Szombat előfizetés 2017

„A zsidóság Európában évszázadokon át konzervatív volt”

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Összeállításunk témájában kerekasztal-beszélgetésre kértük fel Ferenczi László irodalomtörténészt. Kende Péter politológust és Kovács András szociológust. A vitavezető szerepét Gadó János, a Szombat szerkesztője látta el.

Gadó János: Vitánk címét nyilvánvalóan provokatív céllal választottuk. A mo­dernkori történelemben a zsidóságot nem a konzervativizmussal szokták azonosítani, hanem a társadalom meg­változatására vagy éppen felforgatásá­ra törekvő ideológiákkal. Van valami alapja ezeknek az asszociációknak vagy teljes mértékben vádaskodáson alapul?

Kende Péter: Noha a vizsgált terüle­tet sem térben sem időben nem hatá­roztuk meg, azt gondolom, hogy ennek a történelmi beállításnak van vala­mennyi reális alapja. A zsidóság Euró­pában évszázadokon át elkülönülten élt, és ennek az életformának alapvető jellemzője a rendkívül erős konzervati­vizmus volt, a hagyományokhoz való makacs ragaszkodás, hiszen ez volt fennmaradásának föltétele. A gettózsi­dóság esetében tehát föl sem merülnek alternatívák, ez a zsidóság szükségkép­pen konzervatív volt, éppúgy, ahogy a barokk katolicizmus. A XVII. században azonban megkezdődött egy folyamat, amely a XIX. századra teljesedett ki. A zsidóság egy része elszakadt a hagyo­mányos életviszonyoktól és kísérletet tett, hogy beépüljön azokba a társadal­makba és kultúrákba, amelyekhez föld­rajzilag korábban is hozzátartozott, de amelyektől elkülönülten élt. Ez a törek­vés nehezen lett volna elképzelhető konzervatív alapon. Ez magában véve radikális forradalmiság volt, melyet szá­mos irodalmi műből – például Isaac Bashevis Singer regényeiből – jól isme­rünk. Lengyelországban óriási harc zaj­lott a konzervatív és a progresszív zsi­dóság között. A zsidóság azon része, amely megjelent a befogadó ország köztudatában, szükségképpen prog­resszív volt, hiszen a nem progresszív tömegek továbbra is láthatatlanok ma­radtak, ha nem is a gettó, de a zsinagóga falai mögött így tehát van valami tör­téneti alapja annak a beállításnak, hogy ha a zsidók megjelennek egy ország közéletében, ott szükségképpen a libe­rális vagy éppen a radikális irányzatok képviselői. Hiszen ez tette lehetővé, hogy kiszakadjanak a hagyományos kö­zösségből, ennek a programnak a segít­ségével vált lehetségessé, hogy kulturá­lisan, társadalmilag és esetleg nemzeti- leg is integrálódjanak azokba a társadal­makba, amelyekben földrajzilag éltek. Mindez tehát nem a zsidóság valamiféle benső tulajdonságaiból következik, ha­nem előéletéből, amelyet a megelőző századokban Európában végigélt.

Ferenci László: nekem már a vita cí­mével is van némi gondom. A konzerva­tivizmus országonként, koronként válto­zik. Ha a klasszikus konzervativizmusra gondolok, akkor a szélsőjobboldal soha nem konzervatív. Ha Edmund Bürke, majd Disraeli, Charles de Gaulle, Winston Churchill vagy a konzervatív liberá­lisnak nevezett Tisza István példáját te­kintem, akkor a szélsőjobboldal soha­sem konzervatív, hanem éppen ellenke­zőleg, a társadalmi hagyományt akarja szétverni. Egyébként a nemzetközi sza­kirodalomban a fogalmakat illetően nagy zűrzavar van. Ugyanazt a jelensé­get hol konzervatívnak, hol liberálisnak nevezik. A totalitárius nézetekkel szem­ben a konzervatív és liberális értékek csaknem azonosnak tűnnek. Második megjegyzésem: A Kende professzor úr fölvázolta történeti háttér az askenázi zsidóságra vonatkozik. A szefárd zsidó­ság hagyománya Hollandiában, Angliá­ban és Bordeaux környékén egészen más. Harmadik megjegyzésem: A fran­cia antiszemitizmus, az előzményektől most eltekintve, 1830 körül születik meg. A „szakirodalom” jelentős részét Saint-Simon és Fourier követői írják, akiket Engels nyomán utópista szocia­listáknak neveznek, igen gyakran azok, akik az antiszemitizmus ellen fellépnek, csupán a „jobboldali” antiszemitizmus­ról szólnak, és a „baloldali”-ról megfe­ledkeznek. Ez tájékozódási, sőt értéke­lési zavarokat okozhat, negyedik meg­jegyzésem: amikor 1881 után megindul az oroszországi zsidók exodusa, a fran­cia közvélemény teljes mértékben a zsi­dók mellé áll. Az agg Victor Hugo irányít egy segítő bizottságot, melyben a pári­zsi érsek is tevékeny szerepet játszik. A kilencvenes évek elején létrejön a fran­cia-orosz katonai és politikai szövetség. Ettől kezdve az orosz antiszemitizmus ellen tiltakozni hazafiatlan cselekedet­nek számít. Az antiszemitizmus sokszor nem társadalmi vagy ideológiai, hanem világpolitikai kérdés. Miként egyébként a társadalmi mozgást vagy az ideológiát is meghatározhatja a világpolitika.

Kovács András: Érdekes kérdés, hogy vajon konzervatív oldalról kerülnek-e ki az antiszemiták, de én inkább Kende Péter gondolatmenetéhez térnék vissza: vajon a zsidók köreiben vannak-e konzervatívok vagy nincsenek? Állítá­sod nagyon erős, de nagyon gyakran hallható: a gettóból való kilépés egyet­len útja volt az, amit az emancipáció és az asszimiláció kijelölt, így azok a zsi­dók, akik elhagyták hagyományos kö­zösségüket, szükségképpen a liberális, radikális, baloldali spektrumokban je­lentek meg. De van erről egy másik el­mélet is. A hagyományos zsidó közös­ség, amely nyelvében, szokásaiban, tör­vényeiben mindazon ismérvekkel ren­delkezett, amelyek a középkori nemzet ismérvei közé tartoztak, nem volt annyi­ra zárt, hogy a környezet kihívásaira ne válaszolt volna, nagyon sok mindenben alkalmazkodott a történelmi változások­hoz. Ez a folyamat elért egy olyan pon­tot, amikor jelentős zsidó filozófusok, gondolkodók nagyon határozott progra­mot terjesztettek elő arról, miként kelle­ne megváltoztatni a hagyományos zsidó közösségek belső szerkezetét és életét. A kor jelentős filozófusa, Moses Men­delssohn a Talmud és a rabbinikus iro­dalom példáit használta fel annak igazo­lására, hogy szabad hozzáigazítani a ha­gyományt a korszak változásaihoz, gya­korlatához, világi törvényeihez. A vál­toztatások igazolásának ez a módja azonban fenntartotta a hagyomány egé­szének érvényességét. Kialakult tehát a hagyományos közösségen belül élő zsi­dók között egyfajta szekularizáció, egy­ fajta félmodernista szemlélet, alkalmaz­kodás a környezethez, ami nem sokban különbözött attól, ami a középkori társadalmakban a kereszténység és a felvi­lágosodás közötti korszakban lezajlott a régi világmagyarázó elvek felbomlása és az új körülményekhez való alkalmaz­kodása idején. Ebből azt a következte­tést vonták le sokan – köztük a legis­mertebb Jacob Katz – hogy volt egy olyan pillanat a felvilágosodás folyama­tában, amikor létrejöhetett volna egy szekularizált, adaptációra alkalmas, de mégsem asszimilálódó, a tradíciót őrző zsidó közösség. Ez lett volna egy későb­bi, modem értelemben vett zsidó nem­zet kialakulásának első lépése, mint ahogy ez volt a modem értelemben vett nemzetek kialakulásának első lépése is akkor, amikor a középkori európai tra­díció felbomlott. Ez nem következett be, mert a felvilágosodás nagyon hatá­rozott kritériumokat állított a zsidók elé: felajánlotta az emancipációt, ami na­gyon sok személyes előnnyel járt és en­nek meghatározta a feltételeit, ami lé­nyegében az individuális asszimiláció volt. Ekkor jelentek meg a zsidóságon belül a radikális vallási reformerek, akik azt mondták, hogy ezt az ajánlatot el kell fogadni és ezek voltak azok, akik később az európai politikában a fent említett módon léptek fel. A kérdés te­hát az: vajon nem azért jelentek meg csak ilyen zsidók az európai politiká­ban, mert az európai politika csak erre volt vevő?

G.J.: Kende Péter szavait a kiszaka­dás szükségszerű radikalizmusáról va­jon nem cáfolja a magyarországi példa? Hiszen az a radikális mozgalom, amely­nek legismertebb alakjai egyebek közt Jászi Oszkár, Szabó Ervin, és amelynek nyomán annyian hozták összefüggésbe a zsidóságot és a baloldalt, a századfor­duló táján keletkezett. A zsidóság beil­leszkedés útjait kereső első nemzedéke a kapitalizmus útját járta és – legalább­is politikailag – egyáltalán nem volt ra­dikális. Mint ahogy a beilleszkedés fo­lyamata általában inkább kívánja meg az alkalmazkodást, mint a radikaliz­must.

K.P.: Kovács Andrásnak igaza van ab­ban, hogy nem az emancipációs prog­ram volt az egyedüli alternatíva. Ám leg­ismertebb képviselői a zsidóságnak épp azok voltak, akik az emancipációs prog­ram radikális változatát fogadták el, mert ez tette számukra lehetővé, hogy társadalmi kapcsolatba kerüljenek a XIX. század első felének liberális gon­dolkodóival.

Ami a hozzám intézett kérdést illeti, az a radikális kiszakadás, amiről beszél­tem, inkább az orosz-lengyel területek­re vonatkozik. Ott volt olyan a helyzet, hogy aki a hagyományos közösségből ki akart lépni, annak forradalmi magatar­tást kellett tanúsítania. Ez persze nem

XIX.századi értelemben vett forradalmiság, hanem társadalmi forradalmiság, amely szembenállást jelent egy meg- csökönyösödött társadalmi képlettel. Valójában az ebből való kiszakadás je­lentett nagy kihívást. A külső környezet ugyanis nem annyira kihívás volt a zsi­dóság számára, mint inkább lehetőség.

Térjünk vissza most Közép-Európához, mert zavaró, ha egyszerre túl sok országról beszélünk. Itt a kiszakadás­nak több útja is volt. Az egyik utat a ma­gyar zsidó nagytőke nagyjai járták, akik valóban nem reformerek voltak, hanem kihasználták a megnyíló társadalmi le­hetőségeket és megpróbálták kiépíteni az ipart, a kereskedelmet – ez egyszerű­en egy egzisztenciális stratégia volt. Ezt csak abban az értelemben nevezhetjük újítónak, amennyiben nagyon erősen eltért a zsidóság korábbi életviszonyai­tól, nagyon nagy ugrás volt a modem vi­lág felé. De nem volt elszakadás a be­fogadó társadalomtól, hanem épp nagy szolgálatot tett neki. Ebben a korszak­ban jöttek létre mind azok a liberális in­tézkedések, amelyek a zsidóság helyze­tét megkönnyítették.

Ami a századvégi radikalizmust illeti, Magyarországon ez valóban viszonylag késői fejlemény, de Németországban már jóval korábban jelentkezett. Marxék generációja a 48-as forradalomban komoly szerepet játszott. Magyarorszá­gon akkor a zsidóság még sokkal kevésbé „rúgott labdába”, mint a Rajna-vidéken vagy éppen Franciaországban, ahol már fél évszázaddal voltak túl az eman­cipáción.

F.L.: Mindehhez tegyük hozzá, hogy Magyarországon a kapitalizmus is bizo­nyos mértékig felforgató volt.

K. A.: A felvilágosodás gondolkodói számára a hagyományos zsidóság a kö­zépkor megtestesülése volt, és ezt a meggyőződésüket nagyon erőteljes zsi­dóellenes retorikával juttatták kifejezés­re. Szembeállították a hagyományos zsi­dó társadalmat mint teokráciát a modern állammal; a Mózesi vallástörvénye­ket az állami törvényekkel; a vallási tör­vényeket követő életvitelt, mint babonaságra épülőt az észre és racionalitás­ra épülő felvilágosodott életformával, a diaszpórát a modem nemzettel. A felvi­lágosodás sok gondolkodója Voltaire-től kezdve harsányan és erőteljesen tá­madta a zsidókat, és ennek a „kritiká­nak” volt az örököse az a filozófuskor, amelyhez Marx is tartozott. Az ifjúhegeliánusok vallásellenesek voltak, mint ahogy Voltaire is az volt, de a keresz­ténység a maga univerzalizmusával elfo­gadhatóbb volt számukra, mint a zsidó partikularizmus. A vallási bigottság szá­mukra a zsidót jelentette.

Nem lehet eltekinteni az antiszemitiz­mustól, amikor arra keressük a választ, hogy a zsidók milyen társadalmi beállí­tódásokhoz kerültek közelebb. A kö­zép-európai országokban úgy alakult, hogy az emancipáció a modernizáció­nak vált szimbólumává, az emancipáció ellenzése pedig az antimodernitásnak. A modernizáció a kor embere számára rengeteg kritikus helyzetet teremtett, amit nagyon nehezen tudott értelmezni: urbanizáció, szociális kérdés, a hagyo­mányos szakmák eltűnése, a hagyomá­nyos közösségek felbomlása, pénz, pi­ac, tőzsde, új nemzetfogalom, a nemze­tek konfliktusai. Akiknek megrendült a helyzetük vagy csupán nem tudták az új fejleményeket megérteni, azoknak ka­póra jött egy olyan metafora, amellyel az összes modernizációs konfliktust egyszerre lehetett kifejezésre juttatni. Ez a metafora volt a Zsidó. Az antisze­mita ideológusok teljesítménye az volt, hogy ideológiai és propagandamunkás­ságuk révén megteremtették az asszoci­atív kapcsolatot a modernizációs konf­liktusok és a Zsidó közölt. Ezután a zsi­dóemancipáció kérdésében való állásfoglalás – ezt nevezték a „zsidókérdés­nek” – állásfoglalást jelentett a moderni­záció összes konfliktusának kérdésé­ben. A korban Európában mindenütt folytak a viták az emancipáció kérdésé­ről. Ez nagyon kényelmetlen helyzetbe hozta a zsidó konzervatívokat. Nem le­hetett a tömegdemokrácia, a republikanizmus, a radikalizmus ellen úgy állást foglalni, hogy az ne lett volna egyben emancipációellenes állásfoglalás is – a kettőt legalábbis igen nehéz volt szétválasztani. Emiatt semmisült meg pl. Né­metországban egy igen komoly zsidó konzervatív hagyomány. És szerintem ez volt a döntő pont, ahol a zsidók kon­zervativizmushoz való viszonya megfor­dult. Én ezt mintegy ötven évvel később­re teszem az emancipációnál vagy a get­tóból való kivonulás időpontjánál.

K.P.: Ha azonban visszatérünk a ko­rabeli Magyarországhoz, akkor azt lát­juk, hogy – ha a XIX. század második felének liberalizmusát konzervatív libe­ralizmusnak nevezzük, akkor ebben a zsidóság nagyon konstruktívan vett részt. Már Széchenyi barátai és tanácsa­dói között is voltak zsidók – például Falk Miksa – és ugyanez elmondható Deákról, Eötvösről, a két Tiszáról. Eb­ben a politikai közegben a zsidóság igenis játszott szerepet, nem lehet azt mondani, hogy csak a baloldali liberális oldalon voltak zsidók. (Magától értető­dő ezzel szemben, hogy a XIX. század második felében szervezkedő katolikus reakciós politikai irányzatokban a zsidó­ság nem vagy csak sokkal kisebb szere­pet játszott.) A konzervatív liberális ol­dalon nagyon is jelen vannak. S azok a zsidók pedig, akik a Horthy Magyaror­szág felsőházában foglalnak helyet – egyházi méltóságok, nagyiparosok – aligha nevezhetők másnak, mint kon­zervatívnak.

G.J.: A fentiek alapján felül kell vizs­gálni azt a régi meggyőződésünket, hogy a zsidóság alapjában véve a politi­kai paletta baloldala felé húzott?

K.A.: Nem kell felülvizsgálni. Fel le­het sorolni zsidókat, akik konzervatív írók, publicisták, politikusok voltak. De ennél fontosabb, főleg a tömegdemok­ráciában, hogy milyen politikai pártok mögött álltak zsidó tömegek. Ennek is XIX. századi előtörténete van. Amikor modernizáció és antimodernizáció konfliktusa szimbolikus konfliktussá is vált filoszemitizmus és antiszemitizmus között, akkor a baloldali mozgalmak­ban, nevezetesen a szociáldemokrata munkásmozgalomban nagyarányú vál­tozás zajlott le. Amikor a modem mun­kásmozgalom kialakult, még nem dőlt el, hogy milyen ideológia fogja ennek a mozgalomnak az identitását megterem­teni. Az csak egy marxista tankönyvté­tel, hogy már akkor a marxizmusban gondolkodtak. Ez egyáltalán nem igaz. Engels Anti-Dühring című művének cím­adó alakja, Dühring, befolyásos mun­kásmozgalmi vezető volt, aki történetesen antiszemita jellegű ideológiát akart adni a kialakulóban lévő munkásmoz­galomnak. És nem Dühring volt az egyetlen. De a munkásmozgalmon belü­li harcok végeredménye az lett, hogy a szociáldemokrácián belül azok az irány­zatok kerekedtek felül, amelyek a mo­dem kapitalizmus talaján álltak, és ezen belül akarták kivívni a munkásosztály jogait, szociális helyzetének javítását. Ez volt a modem munkásosztály létre­jöttének folyamata. Ám ebben az idő­ben ment végbe antimodernizáció és antiszemitizmus előbb tárgyalt találko­zása. Ebben a konfliktusban a modem munkásmozgalom teoretikusainak a modernizáció oldalán kellett állást fog­lalniuk, és ez szükségképpen azt jelen­tette, hogy a zsidókérdésben is a modernizációs, tehát a filoszemita, eman­cipációs álláspontot képviselték. Ez egy­általán nem volt könnyű. Az 1850-es 60-as évek irodalmát olvasva még ko­moly vitákat találunk: vajon a zsidózás megtűrhető-e a munkásmozgalom ideo­lógiájában? A klasszikus szociáldemok­raták sok évtizedes munkával jutottak el odáig, hogy az antiszemitizmus illegi­tim ideológiává vált a szociáldemokrata munkásmozgalomban, míg azok a poli­tikai áramlatok, amelyek ideológiája an­tiszemita volt, munkásmozgalmakéval ellentétes politikai célokra törekedtek. A klasszikus szociáldemokrácia által véghezvitt fordulat vezetett aztán oda, hogy az európai zsidóság nagy csoport­jai az emancipációt védelmező liberális pártok mellett a szociáldemokrata pár­tok választóivá váltak.

K.F.: A szociáldemokrácia kétségkívül hatalmas új politikai keretet hozott ma­gával. De a zsidóság mindig is megosz­lott a politikai pártok között. Hiszen tud­juk, hogy kedvence a nagyon mérsékel­ten liberális konzervatív Vázsonyi Vilmos volt. A budapesti zsidó kispolgárság túl­nyomó részben a Vázsonyi pártra szava­zott. A zsidó munkásság – ha volt szava­zójoga – persze a szociáldemokrácia mellett sorakozott fel, a nagyburzsoázia pedig inkább a konzervatív oldal mellett – még Horthy idején is. Itt tehát egy szo­ciológiailag teljesen szabályos eloszlás­ról van szó. Igenis felül kell tehát vizsgál­ni azt a képet, amely szerint a zsidóság csakis a baloldali felforgató politikai irányzatok hívei között található meg.

G.J.: De a zsidó kispolgárság politi­kai magatartása megfelelt a hasonló társadalmi helyzetű nem zsidó kispol­gárságénak? Nem szavaztak a zsidó kis­ polgárok inkább balra, mint nem zsidó társaik?

K.P.: A magyar politikai képlet ebben az időben jobb felé volt eltolódva. Egy kispolgári liberális párt tehát baloldali­nak számított. Ugyanez a párt ugyaneb­ben az időben Hollandiában nem szá­mítana baloldalinak, hanem mérsékel­ten konzervatívnak. A magyar politikai életben Vázsonyit tehát baloldali politi­kusnak tekintik. Pedig ő nem akart bal­oldali színekben fellépni. De a maga konzervatív liberalizmusával nagyon progresszív, nyugatias szint hozott be a magyar politikai képletbe.

*

Elképzelhetőnek tartják-e, hogy a mai Magyarországon nagyobb zsidó tö­megek konzervatív pártokra szavazza­nak?” – hangzott egy kérdés a hallgató­ság soraiból.

K.A.: Erre a kérdésre akkor lehetne igazán válaszolni, ha lennének a mai magyarországi zsidóságnak kollektív politikai céljai, törekvései. Ekkor mérle­gelhető lenne, hogy ezeket a célokat in­kább a konzervatív, liberális, vagy balol­dal pártok képesek-e képviselni. Ilyen kollektív politikai célokat azonban a zsi­dóság, pontosabban olyan szervezetek, amelyek hitellel állíthatnák, hogy ők a Magyarországon élő zsidók többségé­nek nézeteit juttatják kifejezésre, nem fogalmaztak meg. (Ez alól talán csak a holocaust túlélők kárpótlásának a kérdése a kivétel). Ha valami mégis moti­válja sok zsidó politikai választását, pártválasztását, illetve zsidó származá­sú értelmiségiek politikai állásfoglalá­sát, akkor az leginkább a politikai anti­szemitizmustól való félelem. Én nem hi­szem, hogy ez a félelem ma jogos len­ne, és azt gondolom, hogy hosszú távon semmiképpen sem jó dolog, ha a politi­kai választásokat, állásfoglalásokat vala­mi homályos félelem és nem világosan kifejezésre juttatott és nyilvánosan megvitatott politikai célok motiválnak.

F.L.: Az 1989 óta hangoztatott hiszté­rikus félelmet az antiszemitizmustól tel­jesen indokolatlannak tartom, noha nem kétlem, van antiszemitizmus, bár talán nem mindig ott, ahol feltételezik. Az 1989 előtti évtizedek anticionizmusát nem felejtem el, jóllehet történészként tudom, hogy az anticionizmus és az an­tiszemitizmus nem azonos fogalmak.

K. P.: Én nem látom világosan, mit je­lent ma Magyarországon konzervatívnak lenni. Nem tudom, mit kéne konzervál­ni és milyen korszakhoz képest. A 90-es évek elejének politikai szótárában nem is volt benne a konzervativizmus, ez va­lamikor 1994 körül jelentkezett és való­jában fedőszó, ami valami mást takar. 1989 után igazán konzervatív politikus Magyarországon csak az lehetett volna, aki konzerválni kívánta volna a Kádár­rendszert Minden egyéb valami újnak a kezdését jelenti és nem mérhető a két háború közötti fogalmakkal. Nem tu­dom tehát, mi is az a konzervatív ma Magyarországon, ezért nemcsak zsidók­nak, hanem mindenki másnak is nehéz konzervatívnak lenni.

* A beszélgetés a Magyar Zsidó Kulturális Egye­sület klubjában zajlott 1997. szeptember 14-én.

A melléklet szerkesztésében közre­működött: Novák Attila

Címkék:1997-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nemzetgyűlési beszéd

Vázsonyi Vilmos Párizsban élő, azonos nevű unokája mellékletünkhöz kapcsolódva az alábbi részletet juttatta el szerkesztőségünkhöz nagy­apja, az egykori igazságügyi miniszter,...

Pozitív szabadság a zsidó hagyományban

  A félreértések elkerülése végett szeret­ném rögtön a kezdetben leszögezni, hogy zsidó hagyomány alatt az írott és a Szóbe­li Tan...

Close