Farkas Károly örökségről és háláról – Családregény

Lampé Ágnes / 2007. július 22.

Édesapja, Farkas István a 20. század egyik legjelentősebb festője. Édesanyja, Kohner Ida is festőművész volt. Sokáig éltek Párizsban, ott született fiuk, Károly. A család 1932-ben visszatért Magyarországra. Aztán Farkas Istvánt Auschwitzba deportálták, ahonnan már nem tért vissza. Kohner Idát a nyilasok lőtték le Budapesten. Fiuk munkatáborból szökött meg. Ötvösnek, majd szobrásznak tanult. Rómában ékszerészként dolgozott. A nyolcvanegy éves világpolgár jelenleg is az olasz fővárosban él. Nemrég – édesapja életművének gondozásáért – Pro Cultura Hungarica kitüntetést kapott.

	Farkas István_ Önarckép c. festménye 1932

Édesapja Párizsban szomszédja volt Rilkének, s ugyanabban a galériában állított ki, ahol Matisse. Műelemzők azt mondták: ha kint marad, ma együtt emlegetnék Chagallal, Picassóval. Mi vonzotta vissza Magyarországra?

Apám a párizsi iskolához tartozott, rengeteg kiállítása volt: művei a Montparnasse művészeti kiadvány címlapjain is megjelentek. De amikor az édesapja meghalt, kénytelen volt továbbvinni a családi kiadót, a Singer és Wolfnert. Ezért tért vissza Magyarországra. Egyébként nem sokkal korábban kiállítást szervezett az Ernst Múzeumban, hogy apjának bizonyítsa: igazi művész vált belőle. Wolfner nagyapa a megnyitó előtt két nappal halt meg.
Anyai nagyapja pedig Kohner Adolf báró volt, korának egyik leggazdagabb és legműveltebb embere.
Igazi reneszánsz figura. Magyarországon a második legnagyobb képgyűjtemény tulajdonosa: kastélyát Cézanne, Van Gogh, Renoir festményei díszítették. Fizika–kémia doktor volt, s emellett a Liszt Zenekarban játszott. Cselló- és hegedűgyűjteményében pedig jó néhány Stradivari akadt. Aztán az 1929-es tőzsdekrach a Kohner Bankházat is tönkretette. Festményeinek zömét elárverezték. Nagyapa sok képet el is ajándékozott, például Szinyei Majálisát.
Művész szülei később elváltak. Hogyan élte ezt meg?
Hét-nyolc éves lehettem, amikor apám beleszeretett a német–francia szakos nevelőnőnkbe. A kapcsolatból fiú született: sokáig nem is tudtunk egymásról a féltestvéremmel. Apám a család ellenkezése miatt nem vehette a nevére, ám azt sem akarta, hogy a törvénytelen gyerekek sorsára jusson. Így végül elintézte, hogy az anya névházasságot köthessen. Aztán az utak szétváltak, apámat 1944-ben elhurcolták, Auschwitzban elpusztították. Féltestvérem és családja az ’56-os forradalom után Nyugatra menekült. Apám fényképe mindig ott állt náluk az íróasztalon, de féltestvérem csak az édesanyja halála után tudta meg, kinek a fia valójában. Később fölkutatott minket, s itt, Olaszországban derült ki: gazdagabb lettem egy féltestvérrel. Visszatérve: anyám a szakítás után annyit mondott nekünk, hogy apa nagy művész, s képtelen családban alkotni. Hivatalosan amúgy nem
váltak el.
Apja visszatérhetett volna a magyar zsidótörvények idején Párizsba. Miért maradtak itt?
Azt mondta, nem hagyja el a süllyedő hajót. Cégének zsidó alkalmazottjait sem akarta magukra hagyni. Amúgy olyan ember tetette „listára”, akit kiadóigazgatóként havi apanázszsal támogatott. Apám nem félt: önkéntesként végigharcolta az első világháborút, tele volt kitüntetéssel, semmitől nem tartott. Tévedett. Egyik rokonunk mesélte, aki visszajött Auschwitzból, hogy apám már a vonaton lebetegedett, elhagyta magát. Mire a táborba értek, teljesen összetört. Figyelmeztették: hazudja azt, hogy ötvenen aluli. De ő bevallotta, hogy ötvenhét éves. Azonnal a gázkamrába vitték. Engem közben munkatáborba cipeltek. Anyám úgy búcsúzott tőlem: érzi, nem lát többé.
Ön tizennyolc éves volt akkor.
Öt napon át nyolcvanadmagammal utaztattak egy vagonban. Amíg a „társaság” fele aludt, a másik fele állt, hogy elférjünk. Engelmann Sanyit, egy Almássy téri vagányt neveztünk ki vagonparancsnoknak. Összebarátkoztunk. A Bor melletti lágerba vittek minket: a bánya és a Belgrád közti vasutat kellett építenünk. Engelmann-nal elhatároztuk: megszökünk. Előtte egy odvas fába rejtettünk el kabátot és inget, amelyen nem volt sárga csillag. Már félúton jártunk az erdő felé, amikor német katonai teherautó bukkant föl. Úgy tettünk, mintha a táborba mennénk, de a kocsi megállt: rájöttek, valami nem stimmel. Rohantunk, ahogy bírtunk. Üldöztek, lőttek, kutyákat küldtek ránk. Egy árokba ugrottunk. Sanyi leblokkolt, sokkot kapott, nem mozdult. Erőszakkal ráncigáltam tovább. Az erdőbe érve már nem hallottunk zajt magunk mögött. Akkor fogtuk föl: sikerült. „Ünnepeltünk”: vizet melegítettünk, kockacukrot tettünk bele. Olyan volt, mint a nektár.
Hogyan kerültek haza?

	Farkas István: Történt valami c. festménye 1941-ből

Először csetnikek fogadtak be. Királypártiak lévén harcoltak Tito és a németek ellen is. A hegyekben, egy kézigránátgyárban dolgoztunk velük. Amikor bejöttek az oroszok, a csetnikek levágták a szakállukat, átvedlettek partizánná. Szereztek nekünk igazolványt. Vonattal Belgrádba utaztunk, onnan stoppal tovább. Sanyi magasba tartott pálinkásüveggel állított meg orosz teherautókat, aztán beült a sofőr mellé, persze vigyázott, ne igyon sokat a muszka. Így értünk el a frontig, amely akkor Kiskunhalasnál húzódott. Sanyi ismerte a városparancsnokot, aki kinevezte rendőrfőnöknek, engem meg betett a rendőrségre. Pest ostromakor ennivalót vittünk az embereknek. Akkor láttam újra az öcsémet, akitől megtudtam: anyánk azért nem menekült el, mert engem várt. Nyilasok végeztek vele.
A háború után szobrász lett: a szülői örökség miatt?
Biológus akartam lenni. De egy év múltán rájöttem, nem nekem való. Átmentem a képzőművészetire, de a mesterem, Szalay Lajos azt javasolta: iratkozzam át inkább szobrász szakra. Előbb Ferenczy Bénihez, majd Borsos Miklóshoz jártam, aki a mesterség minden fogására megtanított.
Mégsem maradt itthon.
Feleségemmel és öcsémmel 1948-ban érkeztünk Rómába. Szobrászként és ékszerészként dolgoztam. Feleségem az egyik legnagyobb divatszalonnak rajzolt. De tíz év alatt sem tudtunk érvényesülni. Gondoltuk, Amerikában menni fog. Igazunk lett: szobraim nagy részét ott készítettem. Egy galériában dolgoztam, szinte azonnal beilleszkedtünk a helyi művészvilágba. Seagallnak, Nouguchinak szerveztünk kiállításokat. A hatvanas évek Amerikája felejthetetlen.
Újabb évtized múltán, 1968-ban visszatértek Rómába. Nehéz követni.
A feleségem nem szerette meg New Yorkot. Zavarta, hogy az állandó mosolygás mögött felszínesek az emberek. Az olaszok viszont figyelmesek, mindenki mindent tudni akar. Aztán amikor a húgom 1968-ban meghalt, Magyarországon hozzáláttam rendszerezni apám örökségét. A gyűjtemény egy pincében, ládákba csomagolva hevert. A házmester, Gerzsabek Károly mentette meg a németektől és az oroszoktól. Az örökösök öt részre osztották a több mint ezer képet. A kecskeméti gyűjteménybe az öcsém része és az enyém került, több száz festmény, akvarell, rajz – apám különböző korszakaiból. Sok festménye szóródott szét a világban is, neves műgyűjtők vásárolták meg. Apám annak idején arról panaszkodott: sosem mesélhette el senkinek a borzalmakat, amelyeken az első világháborúban keresztülment, mert az embereket nem érdekelték a történetei. Szerbiában és az orosz fronton harcolt, egy évig Siracuzában volt hadifogoly. Talán ezt akarta magából kifesteni.
Még akkor sem gondolt ön arra, hogy visszajön Magyarországra?
Nem tudnék ott élni, hiányzik a humanitás. Emlékszem, amikor egy ottani építkezés mellett elsétálva kénytelen voltam átlépni egy gödröt, az egyik lapátoló munkás türelmetlenül odaszólt a másiknak: „Dobd a tata lábára a földet!” Régi, rossz emléket idézett föl bennem.
Rómában egyébként ékszerészként vagy szobrászként folytatta?
Más utat jártam. Öcsémé volt Európa legnagyobb textilrajzoló-üzeme. Vele dolgoztam, több olasz városban nyitottunk stúdiót. Érdekes, ez a korszak is tíz évig tartott, aztán összevesztünk, szétváltunk. De az üzlet ment tovább, a rajzokkal beutaztam a világot – Tokiótól Honoluluig. A mai napig bejárok az üzembe, én vagyok a ministrat, a főnök… Apám szelleme egész életemben velem marad.
Mi az útravaló?
Amikor utoljára találkoztunk, azt mondta: ha valakivel sok jót tesz az ember, az bosszút áll rajta. Arra célzott: mindig azok árulták el és tagadták meg, akiken segített. Hozzátette: akinek viszont kis szívességet tett, az hálás maradt.

(Forrás: 168óra)