Kisslaki László: Két tucat Kossuth-címer

Kérjük, halkítsák le rádiójukat, gondoljanak azokra, akik pihenni kívánnak —, mondta be éppen a rádió, de Ica még buzgón festette a Kossuth-címereket a konyhaasztalnál. Már tele volt az inge, mackója, füle, praclija piros-zöld színnel kenve, úgy nézett ki, mint egy barna copfos kokárda. Még sokdioptriás szemüvegén is díszelgett egy rózsaszínű folt, pedig az a szín nem is szerepelt a palettáján. Csoda volt, hogy egyáltalán keresztüllátott rajta a kis pingáló Botticella. Igaz, az orra alig volt két centire a rajzlaptól. Éjfélre már vagy hat darab száradt a szekrényen, négy pedig a fregoliról lengett, mintha a fedőtartón a fedők követválasztásra készülnének a konyhában. Ica már majd leszédült a székről a fáradtságtól. Már csak foltokat látott, pedig Börcsök néni gyógyította a beteg látását mezei árvácska kenőccsel, és diófalevél pakolással.

Ica két évvel idősebb volt öccsénél, de mégis szó nélkül nekiállt már délután a festékkeverésnek, amikor Benő izgatottságtól dadogva előadta címeres ötletét, miután lelkesen hazaloholt a trafikból. Persze, hogy rögtön belement, mert ajnározta öccsét, aki ráadásul kicsit más volt, mint a többi gyerek.

Igaz az alapötlet nem egészen Benőtől származott. Rutkai néni trafikjában látta meg reggel a kabátra tűzhető Kossuth-címeres jelvényeket, amikor a napi tíz darab Tulipánér´ ment be hozzá. Rózsika néninek, a szomszédnak kellett a bagó.

Benőben akkor fiadzott meg az ötlet, mikor látta, hogy a címer-jelvényt vették, mint a cukrot. Még azok is, akiknek nem volt zakójuk. Igaz, apjának azért mindig volt, mert, ahogy becserélte pálinkára a kocsmában, felesége mindig szerzett az ismerősöktől egy másik ócskát. Néha idegenektől is kapott, sőt még női kardigánt is, hogy mit adott érte cserébe, az ura sohase kérdezte.

Benőnek volt két forintja, amit régóta őrzött, de most reszkető ujjakkal hirtelen előguberálta a pénzdarabot, és rajzlapokat vett, meg egy jelvényt is hozzá, mintának.

Ha lefesteti Icával, akkor tízest is el lehetne kérni darabjáért – gondolta Benő – és beleszédült az örömbe. Ahogy hazaért, rövid, lelkesítő expozé után a cég már gőzerővel dolgozott. Mindig is csodálattal nézte nővérét, Icát, ahogy bámulatosan rajzol, fest bal kézzel.

– Holnap estére már gazdagok leszünk, mint egy fagylajtos, vagy bankár – vigyorogta Icának.

Szemében a két szakmának egyenlő rangja volt. Igaz, bankárt még nem látott errefelé egyet sem. Na persze, ha a mozit nem számítja! Benő csak mesélt nővérének, közben kevergette a festéket, és töltögette a vizet a csorba kupicákba.

– Reggel Hérincséknél kezdem a földszinten, és így megyek tovább emeletenként. Tegyük fel, ha tizenötöt kérek, s meg is adják darabjáért a tízest – olcsóbban nem adom – az, aszongya, annyi, mint tízzel megszorozva, éppen száz forint. Hihetetlen nagy összeg! Egy kupacban még nem is láttam annyit – magyarázta kipirulva Icának, aki már kókadozott az álmosságtól. – Ha beüt, lehet, hogy kénytelen leszek árat emelni.

A rádió éppen tizenkettőt sípolt éjfélt jelezve, a bemondónő kérte, halkítsák le a készülékeket, amikor anyjuk bejött, véget vetett a munkának, és az egész céget ágyba küldte.

Másnap, ahogy a harang visszahúzta nyelvét, miután délben elkongatta az utolsót, és a sekrestyés is villamosra szállt, hogy Albertfalvára menjen ebédelni, Benő is hazatrappolt, s ötven forintot adott nővérének. A házban korán reggel már ötöt eladott a képekből. Kettőt a plébános úr, a maradék hármat pedig Steiner bácsi, a kóser húsboltos vette meg. Eredetileg csak egyet akart a nappaliba, azt is húzódozva, de aztán még kért hozzá kettőt az üzletbe, mert megérte a szórakozást, ahogy a kis agilis lurkó a portékáját tukmálta.

– Nekem is többe van – győzködte Benő, s hivatkozott a vízfesték árára, meg az inflációra, de zavarba jött volna, ha Steiner úr megkérdezné, hogy mit is
jelent.

Estére elfogytak a képek. Pontosan két tucat Kossuth-címeres remekművel büszkélkedhettek a lakók. Még Margitka néni, az alig látó zongoratanárnő is vásárolt a negyedikről, mivel ismerte Benő családját.

Éjszakára a kétszáznegyven forintot rábízták Grant kapitány gyermekeire, hadd számolgassák a szekrény legtetején a jó szagú bőrkötésben.

Este büszkén, nagy örömmel vacsoráztak a gyerekek. A szülők is emelkedett hangulatban voltak, mert már a Károly napot ünnepelték előlegben, ugyan, az csak másnap lesz, de Karcsi bácsi vonatja korán reggel indul Szombathelyre. Szülei is kikísérik a vendéget a Kelenföldi pályaudvarra, s mondták, csak délután jönnek haza. Majd Margitka néni fog felügyelni addig rájuk.

Benő még hajnalban is hallotta Karcsi bácsi és szülei nótázását, mintha túl akarnák ordítani a Pest felől idehangzó gépfegyverek ugatását, amibe időnként belebömbölt egy-egy benzinesüvegtől megvadult tank.

Másnap, ötödikén, már későre járt az idő, amikor Benő felébredt. A konyhaasztalnál csak Margitka néni ücsörgött Icával.

Szülei még nem jöttek vissza a Kelenföldi állomásról. Csak harmadnap üzentek a Szabad Európa Rádión, hogy szabad földre érkeztek.