Szombat előfizetés 2017

Egy eltűnt kultúra nyomában

Írta: Surányi Vera - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy eltűnt kultúra nyomában

Beszélgetés Maia Morgenstern színésznővel, a Marienbad főszereplőjével

Szokatlan és bátor vállalkozás Eichner András ré­széről, hogy megrendezte Solem Alechem Marienbad című darabjának jid­dis nyelvű előadását. Noha a jiddis soha nem volt egyetlen nemzet hivatalos nyelve sem, a harmincas években még csaknem tizenegy millióan beszélték, s irodalmi művek, színházi darabok, fil­mek készültek ezen a nyelven. Az egy­kor virágzó jiddis kultúra szinte nyom nélkül eltűnt, ma már kuriózumnak szá­mít. A Nyári Zsidó Fesztivál egyik le­gérdekesebb vállalkozása volt a jiddis nyelven íródott darab színpadra állítása. A premiert 2005. augusztus 28-án tartot­ták az egykori Filmmúzeumban, a mai Belvárosi Színházban. A rendkívüli al­kalomra rendkívüli sztárvendéget hívtak meg, Maia Morgenstern román szí­nésznőt, aki több magyar filmben nyúj­tott emlékezetes alakítást (Hetedik szo­ba, Wittman fiúk stb.), legutóbb pedig Mel Gibson Passió című filmjében ő játszotta Mária szerepét. Erről az alakí­tásról rengeteg cikk, interjú jelent meg szerte a világon, az újságírókat legfőképpen az érdekelte, hogy miért vállalta el a színésznő – zsidósága ellen­ére – a sokak által antiszemita felhan­goktól sem mentesnek vélt, újszövetségi tárgyú filmben való szereplést. Maia Morgenstern véleménye szerint a film nem antiszemita. Ő maga a szerep meg­formálásakor az anya alakjára koncent­rált, ami nem volt nehéz, hiszen éppen harmadik gyermekét várta a forgatás idején. Igazán megtisztelő – bizonyára a rendező, Eichner András érdeme -, hogy Maia Morgenstern, az immár nemzetközi hírű színésznő elvállalta a Marienbad egyik szerepét egy kis buda­pesti színház előadásán.

A főpróba után találkoztunk. A szí­nésznő szűk, testhezálló nadrágot és tri­kót viselt, néhány ősz hajszállal kevert fekete haja keretezte sima, ovális arcát. Nyúlánk termete, hatalmas szemei fiata­los megjelenést kölcsönöznek a negy­venhárom éves művésznőnek. Két nap­pal később, a premieren fantasztikus volt az átváltozása: rövid, vörös paróká­ban, pompás, sárga csíkos, hosszú, XX. század eleji ruhában, hatalmas szala­gokkal díszített kalapban bukkant elő a sötét háttérből a megvilágított szín­padra.

A beszélgetésre közvetlenül a főpróba után került sor, a színpadon beszélget­tünk a darab díszletei között, tonett szé­keken ültünk, kis kerek asztalnál. Élénk volt és érdeklődő, nem látszott rajta, hogy épp az imént próbálta végig a két órás darabot. Ismerkedésül átnyújtottam neki a Szombat legfrissebb számát, amit érdeklődéssel lapozgatott, és közben megjegyezte, mennyire lenyűgözte az élénk, sokszínű zsidó élet, amellyel Ma­gyarországon találkozott.

Beszél jiddisül? – kérdeztem.

Igen, beszélek. Hiszen játszottam már jiddis nyelven. Mégsem állítanám, hogy tudok jiddisül, ezt a nyelvet min­dig tanulni kell és továbbfejleszteni. Hu­szonöt éve vagyok a bukaresti Állami Zsidó Színház tagja, ott több jiddis nyel­vű darabban is játszottam, a közönség szimultán román fordítással nézi ezeket a darabokat. A Marienbad szövegének elsajátításához segítségre volt szüksé­gem. Nem tudom eléggé megköszönni nyelvtanárunk, Komoróczy Szonja ál­dozatos munkáját, amellyel bennünket, a darab szereplőit betanított. Szonja nemcsak a szavak helyes kiejtését taní­totta meg, hanem közben mindent el­mondott a jiddis-zsidó kultúráról, a ha­gyományokról, amiről keveset tudtunk. Mindezt remek pedagógiai érzékkel, szeretettel és türelemmel tette. Ez a da­rab most kiváló alkalmat nyújtott jiddis nyelvtudásom csiszolására.

A családjától tanult meg jiddisül?

– A nagyszüleim jiddisül és oroszul beszéltek otthon. A családi legendákból tudom, hogy a nagyanyám szinte kizá­rólag jiddis nyelvű könyveket olvasott.

Szüleim is tudják a nyelvet. Bevallom, először velük olvastattam fel a darabot. De tudja, a kiejtésben és a kis részletek­ben eltérések vannak. Mert a jiddis nyelv egész Európában létezett, és kis különbségekkel beszélték a különböző országokban. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy kicsit megrémül­tem, amikor megkaptam a szöveget, olyan nagy, vaskos könyv volt.

Szülei a holokauszt túlélői, feltehetőleg gyerekként élték át a borzalmakat.

Mind a ketten tinédzserek voltak, de az emlékeikben min­dig jelen van a család múltja. Nagyapámat és sok más rokono­mat koncentrációs táborokban ölték meg.

Eredetileg honnan jött a család Romániába?

Az egyik nagyszülőm Besszarábiából, a másik Bukovi­nából települt át Erdélybe, majd onnan Bukarestbe jöttek.

Vallásosok voltak?

A dédszüleim, nagyszüleim, a nagynéném komolyan betartot­ták a vallás előírásait, a kóser ét­rendet, zsinagógába jártak és megtartották az ünnepeket. A szüleim már asszimilálódtak, nem tarják a vallást. Én azért járok néha zsinagógá­ba.

Fontos az ön számára, hogy zsidó családból származik?

Ezt én sohasem tudom elfelejteni. Sok rokonomat ölték meg a családból. Tudja, próbálok nagyon óvatos lenni a szavakkal, ha érzelmekről van szó. De tudom, kitörölhetetlen örökséget hagy­tak rám. A család tragédiáját és a kultú­ra szeretetét. Nálunk a legfontosabb volt a kultúra, a tanulás tisztelete. Az egyete­mes kultúrára gondolok. Olyan család­ban nőttem fel, ahol a kultúra, a tudás, a tolerancia és mások tisztelete volt a leg­fontosabb.

Érte diszkrimináció gyerekkorá­ban származása miatt Romániában?

– Igen, néhányszor, még kisgyerekko­romban. Aztán már nem emlékszem ilyesmire. De az én védekezési módsze­rem mindig is az volt, hogy bebizonyít­sam: abban, amit csinálok, jó vagyok, hogy nyitott a gondolkodásom, önálló és erős személyiség vagyok. Számomra mindig a cselekvés volt a legfontosabb.

Nem szeretem a panaszkodást, a gya­nakvást, legkevésbé pedig a félelmet. Hamarabb használom az öklömet, mint hogy féljek. Természetesen szimbolikus értelemben. Ha valamilyen sérelem ért, soha nem hagytam annyiban. Azzal bi­zonyítok, hogy teszem a dolgom. A já­tékkal fejezem ki a gondolataimat és az érzéseimet. Mindent elkövetek, hogy egyre jobb legyek abban, amit csinálok. Ez az én fegyverem. Magamhoz vagyok a legkeményebb, miként ennél a próbá­nál is. Én nem elégszem meg azzal, hogy „valahogy” beszéljek jiddisül. Én érteni akarom, amit mondok, pontosan tudni akarom a szavak jelentését. Na­gyon alaposnak kell lennünk a beszéd­del, a mozgással, mindennel, amit a színpadon csinálunk. Mindennek je­lentősége van.

Miért gondolja, hogy 2005-ben a jiddis nyelv pontos bemutatásának nagy a jelentősége?

Látja, ez nagyon lényeges kérdés. Mert mi négyen a színpadon külön­bözőek vagyunk, más országból jöttünk, különböző a kultúránk. Beleértem per­sze a két zenészt, Jávori Ferencet és Gazda Bencét. A zenének és a filmbeté­teknek is lényeges szerepük van a da­rabban. Mi igenis a mai kor embere szá­mára játszunk 2005-ben. Nem akarunk valamiféle panoptikumot létrehozni, na­gyon is élő az, amit csinálunk. Köszön­hető ez elsősorban Eichner András rendezőnek, aki határozottan nem akarta, hogy imitáljuk azt a stílust, ahogy nyolcvan-száz évvel ezelőtt az őseink előadtak egy jiddis darabot. Modem előadást hoztunk létre, használjuk a ze­nét, a filmet, úgy játszunk, ahogy ma ját­szanak a színészek, de jiddis nyelven, mert mi magunk is meg akarjuk érteni, hogy aztán meg tudjuk értetni a közön­séggel is, mi volt a jiddis kultúra. Sem­mi erőlködés nincs benne, nyitottan, tiszta szívből játszunk – a többi már jön magától. A szöveg gyönyörű, minden fontos dolog benne van. A ruhák, a vi­selkedés, a játékstílus és a humor. Ren­geteg humor. Manapság nemigen talál­ható olyan darab, amelyben ennyi hu­mor, irónia és elsősorban önirónia vol­na. A rendező törekedett arra, hogy a já­tékunk ne tűnjön groteszknek, s hogy ne játsszuk túl a szerepet – rossz értelem­ben.

A groteszk játékstílus lehet mo­dern is…

Ebben az esetben könnyen sztereo­típiába csúszhatunk. Arra gondolok – de lehet, hogy ez túl erős fogalmazás, hogy ne úgy játsszunk, ahogy az anti­szemiták játszanának el egy ilyen dara­bot. Hogy a zsidók rovására ne lehessen mulatni. Nehéz ezt árnyaltan kifejez­nem, román az anyanyelvem. Termé­szetesen a darab ironikus vígjáték. Solem Alechem látásmódja néha kímélet­lenül kemény és ironikus. De ugyanak­kor rengeteget nevethetünk rajta tiszta szívből, egy kis könnycseppel a sze­münkben.

– Gondolja, hogy a magyar közön­ség számára lényeges, hogy jiddis nyelvű legyen egy darab?

Nem csak a magyarok számára. Természetesen maga az előadás nagyon fontos számunkra, számomra, és ennek talán személyes okai is vannak. Ha bár­mikor felkérnek arra, hogy játsszam el újra, és ezt nagyon remélem is, meg le­szek tisztelve és jövök akárhányszor. De a darab nemcsak zsidóknak és magya­roknak készült, hanem a világ bármely országának közönsége számára. A jiddis egyfajta kultusz a kultúrában, eltűnt, nem létezik. Ezért kell minél többször és többfelé előadni.

Végtelenül komolyan veszi a játé­kot. Játékstílusa mindig erőteljes, nem lehet nem önre figyelni, ha a színpadon vagy a filmvásznon megje­lenik. Háromgyerekes családanya­ként hogyan tud minden darabot olyan szenvedélyesen játszani, mint­ha a világon semmi más nem lenne fontos? Ez a kollégái véleménye is, akikkel végigpróbálta ezt a darabot. Olyan játékstílust képvisel, amely teljes embert igényel.

Természetesen, erről beszéltem az előbb. De el kell mondanom, hogy a kollégáim éppen így végigharcolták az egészet, amíg eljutottunk a megvalósu­lásig. .. Teljesen egyetértek abban, hogy különböző játékstílusok léteznek. Az enyém a szeretetből táplálkozik. Szere­tet az emberek iránt, az élet iránt, min­den iránt. Három gyerekem van, egyelőre. Van egy húszéves fiam, és két lányom, az egyik ötéves, a másik nem­rég született, ő az, akivel végigforgattam Mária szerepét a Passióban. Férjem ne­urológus, boldog vagyok a családom­mal. Őszintén szólva nem szétválasztha­tók a dolgok. A gyerekeim és a színészet egyaránt életem része, s mindkettő halá­losan fontos számomra.

Gondolom, a Passió után renge­teg ajánlat érkezett az ön számára. Hogyan válogat a felajánlott filmek között?

Őszintén megmondjam? Nem érke­zett olyan sok ajánlat… Nem. És amit felajánlottak, azok között sok teljes os­tobaság volt. Azt fogadom el, ami meg­mozdítja a lelkemet, amihez közöm van. Egyet már csaknem elfogadtam, még nem beszélnék róla… De például ezt a darabot is elvállaltam, itt vagyok, dolgo­zom, méghozzá egy vígjátékban, ami nagy kihívást jelent számomra.

Surányi Vera

Címkék:2005-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Orpheus nyomában

Orpheus nyomában Zsuzsanna Ozsvath: Orpheus nyomában, Radnóti Miklós élete és kora. Akadémiai Kiadó, 2005, 242 oldal, 3500 Ft Orpheus, a...

Három nemzedék

Három nemzedék Schein Gábor: Mordecháj könyve. Kisregény, „Élő irodalom sorozat”, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002, 87 oldal, 1000 Ft Schein Gábor:...

Close