Szombat előfizetés 2017

A háború utáni vérvádak

Írta: Standeisky Éva - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A vérvád szó eredeti jelentése a huszadik században elhomályosult. Az értelmező szótár szerint a vérvád „a zsidók ellen emelt hamis vád, hogy a pászka sütéséhez keresztény gyermekek vérét használják”. A második világháború utáni vérvádak nem kapcsolódtak zsidó vallási ünnephez, mint korábban évszázadokig.

Az antiszemitizmus a huszadik században is ürügyül szolgált a gazdasági nehézségek és a társadalmi konfliktusok elleplezésére. A két világháború között a hivatalos, állami szintre emelt antiszemitizmusnak volt bűnbak-funkciója, 1945 után a spontán antiszemitizmus töltött be hasonló szerepet. A spontán antiszemita tömegmegmozdulásoknak kedveztek a második világháború utáni viszonyok. Mindenekelőtt a katasztrofális gazdasági helyzet és a háború alatt megbomlott erkölcsi rend: a durvaság, az erőszak mindennapos lett, a gyakori halál fásulttá tette az embereket.

A zsidóknak ebben a konstellációban különös szerep jutott. Közép-Európában (Magyarországon, Csehszlovákiá­ban, Lengyelországban*) a második világháború előtt jelentős számban éltek zsidók. A vészkorszakot kevesen élték túl. A központi államhatalom Magyarországon már az ideiglenes kormány időszakában eltörölte a zsidók hátrányos meg­különböztetésére vonatkozó törvényeket. A zsidóságot ért sérelmek jóvátételére azonban nem került sor. A visszatértek a legtöbb esetben nem kapták vissza jogos tulajdonukat: ingatlanaikat, megőrzésre átadott vagy széthordott javaikat. Egy korabeli vicc szerint: amikor egy koncentrációs lágerből visszatért zsidót megkérdez a szomszédja, hogy van, így válaszol: ,,Ne is kérdezd! Semmim sem maradt azon kívül, ami rajtad van.” A bitorlók szinte egyéni szerencsétlen­ségnek tartották, ha az elhurcolt tulajdonos életben maradt. A lopás miatti bűntudatukat igyekeztek elfojtani, vagy lián tani. (A kunmadarasi per egyik vádlottja azzal véde­kezett, amikor zsidók holmijainak eltulajdonításával vádol­ták, hogy ,,De hiszen a volt kommunista párttitkár is a Schwarz bundájában jár”.)

A gyökeres politikai átalakulással járó bizonytalanság, a hatalomért folyó elkeseredett harc felbolygatta az egyes tár­sadalmakat. Közép-Európa legtöbb országában a parlamenti demokrácia kezdetleges volt. Ugyanakkor, eltérően a korábbi időszakoktól, tömegek vettek részt a közéletben. Egyrészt ugrásszerűen megnövekedett az aktívan politizálok száma, másrészt tömegmegmozdulások is formálták a politika arcu­latát. Ebből pozitív és negatív jelenségek egyaránt követ­keztek. A demokrácia réme leginkább a zabolátlan tömegindulatokban mutatkozott meg. Az elbutított, a létminimum határán tengődő falusi és városi szegénység nem volt érett a demokrácia gyakorlására. Ezért volt különleges felelőssége annak a pártnak, amely a tömegindulatokat politikai céljai szolgálatába kívánta állítani.

Magyarországon egymást követték a politikai vál­ságok. A kommunistaellenesség gyakran zsidóellenességgel járt együtt. Az antiszemiták számon tartották a kommunista vezetők származását, és messzemenő következtetéseket von­tak le. A helyzetet bonyolította, hogy a kommunista pártba is nagy számban léptek be antiszemita érzelműek, a volt „kis- nyilasok”, főként az alsóbb néposztályból.

A többi háború utáni párt sem volt mentes az antiszemi­tizmustól a szociáldemokrata pártot kivéve. Magyarorszá­gon a legtöbb zsidó, főként vidéken, a Szociáldemokrata Pártba lépett be.

Aggasztó jelenségek

Bibó István 1948-ban írt nevezetes tanulmányában – Zsidókérdés Magyarországon 1944 után – az antiszemi­tizmus háború utáni újjáéledését is megemlíti, amelyet „minőségében és alapszerkezetében” azonosnak tart a háború előttivel. Megjegyzi azonban, hogy olyanok is antiszemiták lettek, akik 1944 előtt nem voltak azok, külön kiemelve „a két kézzel dolgozó közép- és szegényparaszt” „neoantiszemitákat”. Csak utal a pogrommá átcsapó tömeg­demonstrációkra, amelyeket kiindulásukban vagy „tiszta kapitalistaellenes proletárügynek”, vagy a „radikálisan for­radalmi paraszti tömeg” úriember-ellenességének nevez.

A tömegakciók látványos politikai sikereket hoztak a Magyar Kommunista Pártnak. Ez utóbbiak közé tartoztak a közigazgatás megtisztítását, vagyis a „reakciós” régi köz- igazgatási szakemberek leváltását sürgető tüntetések (pl. Békéscsabán 1946 márciusában), valamint a feketézők, spekulánsok megbélyegzését célzó demonstrációk (pl. Mis­kolcon 1946 júliusában). A kommunista sajtó ezeket a meg­mozdulásokat népítéleteknek nevezte. Valójában politikai célzatú propagandakampányok voltak, amelyek egyúttal le­hetőséget adtak a tömegeknek antiszemita indulataik ki­élésére.

Az aggasztó kísérőjelenségek azonban már igen korán megmutatkoztak. A rendezők szándéka ellenére, számukra is meglepő módon ezek a rendezvények nem egyszer an­tiszemita megmozdulásokká, ritkábban pogrommá fajultak. Olykor egy-egy tömegakció szervezése kicsúszott a kommu­nista párt kezéből, s a helyi lakosság a kommunista taktikát az éppen igaztalannak vélt kommunista döntés megvál­toztatására alkalmazta. Előfordult az is, hogy elfogultnak tartott népbírósági ítéletek ellen százak tiltakoztak, sőt követeléseiket pártközi értekezleteken hozott petícióban artikulálták, amelynek éle a kommunista zsidó népbírák ellen irányult.

A Magyar Kommunista Párt központjában lekicsinyellték a tömegmozgalmak elfajulásáról érkező vészjeleket. Sőt, arra utasították a vidéki kommunista vezetőket, hogy az anti­szemita kilengéseket fordítsák a rivális párt, a Független Kisgazdapárt ellen. Ez a legtöbb esetben nehézségbe üt­között, hiszen az atrocitásokat többnyire munkások és agrárproletárok követték el, akik között jóval többen voltak kom­munisták, mint kisgazdák. Maradt a félrevezetett, tudatlan nép és a felbujtó, háttérből szervezkedő reakció örökzöld teóriája. Kunmadaras esetében is ezt alkalmazták – mint látni fogjuk – nem is eredménytelenül. Igaz, ehhez az igazságszol­gáltatásban és a belügyi szervekben dolgozó kommunisták hatékony segítségére is szükség volt.

,,A nép ítéljen!” – követelte 1946 elején a Szociáldemok­rata Párt főtitkára, aki egyetértett az MKP vezetőivel abban, hogy a választásokon abszolút többséget elért Kisgazdapártot fel kell morzsolni. „A tömeg állat, nem ember!” – jajdult fel kétségbeesetten az egyik vidéki kommunista vezető, amikor Rákosiék felelősségre vonták a miskolci népítélet antisze­mita vadhajtásaiért. A két kijelentés között fél év telt el, látványos baloldali sikerekkel és egyre riasztóbb társadalmi következményekkel: feléledt antiszemitizmussal, tömegverekedésekkel, gyilkosságokkal.,, Rejtély marad előttem – olvasható abban a visszaemlékezésben, amelynek szerzője 1946-ban rendőrfőkapitány volt Szabolcs megyében – a szabolcsi, jórészt szegényparasztok akkori gyűlölethulláma a falujukba hazaszivárgó, sokat szenvedett zsidók ellen. … Itt már 1946 első hónapjaiban elszabadult a pokol. Megindultak a népítéletek, amelyek elsősorban a baloldali elemek, a kom­munisták, az elhurcolásból alig visszatért zsidók és a rendőrség ellen irányultak. Tömeggyűléseken a felizgatott parasztok népítéletszerűen kiűzték az egyes falvakból a nemkívánatosnak bélyegzett szerencsétlen embereket.

A spontán antiszemita megmozdulásoknak, amint erre Bibó is utalt, egyik sajátos formája volt a munkáskörnyezetben kirobbanó, fosztogatásban, bántalmazásban is megnyil­vánuló zsidóellenesség. Ennek legjellegzetesebb példája Ózd, ahol 1946 februárjában egy álmerénylet kapcsán a fel- heccelt munkások a helyi zsidó lakosság ellen fordultak. Az anarchista, ultraradikális, antiszemita kommu­nista frakció ózdi tevékenysége a „vörös fasizmus”, a „fasiszta kommunizmus” szellemét idézte fel. A palackból kiszabadult pusztító erőt a kommunista vezetők többsége Révai Józseffel az élen politikai célok szolgálatába kívánta állítani. Örültek a „gyári reakció”, az ózdi vasüzem vezetői ellen is irányuló spontán tömegmegmozdulásnak, az antiszemita kilengéseknek ekkor még nem tulajdonítottak jelentőséget, szemben a helyi vezetőkkel, akik le akarták szerelni a spontán akciókat. Rákosiék rákényszerítették machiavellista politikájukat a fasiszta veszélyre felfigyelő helyi kommunistákra, akiket így leszoktatva az önálló helyzetmegítélésről és cselekvőképességről, a központi akarat végre­hajtóivá alacsonyítottak.

12 pogrom

Az 1945-ös antiszemita tömegmegmozdulásokat már a kortársak is gyakran pogromnak nevezték. Bibó István a pogrom szó használatánál joggal int óvatosságra. Fő érve az, hogy a tömegakciók résztvevői „felekezeti különbség nélkül verték be a népharagot felkeltett úriemberek ablakait”.

A pogromot az értelmező szótár így határozza meg: ”… szervezett fosztogatás, véres garázdálkodás, mészárlás, amelynek valamely elnyomott nemzetiség, csoport (külö­nösen zsidók) az áldozata. ”

A szó eredeti jelentéséhez Magyarországon a kunmadarasi események állnak a legközelebb, de szervezettségről itt sem beszélhetünk. Talán elfogadhatóbb zsidóellenes atrocitások­ról beszélni, amelyekben olykor a módosult jelentésű vérvád is felbukkan, mint például Kunmadarason vagy a lengyel- országi Kielcében.

Ebben a naptári évben – olvasható az Új Élet 1946. július 6-i számában — tizenkettő véres és vértelen pogrom volt Magyarországon”. A helységek a következők: Ózd, Kun­madaras, Pécs, Celldömölk, Szegvár, Hajdúhadház, Makó, Tiszaladány, Karcag, Mezőkovácsháza, Sajószentpéter, Eger.

A fenti újsághír nehezen értelmezhető, különösen a „vértelen pogrom” kifejezés talányos, talán a zsidókkal kapcsolatos rémhírek, mindenekelőtt vérvádak felbukkaná­sára gondolt az újságcikk megfogalmazója. Definíciókísér­letek helyett talán az egyes esetek felsorolása vihet közelebb az akkori idők megértéséhez. Magyarországon több helyen (Kunmadaras, Tiszaladány, Mezőkovácsháza) elterjedt az a rémhír, hogy a megöltek húsából a zsidók kolbászt csinálnak. Ez a tévképzet a háború utáni nyomorhoz kapcsolható. Különösen az 1946-os év első feléhez, amikor az előző évek rossz termése miatt igen kevés volt az ennivaló, s az infláció horribilis méreteket öltött.

Primitív tanítók azzal ijesztgették a gyerekeket, hogy elviszi őket a „hosszú szakállas zsidó”, ha nem viselkednek jól. Az azonban már a vérvádhoz áll közelebb, hogy a torkukat is elmetszi és meg is nyúzza őket, mint ahogy azt Földeákon és Sopronban híresztelték. Csanádpalotán és a szlovákiai Nagytapolcsányban ahol pogrom is kitört – az a rémhír járta, hogy a zsidó orvos védőoltás beadása ürügyén megmérgezi a gyermekeket.

A kunmadarasi zsidóellenes tömegmegmozdulásra feszült politikai légkörben került sor 1946. május 21-én. A község lakosságának többsége ugyanis igazságtalannak tartotta azt a népbírósági ítéletet, amelyet a helyi népszerű tanító, volt leventeoktató ellen hoztak.

A pogromot megelőző napon tizenöt parasztszekéren több száz kunmadarasi kísérte a vádlottat a szomszédos Karcagra. A zsidók e napon két vonatkozásban kerülhettek a tömegben szóba: mint a népbíróság tagjai, s mint egy rémhír feltételezett alanyai. Egyesek szerint Karcagon eltűnt egy gyerek, ,,biztosan a zsidók ölték meg őket”. Éjszaka néhány férfi véresre verte a szociáldemokrata párt zsidó származású helyi titkárát, aki a többi párt és a társadalmi szervezetek vezetőinek felkérésére a községházára indult, hogy ő is aláírja a tanító felmentése érdekében írott petíciót.

A május 21-én a piactéren gyülekező tömeg zömmel isko­lázatlan, éhes munkanélküli agrárproletár, lumpen elem. Az élelmiszerárusok között ott voltak a zsidók is, akiknek portékáját pénz hiányában nem tudták megvenni. A tömeg­ben az előző napi eseményekről kósza hírek terjedtek. Egy nem egészen beszámítható nő azt kiabálta, hogy nem találják testvére gyermekét, „biztosan a zsidók vitték el”. A „zsidók ölik a gyerekeinket” jelszóval nekitámadtak a zsidó áru­soknak, majd az elmenekülőket a lakásukra is követték. A kirobbant tömegverekedésbe egyre több suhanc, köztük sok cigány is bekapcsolódott. Végigjárták a zsidók lakta utcákat, bottal, vasrúddal ütlegelték a megtaláltakat, lakásai­kat, üzleteiket feldúlták: szinte megmámorosodtak az erő­szaktól. Két áldozat azonnal meghalt, sokan súlyos sé­rüléseket szenvedtek.

A közvetlen felelősség az eseményekben résztvevő lum­peneket terhelte, akik közül többen a kommunista párt tagjai voltak, de a közbiztonsági szervek közönyének, a tervezett népbírósági tárgyalás miatt megerősített rendőrség passzivitásának is szerepe volt abban, hogy a tömeghisztéria pogrommá fajulhatott. Nem menthetők fel a felelősség alól a helyi pártok (mindenekelőtt a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt), valamint a kommunista irányítású ifjúsági (MADISZ) és nőszövetség (MNDSZ) sem, mivel nem tettek semmit a pogrom megfékezése érdekében, s a szörnyű események után hozott döntésükkel nem a zsidók sérelmeit kívánták orvosolni, hanem a falu nem zsidó lakosságának érdekeit tartották szem előtt. Úgy szerették volna a további atrocitásokat elkerülni, hogy a zsidó lakosoknak szülőföldjük elhagyását javasolták.

Bűnbak a „reakció”

A pogrom utótörténete politikai szempontból tanulságos. A letartóztatottakat bíróság elé állították. A per statáriális eljárásnak indult: valamennyi vádlott a pogrom résztvevője volt: tudatlan, primitív emberek. Az eljárást levezetőket, úgy tűnik nem befolyásolták pártérdekek. A statáriális eljárást a kommunista párt illetékeseinek javaslatára felfüggesztették, s az ügyet a népbíróság elé utalták. Az új vádiratot a kommu­nista legfőbb ügyész állította össze, s a népbíróság tagjait is ő válogatta ki. A népbírósági perben a fő vádlottak a „felbujtók” lettek, kettő közülük kisgazdapárti: a már említett kunmadarasi tanító és a kisgazdapárt helyi titkára. Első fokon halálra ítélték őket. (Rajtuk kívül még egy személyt büntettek halállal, aki valóban tett antiszemita kijelentéseket, de a pogromban nem vett részt.) A feljebbviteli tárgyaláson a két kisgazdapárti elítéltet felmentették, a harmadik halálra ítélt életfogytiglani börtönbüntetést kapott.

Az első népbírósági tárgyaláson a vérvád szinte véletlen­szerűen került szóba, úgy, mint a „reakció által félrevezetet­tek” tanulatlanságból, butaságból eredő tévképzete. A kis­gazdapárti fővádlottakat ugyanis nem lehetett kapcsolatba hozni a vérváddal.

A kunmadarasi ügy többször szóba került a parlamentben is. Kisgazdapárti, valamint a vezető kormánypártból kizárt pártonkívüli képviselők a kommunista pártot tették felelőssé az antiszemita tömegindulatok elszabadulásáért, amelyet el­sősorban a kisgazdapárt gyengítését célzó népítéletek melléktermékének tekintettek. Az MKP képviselői nem tud­tak meggyőző ellenérveket felhozni, ezért felszólalás helyett sértő közbekiabálásokkal próbálták ellenfeleiket lejáratni. A Szociáldemokrata Párt interpellált az ügyben. (A pogrom áldozatai között több szociáldemokrata volt.) „Megdöbben­tett engem a múltkor Csongrádon – mondotta a szociálde­mokrata honatya -, amikor elmondták nekem, hogy a gyer­mekeket nem merik esténkint kiengedni, mert elterjesztették a hírét, hogy a gyermekeket elviszik és levágják – kik mások, mint a zsidók.” A szónok a kisgazdapárti, illetve volt kis­gazdapárti képviselőkkel ellentétben a múltból visszamaradt reakciót, a katolikus egyházat hibáztatta az antiszemitizmus, a vérvád feléledéséért.

A kommunista vezetők a felelősség áthárításában, ponto­sabban az antiszemitizmus okainak politikai célú átértel­mezésében nem a parlamentben, hanem a sajtóban és a párt­apparátusi értekezleteken jeleskedtek. Az antiszemitizmust elítélte az MKP, a tömegeket azonban fel akarta használni, az utcán ágálókat meg akarta nyerni. Az MKP vezetői nem egyszer egymással semmiféle összefüggésben nem álló jelenségeket közös nevezőre hoztak és negatív előjellel láttak el. Így kapcsolta össze Rákosi Mátyás 1946 augusztusában az MKP Központi Vezetőségében elmondott beszédében az ózdi antiszemita tömegmegmozdulást, a miskolci „népítéle­tet (amelyet a kommunisták az új, értékálló pénz be­vezetésének előestéjén feketézők ellen szerveztek, s amely demonstráció a zsidók meglincselésébe fordult), a szentesi rendőrgyilkosságot (amikor is a helyi kommunisták brutáli­san meggyilkolták kórházi ágyán a korábbi bűncselek­ményeikről s egyikük 1945 előtti rendőrspicliségéről tudó rendőrfőkapitányt) és a békéscsabai bűntényt (amikor is a kommunisták az éj leple alatt kioltották két kisgazda vezető életét). Ezek közül kettőnek volt antiszemita vonatkozása: az Ózdon és a Miskolcon történteknek. Rákosi szerint a négy eseményt az kötötte össze, hogy valamennyi „fasiszta pro­vokáció” volt. Valójában mind a négy esetben a kommu­nisták súlyos felelőssége állapítható meg. Ugyanakkor Rá­kosi kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a párton belül is van antiszemitizmus, vagyis, hogy „fasiszták és provokátorok szivárogtak be a pártba”.

*A tanulmány Csehszlovákiáról és Lengyelországról írt részeit a szerző engedélyével elhagytuk.

Címkék:1995-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1945: Szabadság, közöny, hadifogság

A szovjet hadsereg Magyarország területén 1944 szeptemberében elkezdődött harcai, vagyis a nácik és nyilasok megsemmisí­tésének hónapjai, majd a háborút követő...

Se nem vádirat, se nem apológia

Zsidóság és kommunizmus A SZOMBAT JELEN és következő számának mellék­letét a címben jelzett témának szenteli. Itt következő összeállításunk a magyarországi...

Close