A politikai sértés logikája: kommunista, liberális, pesti, LMBTQ, hazafiatlan, aberrált – csak kerüljön minden egy zsákba
Orbán Viktor a jelek szerint meg akarta védeni Hankó Balázst, és közben sikerült elmondania mindazt, amit Hankó a saját védekezésében tagad. Hankó szerint az NKA támogatásainak odaítélésénél „sosem volt szempont”, hogy valaki fideszes-e, a Fideszhez kötődik-e vagy sem. Orbán ellenben büszkén arról beszél, hogy korábbi kultuszminiszterei még „a békesség érdekében” adtak pénzt az „újkommunisták-liberálisoknak”, Hankó viszont végre felismerte: a kormánynak „van egy programja, van egy szellemi tartalma”, ezért azt támogatja, ami ebbe az irányba esik; ami pedig „aberráció”, „hazafiatlan”, LMBTQ vagy „mi az anyám kínja”, annak nem ad. Majd levonta a következtetést: „Ezért van Hankó a börtönben.”
Két állítás áll tehát egymással szemben. Hankó: a politikai kötődés nem volt szempont. Orbán: Hankó érdeme éppen az volt, hogy a kormány „szellemi tartalmához” igazította, kit támogat. Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy észrevegyük: ez a két történet egyszerre igen nehezen tartható. Ha Hankó mond igazat, Orbán hamisan írja le saját kormányának kultúrpolitikáját. Ha Orbán mond igazat, Hankó védekezésének egyik lényegi állítása válik hazugsággá. Ennél különösebb védőbeszédet ritkán hallani: a védő lelkesedésében maga mondja el azt, aminek a létezését a védelem cáfolni igyekszik. Hát, Hankó Balázs, védje meg magát az Orbán Viktor!
Ennél súlyosabb azonban az az orbáni nyelvezet, amelyen mindez megszólal: „Pesti liberális.”
Micsoda pontos földrajzi fogalom. Vajon hol húzódik a határa? A Nagykörútnál? A Hungária körútnál? Aki átköltözik Budára, veszít valamennyit a liberalizmusából? Egy szombathelyi liberális kulturálisan kevésbé gyanús? Vagy a magyarság valami különös földrajzi gradiens szerint erősödik, ahogy távolodunk Pesttől? A Cinege utcában – Orbán budai házánál – az ember talán már rendes nemzeti magyarnak számít; Felcsúton, közvetlenül a Pancho Aréna szomszédságában már ősmagyarrá nemesedik; Hatvanpuszta táján pedig elérkezünk a mélymagyarság Mariana-árkához, ahol a nemzeti karakter immár geológiai nyomás alatt képződik.
Persze éppen ettől válik érdekes kérdéssé: ha a „pesti” egyszerűen lakóhelyet jelöl, miért kell egyáltalán a „liberális” elé? Nyilvánvalóan azért, mert itt nem térképészeti adatként működik. A „pesti liberális” kulturális figura. Városi. Urbánus. Értelmiségi. Kozmopolita. Kissé idegen. Valahogy mindig nem eléggé „közülünk való”.
A magyar politikai nyelv túlságosan jól ismeri ezt a figurát ahhoz, hogy a szókapcsolatot ártatlan helymegjelölésnek lehessen tekinteni. A „pesti”, az „urbánus”, a „kozmopolita”, a „nemzetietlen” értelmiségi alakja a 20. században sokszor olyan jelentésrétegeket hordozott, amelyeket a beszélőnek nem kellett külön kimondania. Bizonyos szavak és fordulatok nem tegnap születtek.
A politikai kód ereje éppen ebben áll. Nem mond ki mindent. Nem kell. A hallgató végzi el a maradék munkát. Elég a „pesti”, mellé a „liberális”, aztán néhány mondattal később a „hazafiatlan” és az „aberráció”, és máris létrejön egy teljes karakterológia. Az egyik oldalon ott áll az egészséges, nemzeti, keresztény, megfelelő „szellemi tartalom”; a másikon a pesti, liberális, hazafiatlan, aberrált.
És itt valóban meg kell állni.
Mert az „aberráció” nem egyszerűen sértés, de nem is esztétikai kategória. Egy könyv lehet rossz, egy előadás dilettáns, egy film unalmas, egy kép giccses. Ezekről lehet vitatkozni. Az „aberrált” azonban egészen mást mond. Rendellenest. Eltévelyedettet. Valamit, ami kiesett a normalitásból.
Amikor a politikai hatalom kulturális jelenségeket kezd „aberrációnak” nevezni, már nem ízlésről beszél. Normalitást állapít meg.
És az európai 20. század kultúrtörténete pontosan tudja, milyen veszélyes pillanat az, amikor a hatalom a neki nem tetsző művészetet már nem rossznak, hanem betegnek, romlottnak, degeneráltnak, elfajzottnak nevezi.
Entartete Kunst.
A náci kultúrpolitika az „elfajzott művészet” kategóriájával választotta el az elfogadhatónak tekintett „német” művészetet attól, amit betegesnek, erkölcstelennek, rombolónak, „kulturális bolsevizmusnak” minősített. 1937-ben Münchenben külön kiállítást rendeztek az így megbélyegzett modern művészetből; több ezer művet koboztak el, és a rendszer a modern művészetet zsidó és kommunista befolyással is összekapcsolta.
Nem, az „aberráció” nem az Entartete Kunst fordítása. És nem, a két történelmi helyzet nem azonos. Éppen ezért nem is kell azonosítani őket. Elég észrevenni a nyelvi rokonságot: a politikai hatalom kijelöli, mi az egészséges, helyes, nemzeti kultúra, és vele szemben rendellenességként nevezi meg azt, ami nem illik az általa kívánatosnak tartott világba.
Az „aberráció” ezért sokkal veszedelmesebb szó, mint első hallásra tűnik. Megszünteti a vitát. A rossz művészetről lehet vitatkozni. A „rendellenességet” már nem vitatják. Azt korrigálják, kiszorítják, izolálják, támogatását megvonják. Leradírozzák.
És Orbán el is jut a pénzig.
A kormánynak „van egy programja, van egy szellemi tartalma”, tehát azt támogatja, ami ebbe az irányba esik.
Ez első hallásra akár ártalmatlan mondatnak is tűnhet. Minden kormánynak van programja. Minden pártnak van világnézete. A Fidesznek lehet kulturális ízlése. Orbán Viktornak is lehet. Hankó Balázsnak is. Szerethetnek bizonyos írókat, utálhatnak másokat, járhatnak operettbe, Nagy Feróra vagy stadionba.
Csakhogy a pártízlés nem államízlés.
A Fidesz esztétikai preferenciája nem válik nemzeti kulturális normává attól, hogy a Fidesz kormányoz. Orbán kulturális rokonszenvei nem lesznek szakmai kritériumok attól, hogy a költségvetés fölött politikai hatalma van. Egy miniszter ízlése pedig nem válik objektív esztétikai mércévé pusztán attól, hogy közpénzt oszt.
Az NKA Nemzeti Kulturális Alap. Nem Fidesz Kulturális Alap.
Ha pedig valóban az a mérce, hogy ami a kormány „szellemi tartalma” szerint megfelelő, az pénzt kap, ami „hazafiatlan”, „aberráció”, LMBTQ vagy egyébként politikailag nem kívánatos, az nem, akkor ezt fölösleges szépíteni. Ez pártízlés közpénzből.
Különösen árulkodó ehhez Orbán mondata arról, hogy korábbi kultuszminiszterei még „a békesség érdekében” adtak pénzt az „újkommunisták-liberálisoknak”.
Micsoda kegyúri mondat.
Vagyis a liberális alkotó nem azért kaphat támogatást, mert jó a pályázata, jelentős az életműve, fontos az intézménye vagy szakmailag indokolható a támogatása. Azért kap, mert a hatalom időnként, a „békesség érdekében”, nagylelkűen neki is odavet valamit.
Mintha a pénz eleve a mieinké volna. Mintha az adófizetők egyik részének befizetése közpénz volna, a másik részének befizetése pedig valamiféle történelmi tévedés. Mintha a nemzeti kultúra tulajdonjoga négyévente átszállna a választáson győztes pártra.
Ez az igazi kulturális hűbériség. A királyi kegyből juttatott birtok modern változata: ha a kultúrád megfelelő, kapsz. Ha nem megfelelő, örülj, ha a békesség kedvéért mégis jut valami.
Az „újkommunista-liberális” külön kis nyelvi remekmű. A kommunizmus és a liberalizmus között akad néhány történeti, filozófiai és gazdaságelméleti nézetkülönbség. De a politikai sértés logikája nem különösebben igényli a fogalmi következetességet. Kommunista, liberális, pesti, LMBTQ, hazafiatlan, aberrált – csak kerüljön minden egy zsákba. A kategóriák jelentése eltűnik, az indulat marad.
A fogalomkészlet szemétledobóvá válik. És természetesen feltámad az SZDSZ is. Orbán szerint Hankó ügye „az SZDSZ kulturális bosszúja”.
Az SZDSZ 2013-ban megszűnt. Ez azonban, úgy látszik, legfeljebb adminisztratív kellemetlenség. A politikai túlvilágon kiváló egészségnek örvend: tizenhárom évvel megszűnése után bosszút áll, kultúrharcot szervez, ügyeket mozgat és keresztény minisztereket üldöz. Kevés magyar párt mondhatja el magáról, hogy ennyivel hatékonyabb lett a megszűnése után.
A trükk azonban világos. Ha a büntetőeljárásból „kulturális bosszú” lesz, akkor többé nem kell arról beszélni, pontosan mi történt a támogatásokkal, hogyan születtek a döntések, ki befolyásolta őket, milyen jogszabályok vonatkoztak rájuk, és mit lehet mindebből bizonyítani. A dokumentumok helyére bevonul a démonológia: pesti liberális, újkommunista, LMBTQ, hazafiatlan, aberrált, SZDSZ. És amikor már minden ellenség a színpadon áll, az eredeti kérdés szinte illetlenségnek tűnik: mi történt a közpénzzel?
Még különösebb, hogy Orbán mindehhez hozzáteszi a „keresztény kormány keresztény kultuszminiszterének” képét. De mit bizonyít egy gazdasági büntetőeljárásban, hogy valaki keresztény? A keresztség nem számla. A hitvallás nem könyvvizsgálói jelentés. A credo nem mentesít a büntető törvénykönyv hatálya alól, ahogyan a vallástalanság sem tesz senkit bűnössé. A „keresztény” szó itt nem bizonyíték, hanem glória. Arra szolgál, hogy még a tények vizsgálata előtt kiossza a morális szerepeket: itt áll a keresztény miniszter, amott a liberális bosszúállók.
A végén marad a legegyszerűbb képlet: a kormány megmondja, mi a normális kultúra, és ugyanő osztja hozzá a pénzt. Ami tetszik neki: nemzeti. Ami nem: aberrált.
Orbán mindezt Hankó védelmében mondta el.
E ponton Hankónak valóban már csak egyetlen védekezési lehetősége maradt: megkérni Orbán Viktort, hogy hallgasson.
Kapcsolódó cikk:
