„A nevetés és a sírás egyszerre van jelen”

Beszélgetés Roy Horovitz, izraeli rendezővel, aki nemrég Budapesten az „Életbenléti igazolás” című Ron Elisha ausztrál-zsidó szerző darabját rendezte a Gólem Színházban. Ez volt a mű európai ősbemutatója.

– Először is szeretném megköszönni, hogy nekem is elküldte azt a köszönő levelet, amelyet a Gólem Színházba, a magyar kollégáinak küldött, miután elhagyta Magyarországot. Nagyon megindított. Azt írta, hogy az itt szerzett élmények és tapasztalatok megváltoztatták az életét. Mit értett ezen?

Mielőtt erre válaszolnék, még elújságolom az örömhírt, hogy Borgula András a jövő évre is meghívott, hogy rendezzek nála egy újabb előadást. Úgy tűnik, hosszú távú együttműködés lesz ebből. És már most tudom, hogy ismét Egri Márta lesz az egyik szereplőm. Azért is vagyok ilyen boldog, mert – ahogy erre már utalt az előbb, – ez a budapesti élmény szakmailag és személyesen is valóban megváltoztatta az életemet. Hogy ez mit jelent? Szakmai szempontból talán könnyebb megmagyarázni. Életemben először rendeztem Izraelen kívül, ráadásul olyan nyelven, amelyet nem beszélek. Ez önmagában is komoly kihívás volt. Korábban rendeztem angolul is. Két évvel ezelőtt részt vettem egy musical létrehozásában a Máltai Nemzeti Színházban, amely máltai, angol és héber nyelven készült. Ott a héber részeket legalább értettem. Magyarországon rendeztem először olyan előadást, amely során egyáltalán nem ismertem a nyelvet, amelyen az előadás megszólalt.

Ahogy írtam is, a „köszönöm” mellett egyetlen magyar szót sem ismertem.

– Volt még egy szó, ahogy írta…

– Hát igen, az, hogy kurva. Az, mint egy jó nagy káromkodás része, nagyon fontos szerepet játszott a darabban. Így kénytelen voltam megtanulni.

– Az Életbenléti igazolás egy realista darab, amelyben a párbeszédek játsszák a főszerepet.  Sőt ezek a darab legerősebb eszközei is.

– Pontosan. Egy ilyen darabban a dialógus a játék lényege. Ezért szakmailag komoly erőpróba volt. Folyamatosan azon gondolkodtam: hogyan fogom ezt megcsinálni? Képes leszek-e követni, hogy mi történik? Képes leszek-e javítani, instruálni a színészeket? Észre fogom-e venni, ha valaki nem a megfelelő érzelmet vagy hangütést közvetíti? Ugyanakkor nagyon örültem annak, hogy kipróbálhatom magam ebben a helyzetben, és megtapasztalhatom ezt a kihívást. Ez már a személyes élményeimhez sorolható.

– Ez valóban rendkívüli szakmai és személyes kihívás lehetett. De a levelében valami másról is írt, ami szerintem legalább ennyire fontos: a holokausztról szóló történet most és itt Budapest egykori zsidónegyedének szívében szólal meg, ami más megvilágításba helyezte a korábbi színházi gondolkodását.

– Igen. Hadd mondjak el ehhez valamit. Ezt a darabot 2017-ben már megrendeztem Tel-Avivban. Az én rendezésem volt a darab első színpadi változata. Sokat beszélgettem a szerzővel, Elisha-val, aki Melbourne-ben él. A darab Klára figuráját egy valós személyről mintázta. Clara Deutsch volt a neve, magyarországi holokauszt-túlélő volt, aki később Ausztráliába menekült.

A szerző találkozott is vele, ugyanis ő volt Clara orvosa – nemcsak író, hanem orvos is – és hosszú éveken át kezelte. Azt mesélte nekem, hogy tulajdonképpen az egész darabot róla mintázta. Clara ugyanis évente egyszer elment a német konzulátusra, hogy aláírjon egy dokumentumot. Mindig nagy jelentőséget tulajdonított ennek az alkalomnak: kiöltözött, elment oda, és tulajdonképpen bosszút állt azzal, hogy megmutatta nekik: még mindig él. Hogy életben maradt.A szerző ebből a történetből írta meg a darabot. Izraelben négy éven keresztül óriási siker volt. Tel-Avivban, a Cameri Színházban igazi közönségkedvenc lett. Amikor aztán elkezdtünk beszélgetni arról, hogy milyen darabot rendezzünk Magyarországon, rájöttem, hogy mivel egy nagyon különleges, sőt meglepő módon, fekete humorral átszőtt holokauszt darabról van szó, amelynek a főszereplője eredetileg magyar, s most egy olyan színházban játszhatnánk, amely az egykori budapesti zsidónegyed szívében található, haza kellene hoznunk a főszereplőt. Legyen a helyszín itt Budapesten. Tegyük vissza a darabot oda, ahonnan a történet egyik szereplője származik. Úgy éreztem, ez egy újabb jelentésréteget adott az egész vállalkozásnak. Hiszen egy valós személy történetéről van szó, egy asszonyról, aki itt nőtt fel, és akit később itt ejtettek foglyul. Úgy érzem, ez jó elgondolás volt.

– Így már értem. Ez valóban egy újabb rétege ennek a történetnek, ami Önre is nagy hatással lehetett.  Megkérdezhetem, hogy milyen személyes, családi kötődése van ehhez a témához?

– Az édesapám 1927-ben született Berlinben. Hatéves volt, amikor 1933-ban Hitler hatalomra került. Amikor először ment iskolába, zsidósága miatt a többi gyerek megverte az iskolaudvaron. Hitler hatalomra kerülése után egyre erősebbé vált az antiszemita légkör. Amikor hat évesen hazament vérző arccal, s nagyapám meglátta a rettegést a fia szemében, azt mondta: ha ilyesmi megtörténhet, hogy az iskolában a zsidósága miatt megverik a gyereket, akkor ideje elmenni. És valóban elhagyták Németországot 1934-ben. Szerencséjük volt, mert a nagyapám elég bölcs volt ahhoz, hogy azonnal cselekedjen. 1934-ben még el lehetett menekülni úgy, hogy az ember a vagyonát is magával vihette. A nagyapám sebészorvos volt, úgyhogy talált magának hamar munkát.

– Rögtön Palesztinába menekültek?

– Igen. A mai Izraelbe. Tehát személyesen ennyi volt a náci világgal való kapcsolatom – kizárólag a nagyapámon keresztül. De Izraelben nap, mint nap közeli viszonyba kerül az ember a holokauszt témájával.

–  Ami a most bemutatott “Életbenléti igazolás”-t illeti,  számomra ez gyerekkoromból jól ismert fogalom volt, ugyanis édesanyám maga is holokauszt-túlélő volt, s minden évben Bécsbe kellett mennie, hogy az ottani hatóságoknál  megszerezze az életbenléti igazolást, mert csak így kaphatta meg az életjáradékot. Mi pedig jókat nevettünk ezen, hogy miért nem elég, ha látják, hogy életben van, miért kell ezt még papíron is igazolni.

– Ezek szerint jól értette, hogy miről is volt szó, hiszen pontosan ez történt a darabban is. Talán az egyik legerősebb monológ, amikor Klára kimondja – ezt a próbák alatt magyarul is megtanultam –, hogy ez abszurd.  A főhős azt kiabálja, hogy “először meg akartatok ölni bennünket, zsidókat, most pedig azt akarjátok, hogy jöjjünk vissza, és bizonyítsuk, hogy még mindig életben vagyunk. Mit akartok még az életben maradottaktól?

– Egyszerre nevetséges és szívszorító. Az ember egyszerre nevet és sír.

– Igen. Én is így vagyok vele. Hiszen van az egészben egy kiáltó ellentmondás, ami egyszerre tragikus és komikus.

– Nagyon tetszett az is, hogy a meghajláskor a bemutatón a nagyapja cipőjét viselte, és erről a gyönyörű képet is elküldte. A családi háttér vezetett oda, hogy színházzal és a holokauszt színházi megjelenítésével foglalkozzon? Ráadásul holokauszt-tanulmányokat tanítson a Tel Aviv-i  egyetemen?

– Talán igen. A Bar-Ilan Egyetemen tanítok, a színházi tanszék vezetője vagyok. Hogy mi vezetett el ehhez a témához, azon én is sokat gondolkodtam. Én 1970-ben születtem, ahogy mondtam, a családom közvetlen környezetében szerencsére nem volt olyan, akit személyesen érintett a holokauszt, mert időben elmenekültek Németországból. És mégis, ahogy teltek az évek, visszatekintve egyre inkább azt látom, hogy valamilyen értelemben a holokauszt szakértőjévé váltam. Néhány évvel ezelőtt vettem észre, amikor végignéztem az önéletrajzomat, hogy körülbelül tíz különböző holokauszt darabot rendeztem, és további ötben színészként szerepeltem. Úgy tűnik tehát, hogy van bennem valamilyen… nem is tudom, talán fixáció.

– Poszttrauma a környezete tapasztalatai miatt?

– Talán valamiféle másodlagos poszttrauma. Nem tudom. Valami tudattalan dolog lehet, mert újra és újra visszatérek a tetthelyre. Nagyon sok holokauszt irodalmat olvastam, később pedig holokauszt kutatást is tanultam. Az egyik témám, amelyet oktatok és amelyről előadásokat tartok, hogy miként jelenik meg a holokauszt a színpadon. Hogyan foglalkoztak a holokauszt darabok ezzel a súlyos témával az ötvenes, majd a hatvanas években, és hogyan változott mindez azóta. Akadémiai kutatásaimban ma is azt vizsgálom, hogyan alakult a holokauszt ábrázolása a színdarabokban és a filmekben. Úgyhogy igen, újra és újra vonz ez a téma. És ez egyébként nem is olyan meglepő. A dráma mindig is vonzódott a szélsőséges helyzetekhez. A holokauszt pedig a modern történelem egyik legszörnyűbb, legkegyetlenebb, legbarbárabb eseménye.

– Tudja már, mit fog rendezni legközelebb Magyarországon?

– Beszéltünk róla. Még nincs véglegesítve, de remélem, hogy egy olyan darabot rendezhetek, amelyet már Izraelben is megrendeztem. Ráadásul ugyanazzal a színésznővel, aki Klárát játszotta. Én javasoltam Andrásnak, hogy ő legyen a következő darab főszereplője. Ahogy mondtam, Egri Márta számomra tökéletes választás a szerepre. Ő a magyar Miriam Zohar. Izraelben Miriam Zohar az izraeli színház egyik legendás alakja. Ő maga is holokauszt-túlélő. Idősebb, mint Márta. Most lesz 95 éves, és még mindig nagyon aktív. Éppen egy új produkció próbáin dolgozik. Igazi legenda Izraelben. Ő játszotta Klárát az izraeli előadásban. Később egy másik darabot is rendeztem vele, amelynek a címe: You Will Not Play Wagner. A darabot Victor Gordon, egy dél-afrikai zsidó származású drámaíró írta. Ez is egy nagyszerű szerep és egy nagyszerű darab volt Miriam Zohar számára. S miután ilyen csodálatos tapasztalatom volt Mártával, és ennyire megszerettük egymást, azt mondtam Andrásnak: ha újra meghívtok, szeretnék vele dolgozni. Aztán felvetettem: mi lenne, ha azt a második darabot, amelyet Miriam Zoharral rendeztem Izraelben, most Mártával rendeznénk meg Magyarországon? Nagyon tetszett neki az ötlet. Úgyhogy azt hiszem, ez lesz a következő darab. De még nincs véglegesítve.

– A jogok miatt?

– Igen, de azt hiszem, sikerülni fog megszereznünk a jogokat és be tudjuk mutatni a You Will Not Play Wagner -t. Ez ráadásul ismét egy olyan darab, amelyben a humor és a komolyság nagyon sajátos módon találkozik. És fontos kérdéseket is felvet.  Nem tudom, tudja-e, de Izraelben hosszú éveken keresztül gyakorlatilag tiltott volt Wagner zenéjét játszani. A rádióban sem lehetett megszólaltatni.

– Már nem tiltott?

– Hivatalosan már nem. De az emberek továbbra is nagyon ritkán játsszák. Ma nincs szó hivatalos tilalomról, inkább arról, hogy senki sem nagyon meri megszólaltatni, mert Wagner az antiszemitizmus egyik szimbólumává vált. Hitler kedvenc zeneszerzője volt.

– Bár természetesen arról nem tehetett, hogy Hitler kedvelte a zenéjét.

– Igen, ez igaz. A darab éppen azokat a kérdéseket veti fel, amelyeket szerintem ma is nagyon fontos feltennünk. Például a kultúra „eltörlésének” kérdését. A művészek bojkottját. Azt, hogy szét kell-e választanunk egy művész személyes életrajzát és a művészi teljesítményét. El kell-e vetnünk egy művet azért, mert a szerzőjének olyan személyisége vagy politikai nézetei voltak, amelyekkel nem értünk egyet? Szabad-e egy művet a szerző személyisége miatt megváltoztatni? Szerintem ez is egy nagyon fontos és tartalmas előadás lehet. És akár egy közönségtalálkozóval, beszélgetéssel is össze lehetne kötni.