Szombat előfizetés 2017

Felejteni kell!

Írta: Jehuda Elkana - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tízéves voltam, amikor elhurcoltak Auschwitzba, de túléltem a Holocaustot. A Vörös Hadsereg szabadított fel és néhány hónapot egy orosz „felszabadítási táborban” töltöttem. Később arra a következtetésre jutottam, hogy szinte semmi különbséget nem tapasztaltam azok viselkedése között, akikkel találkoztam, legyenek azok németek, osztrákok, horvátok, ukránok, magyarok vagy oroszok. Világossá vált, hogy ami Németországban történt, bárhol megtörténhet, bármely néppel, beleértve a sajátomat is. Másrészt azt is tisztán láttam, hogy megfelelő oktatással-neveléssel és a megfelelő politikai környezetben az ilyen és ehhez hasonló szörnyűségek megakadályozhatók. Most sincs, és soha nem is volt olyan történelmi folyamat, amely szükségszerűen vezet a népirtáshoz.

Azután, hogy 1948-ban kivándoroltam Izraelbe, hosszú évtizedekig nem foglalkoztam azzal, hogy vajon a Holocaustnak van-e valamiféle jól meghatározható politikai vagy nevelő szándékú üzenete. Saját jövőm foglalkoztatott s ezért tudatosan kerültem a múlt hasznosíthatóságáról folyó elméleti vitákat. Nem arról van szó, hogy elfojtottam volna s nem beszéltem volna arról, ami velem történt. Sokszor beszélgettem négy gyermekemmel a múltról és az abból levonható tanulságokról. Megosztottam velük érzéseimet és gondolataimat, de csakis és kizárólag a személyes szinten. Az a tény, hogy vonakodtam figyelemmel kísérni az Eichmann-pert, hogy erősen elleneztem a Demjanjuk-pert, és hogy nem kísértem el gyermekeimet, amikor a Jad Vasemet látogatták meg, csupán személyes, a magam gondolkodásmódjából következő elhatározásnak tűnt. Ma azonban másként látom.

A gyűlölet gyökerei

Az elmúlt hetekben sokat beszélgettem barátaimmal és furcsamód az az érzésem, támadt, hogy valamiképpen előnyt élvezek azokkal szemben, akik itt születtek és nem tapasztalták meg a Holocaustot. Amikor a sajtó bármilyen „visszás, rendhagyó esetről” számol be, első reakciójuk a hitetlenség, hogy ilyesmi megtörténhet; és valójában csak akkor fogadják el a lényeket, amikor már a valóság arcul csapja őket. Sokan elvesztik arányérzéküket és elfogadják azt az érvelést, hogy „mind ilyenek”, vagy hogy „az izraeli hadsereg ilyen”; sőt gyakran megvetik mind az elkövetőket, mind az arabokat, akik ilyen helyzetbe juttattak bennünket. Sokan azt hiszik, hogy az izraeliek többsége mélyen gyűlöli az arabokat és abban is biztosak, hogy az arabok is mélyen gyűlölnek bennünket. Ez velem nem történhet meg. Először is, nincs az a „visszás, rendhagyó eset”, amit ne láttam volna a saját szememmel. Ezt szó szerint értsék: szemtanúja voltam számtalan ilyen esetnek; láttam, amint a buldózerek elevenen temettek el embereket, láttam, amint a feldühödött tömeg kitépte a falból és darabokra törte azokat az orvosi berendezéseket, melyek a kórházi betegeket életben tartották, láttam, amint a katonák a civil lakosságot, beleértve a gyerekeket is, verték. Ennek ellenére sem általánosítok és nem gondolom azt, hogy mindannyian gyűlölnek bennünket, de azt sem hiszem el, hogy minden zsidó gyűlöli az arabokat; azokat sem gyűlölöm, akikét a felelősség terhel ezekért a „visszásságokért”, de ez nem jelenti azt,hogy helyeselném cselekedeteiket és hogy ne várnám el azt, hogy a törvény szigorával büntessék őket.

Kutatom annak gyökereit, hogy mi is történik napjainkban. Nem tartozom azok közé, akik úgy vélik, hogy ez a nemzet túlnyomórészt vadállatokból áll. S határozottan állíthatom, hogy a brutalitás nem etnikai sajátosság. Először is, semmiféle kapcsolatot nem látok a zabolátlan viselkedés és az ideológiai szélsőségesség között; másodszor, úgy vélem, hogy az ideológiai szélsőségességre való hajlam inkább jellemzi az Oroszországból, Lengyelországból és Németországból bevándorolt zsidókat, mint azokat, akik Észak-Afrika vagy Ázsia szülöttei.

Frusztrált nemzedék?

Sokan úgy tartják, hogy a biztonság hiánya, a gazdasági és a társadalmi feszültségek következtében felnőtt egy olyan, erőteljesen frusztrált nemzedék, amely semmiféle jövőt nem lát a maga számára, akár egyéni, akár egzisztenciális szinten: semmi reménye sincs arra, hogy magasszintű tanulmányokat folytasson és jobb szakmát szerezzen, hogy tisztességesen megélhessen, megfelelő lakást és elfogadható életkörülményeket biztosítson magának. Nehezen ellenőrizhető ennek az állításnak az igazságtartalma, és még nehezebben becsülhető meg azok száma, akikre ez a fajta frusztráltság valóban jellemző. Az viszont tény, hogy a személyes frusztráltság „visszás, rendellenes” viselkedéshez vezethet.

Az utóbbi időkben arról győződtem meg, hogy az izraeli társadalom palesztinokhoz fűződő viszonyát alapvetően meghatározó politikai és társadalmi tényező nem a személyes frusztráció, hanem egy meglehetősen mélyen gyökeredző egzisztenciális „Angst”, melyet a Holocaustból levonható tanulságok egy sajátos értelmezése táplál és az a hit, hogy az egész világ ellenünkre tör és mi vagyunk az örök áldozatok. Számomra Hitler tragikus és paradox győzelme ebben a sokak által osztott réges-régi hiedelemben nyilvánul meg. Auschwitz hamvaiból, jelképesen szólva, két nemzet emelkedett ki: a kisebbség, amely azt mondja, hogy „ez sohasem történhet meg még egyszer”, és egy riadt, rémült többség, amely azt mondja, hogy „ez sohasem történhet meg velünk még egyszer”. Nyilvánvaló, hogy ha csak valóban ezt a két tanulságot lehet levonni, akkor én az első véleményhez csatlakozom, és a másikat katasztrofálisnak tartom. Valójában azonban egyik mellett sem kötelezem el magam, csak arra szeretnék rámutatni, hogy az az életfilozófia, amely főleg vagy kizárólag a Holocaustban gyökerezik, végzetes következményekkel jár.

Anélkül, hogy kétségbe vonnám a kollektív emlékezet történelmi fontosságát, azt kell mondanom, hogy amennyiben egy egész nép a jelenhez való viszonyát és jövőjének alakítását a múlt tanulságainak hangsúlyozására alapozza, akkor annak a társadalomnak a jövőjére számos veszély leselkedik, ha, más népekhez hasonlóan, viszonylagos békében és biztonságban akar élni. A történelem és a kollektív emlékezet minden kultúra szerves része, de a múlt nem válhat a társadalom jövőjét és a nép sorsát alapvetően befolyásoló tényezővé. Maga a demokrácia kerül veszélybe, ha a halottakra való emlékezés aktív részese a demokratikus folyamatoknak. A fasiszta rezsimek tisztában voltak ezzel és ennek megfelelően cselekedtek. Nem véletlen, hogy a náci Németországot elemző tanulmányok többségében hosszú oldalakon át elemzik a Harmadik Birodalom politikai mitológiáját. Ha a jövő építésében a múlt tanulságait is felhasználjuk, ha a múltbéli szenvedést politikai érvként használjuk, akkor bizony a halottak aktív résztvevői az élők politikai életének.

Megtanulni felejteni

Thomas Jefferson egyhelyütt azt írja, hogy a demokrácia és a múlt bálványozása összeegyeztethetetlen. A demokrácia a jelenről és a jövőről gondoskodik. A demokrácia alapjait ássuk alá, ha túl sokszor kiáltjuk el magunkat: „Zechor ” (Emlékezz!), és túlságosan ragaszkodunk a múlthoz.

Kötve hiszem, hogy az izraeliek és a palesztinok közötti konfliktus annyi „visszásághoz, rendellenességhez” vezetett volna, és hogy a politikai békekötés folyamata még mindig zsákutcában toporogna, ha a Holocaust nem itatta volna oly mértékben át a nemzeti tudatot.

Izrael Állam jövőjére semmit sem tartok veszélyesebbnek, mint azt, hogy a Holocaustot módszeresen az izraeli köztudat részévé tették, noha a lakosság nagyobbik része és az a nemzedék, amely már itt született és itt is nőtt fel, nem tapasztalta meg személyesen a Holocaustot. Most értettem csak meg annak a helyzetnek a komolyságát, hogy évtizedek óta minden izraeli gyermeket újból és újból elküldünk a Jad Vasembe. Tulajdonképpen mi volt a célunk ezzel? Mit gondoltunk, hogyan dolgozzák fel majd ezek a fiatalok ezt az élményt? Szüntelenül ezt harsogtuk, érzéketlenül és durván, minden magyarázat nélkül: „(Zechor! Emlékezz!” Mivégre? A borzalmakat ábrázoló képek könnyen értelmezhetők úgy is, hogy gyűlöletre buzdítanak. „Zechor!” A folytonos és elvakult gyűlölet felhívásaként is felfogható.

Könnyen meglehet, hogy a világnak, nagy általánosságban, emlékeznie kell. Én ugyan ebben sem vagyok biztos, de mindenesetre ezért ne a mi fejünk fájjon. Minden nemzet, beleértve a németeket, saját maga dönti el, a saját szempontjai alapján, akarnak-e emlékezni vagy sem. Ami viszont minket illet, nekünk meg kell tanulnunk felejteni. E nemzet vezetőinek most az a legfontosabb politikai és oktatási feladata, hogy végre az élők oldalára álljanak, hogy jövőnk felépítésén fáradozzanak, és ne a Holocaust jelképeivel, ceremóniáival és tanulságaival foglalkozzanak naphosszat. Az életünket uraló „Emlékezz!” felhívást végérvényesen el kellene tüntetniük.

Amit írtam, talán durva és, szokásomtól eltérően, feketén-fehéren áll. Ez nem véletlen vagy múló szeszély részemről. Nem találtam más módját, hogy a probléma komolyságát kifejezzem. Tudom, hogy egyetlen nemzet sem felejtheti el teljesen múltját s mindazt, ami abban foglaltatik. Természetes, hogy bizonyos mítoszok, mint a kiválóság vagy a kreativitás mítosza, szükségesek a jövő felépítéséhez; és semmiképpen sem azt akartam mondani, hogy ne tanítsuk történelmünket. Csupán azt szeretném elérni, hogy ne a Holocaust legyen nemzeti élményünk központi tengelye.

Seleanu Magdaléna fordítása

 

A szerző a Tel Aviv-i egyetem tudománytörténet és filozófia professzora, a jeruzsálemi Van Leer Intézet igazgatója, a berlini Wissenschaftskolleg állandó tagja. Fenti cikkét, mely a Háarecben jelent meg 1988. március 2-án a jom hásoá alkalmából adjuk közre, mert mondanivalója itt és ma is aktuális.

 

Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1993-04

Olvasóink írják

Pészachi emlék... Beköszönt a tavasz, újra otthon vagyok, Liszkán, szülők, testvérek között. Visszamegyek, igen-igen fájdalmas szívvel, mikor egyedül ülök a...

Eszti és Beni oldala

Fritz Zsuzsa összeállítása Találd meg! Izrael gyermekeinek nem volt idejük, hogy megsüssék kenyerüket, mielőtt elhagyták Egyiptomot. Gyorsan összekevertek lisztet és...

Close