Szombat előfizetés 2017

A felismerés kényszere

Írta: Tarbay Ede - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Mezei András: Adorno. Belvárosi Könykiadó, 1993.160 oldal, ár nélkül.)

Félnek a szótól, ha igaz, s ha vádolj félnek a papírra rávésett lángtól…” (Bari Károly)

Mezei András új verskötete, az ״Adorno” második ciklusának ״Beszédtöredékek” olvasása közben válik világossá, milyen pontos a cím, s a kötet végére az is: mi kényszeríthette a költőt hangváltásra. Az ember emlékezik és/vagy felejt, de az írás tudójának, a szellem emberének nincs választási lehetősége. Emlékeznie kell, hogy emlékeztessen, mert a felejtés rostája veszélyes. Áteshet rajta, ami kellemetlen, ami belső számadásra késztet. Ráadásul a történetírás többnyire irányított. Elvek szerint rendezik át a múltat pozitív és negatív előjellel, s olykor a kettő felcserélődhet. Ez a felismerés vezethette Mezei Andrást arra, hogy a mérleg nyelvét az egyes ember tanúságtételével billentse helyre.

Az ״Adorno”-kötet legtöbb versében ilyen tanúságtevő, többnyire halott emberek szólalnak meg, amikor a költő újra elevenné teszi őket. Szinte mindig a látszólag jelentéktelenből indul ki: egy-egy tárgyból, mint a ״Dézsma után”-ban: ״Kabátgombba akasztott csajka / csüggedten lóg, Fischer Laci / a »hippis« után tornacipőben / került elő, azt hagyták meg neki / a már csikorgó nagy hidegben, / vállát ne húzza hátizsák, / amely ide nehezül még a földre/ Könnyebb lesz neki odaát.” A konkrétat felidéző versek olvastán váratlan kérdés: mitől versek ezek az objektív hangú sorok? A tördelésen, az érzékelhető ritmuson, olykor előbukkanó rímeken túl akár azok is lehetnének, aminek látszanak: vallomások. Mégis versek, elsősorban a tények költői sűrítése miatt. Hogy mennyi bennük a dokumentum, és mennyi a fikció, lényegtelen. A meghatározó a hitelük, a sorok mögötti vers-igazság tartalom. Ezt azzal éri el és fokozza fel Mezei, hogy a záró sorokban egy más, a korábbiaktól eltérő dimenzióban összegez: ״Magának erre már nem lesz szüksége! / mondta és a rablott dolgokhoz / dobta anyám fényképét, kék ingemet. / Maradt a földre terített pokrócomon / a bakancs, a kapca, a hosszúgatya, / és csajka, a borotvaszappan, amim volt / minden egy kupacban, / és ama fehér karika, a jegygyűrűm / helye a gyűrűsujjamon, lehúzhatatlan.” De költészetté teszik Mezei sorait a mondatok közé ékelt, ki nem mondott súlyos mondatok is. ״Kesztyűs kezével vállam megérintette / Mengele. Szétválasztott. Anyám ott veszett, / de a balvállamat azóta úgy cipelem, / mint hogy ha más test része volna / a világon, melynek Istenét nem ismerem.”

Mezei költészetének egyik meghatározója, balladisztikus hangja is ebben a kötetben olykor átváltozáson megy át, mint a tömör, önmagában is kettős értelművé tett ״Parancsában: ״Felírta a fagykenőcsöt / a honvéd sebes lábára. / Útközben még elmondta neki, / hogy aznap hol válthatja ki / a már ostromlott Budapesten, / amíg elsántikált vele / a katona a kivégzőhelyre. / A zsidó orvos

/ a parancsot teljesítette.” És különös, sajátos módon egyesül ezekben a tényversekben a költő és publicista Mezei András. Talán az utóbbi miatt ismerte fel tudatosan már évekkel ezelőtt, hogy korunk dokumentumokat követel. Olyan hétköznapiakat, és éppen ezért megingathatatlanokat, mint a gyakran említett Marék Edelmann vallomásai a varsói gettó-felkelésről Hanna Krall könyvében. Már a korábbi ״Zsidó versek” egyik ciklusában ״Káddis” megütötte ezt az új hangot, egyben azt is, amire a kötet címével utal, hiszen Adorno volt az a filozófus-esztéta, aki elsőnek mondta ki: Auschwitz után nem lehet úgy verset írni, mint Auschwitz előtt. A különös vagy törvényszerű? -, hogy míg távolodunk a századközép Európáját és európai emberét megszégyenítő évtizedtől, egyre erőteljesebbé válik ennek, mint kategorikus imperativusznak a felismerése. Elég azokra gondolnunk, akik mára hitetlenül nézik a dokumentumfilmek iszonyú képeit. Erre utalnak a kötet első versének kezdő sorai: ״Ha

meghalunk, / tegyetek szemünkre illőn cserepet, / de azokon is átlátnak majd a szemek, / amelyek látták Majdaneket, Treblinkát . . .” És felvillan az igaz emberek tragikus sorsa is: ״A főjegyző felesége Dr. Tóthné / ciánt vett be, férje ki Tatán / a zsidótalanítást megtagadta / túlélte a koncentrációstábort, / s hazafelé, a háború után az úton / orosz golyó végzett vele.”

Tarbay Ede

Címkék:1994-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Balla Margit ikonológiája

Ikonológia képmagyarázatot jelent. Az ókor kezdetén, a hieroglifikus írás születésekor, kép és írás még egyet jelentett, nem is jelölte külön...

Ősi legendák, modern történelem – zsidó témák Kaczér Illés műveiben

Kaczér Illés egyedülálló volt a magyar zsidó írók között, amennyiben mind saját életében, mind műveiben, áthidalta a hagyomány kötelékében élő,...

Close