, melynek politikai vezetői ma gyakran askenáz-ellenes szólamokat hangoztatnak, nem érthető meg az askenáz gyökerek nélkül. A zsidó vallás szent könyvei – melyeket ma gyakran fegyverként használnak a szekulárisok ellen – nem érthetők igazán a szekuláris értelmezés bevonása nélkül. A társadalomnak nem olvasztótégelyként, hanem mozaikként kell működnie – summázza mondandóját, őszintén beismerve, hogy az együttélés új formái még nem születtek meg. Ennek fényében nem is bizonyos, hogy a békülékeny politika e híve képes lesz álláspontját a kultúrharc egymással szembenálló táboraival elfogadtatni – sokan inkább úgy vélik, hogy elsodorja őt az áradat.

*

Valaha a cionista mozgalom Izrael állam létrehozásán dolgozott, létének miértje egyértelmű volt. Az állam létrejötte és megszilárdulása után a mozgalomnak új célt kellett keresnie. A cionizmus és Izrael jelentőségét késve felismerő nyugati (elsősorban amerikai) diaszpóra-zsidóság e mozgalmon keresztül tartotta a kapcsolatot a zsidó állammal, gyakran ennek csatornáin keresztül küldött pénzt, tett látogatásokat vagy küldte gyerekeit Izraelbe. A WZO Izrael és a diaszpóra (elsősorban Amerika) zsidóságának egyik együttműködési fóruma lett, a cionista eszme alapján. Mára azonban az alija forrásai kimerülni látszanak, a diaszpóra új legitimitást nyer, ráadásul az amerikai zsidók többsége súlyosan neheztel az izraeli kormányra a betérési törvény miatt. Az ideológia átértékelésre szorul, a kapcsolatokban súlyos zavarok mutatkoznak – miközben a szervezet marad a régiben? Ezt kérdezte a Ha’arec szemleírója is a megnyitó-ünnepség másnapján, emlékeztetvén arra, hogy a bizonytalan helyzetben csupán két évre garantálták a WZO költségvetését. “A cionista szervezet valami olyan absztrakt dolog, aminek lényegét a közönség nem érti, szervezeti felépítését pedig még a küldöttek sem látják át” – írja a baloldali lap, a posztcionista gondolat egyik szócsöve. Két nappal később egy másik publicista a cionizmust retrográd és szükségtelen maradványnak minősíti, amely az államalapítás előtt köldökzsinórként táplálta Izraelt, de ma már csak fojtogatja, ezért ideje elvágni. A mozgalom vezetőit a szerző szerint csak a pozíció és a luxuskörülményeket biztosító jövedelem csábítja. Ez szintén jólismert radikákis posztcionista gondolat: az “Izrael legyen polgárai országa” elv köszön itt vissza, amely nem sokat hederít a diaszpóra zsidóságával való kapcsolatra, holmi “nép-nemzeti” ideológia maradványaként kezelve azt.

*

Zavarban vagyok: a kongresszuson tapasztalt jó hangulat és komoly munka, valamint a számomra elérhető angol nyelvű izraeli sajtó fanyalgása között nincs semmi összekötő kapocs. A Ha’aretz egyértelműen elutasító, a Jerusalem Report nem is említi az eseményt, a Jerusalem Post pedig az utolsó oldalon arról cikkezik, hogy a kongresszusról csak a Likud konvención történt verekedések miatt tud az izraeli közvélemény.

Hol az igazi cionizmus mostanában? A Szochnut az újságírók egy csoportját egy szép napon összecsomagolja a és elviszi egy kirándulásra Jeruchám városába. Az Eilatba vezető főútvonaltól félórányira fekvő eldugott településen, a sivatag közepén talán nyolcezren laknak. Az ötvenes években “fejlődő város” titulussal alapított település a cionizmus egyik nagy célját, a Negev betelepítését volt hivatva elindítani. Hasonló céllal alapított testvérvárosa, Dimona valóban nekilódult és ma már 30 ezer lakosa van, de Jeruchám egészen a közelmúltig stagnált. Az idetelepülők kelletlenül jöttek ide, kedvezmények fejében és hamarosan odébbálltak. A három elemi és az egyetlen középiskolában évente váltogatták egymást a tanítók, így persze az egész országban itt voltak a legrosszabbak a tanulmányi eredmények. A várost pályaudvarnak nevezték az állandó vándorlás miatt. A legrosszabb azonban az idevalósiak önképe volt: nem sokra becsülték a városukat és nem éreztek kötődést iránta. A fordulatot néhány éve egy új, ambíciózus polgármester hozta meg, aki pénzt verekedett ki az elhanyagolt városközpont felújítására; kapcsolatokat épített ki kanadai zsidó közösségekkel, akik pénzt adtak egy új könyvtárra; magasan képzett értelmiségieket hozott a városba, akik hivatásuknak érzik, hogy Jeruchámot valódi várossá tegyék. Négy fiatal nővel beszélgetünk, akik Jeruzsálemből települtek ide, ígéretes akadémiai karriert hagytak maguk mögött, hogy a helyi iskolában tanítsanak. Az én szememben ők az igazi cionisták: küldetésként fogják fel, hogy egy széthulló városból igazi közösséget teremtsenek. Jeruchámban ez (még?) lehetséges: ide nem hallatszik el a nagypolitika zaja, a Jeruzsálemben és Tel Avivban tomboló ideológiai konfliktusok itt nem lényegesek.

*

Az izraeli politika egyetlen mértékadó politikusa sem vetette föl a WZO megszüntetésének gondolatát. Még a baloldali Merec párt sem vetemedne arra, hogy a köldökzsinór elvágását javasolja. (Csak a párton belül is radikálisnak számító Sulamit Aloni ír ilyen hangon esszéket a Ha’arecbe.) A zsidó szolidaritás itt a többségnek szívügye, csak éppen nem nagyon tudják, mit is kezdjenek vele a megváltozott világban. A WZO, az a szervezet, amely e szolidaritásnak hivatott konkrét formákat adni, politikai harcok színterévé vált – hű tükreként a zsidó világnak. “Ám echád, guf echád…” A zsidó nép egy test, egy lélek – zeng a dal. De a modern tudományban jártasak előtt régóta ismeretes, hogy test és lélek viszonya igen bonyolult. Ezeket a viszonyokat még tisztázni kell.


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-02

1998. januári szám

Olvasóink írják Bíró Tamás:  Merre tovább, fiatalok? Kertész Péter: Akik alijáztak és akik visszajöttek Zsidó újszülöttek bejegyzése -   1945-1996 Zsidózásért...

Kevesebb a szegény, gazdagabb a gazdag

Kevesebb a szegény, gazdagabb a gazdag Az izraeli társadalombiztosítás adatai szerint 1996-ban 44 ezerrel kevesebben, 693 ezren az éltek a...

Close