Michel Foucault határozottan Izrael mellett állt és elutasította az antiszemitizmust

Michel Foucault századik születésnapján érdemes felidézni politikai gondolkodásának egy olyan vonását, amely mai híveinek egy részét bizonyára zavarba ejtené: a hatalom működésének kérlelhetetlen elemzője határozottan Izrael mellett állt, és mélységesen elutasította az antiszemitizmust.

Didier Eribon következetes Izrael-barátságáról beszél; James Miller pedig az antiszemitizmussal szembeni ellenérzését és a náci megsemmisítés emlékének jelentőségét hangsúlyozza. Ezen a ponton a máskülönben egymással is vitázó életrajzírók feltűnően egyetértenek. (Didier Eribon: Michel Foucault. Paris: Flammarion, 1989; James Miller: The Passion of Michel Foucault. New York: Simon & Schuster, 1993.)

Ennek az állásfoglalásnak személyes politikai előtörténete volt. Foucault a Duccio Trombadorinak adott interjújában a zsidó orvosok ellen koholt sztálini összeesküvési váddal kapcsolta össze kilépését a Francia Kommunista Pártból. Felidézte azt a pártfegyelmet is, amely arra késztette a tagokat, hogy saját meggyőződésük ellenére próbálják elhinni a hivatalos magyarázatot. Amikor a vád összeomlott, magyarázatot kértek a korábbi pártelőadótól. Választ nem kaptak. A történetben együtt jelenik meg az antiszemita hazugság és az értelmiségi önfeladás: a pillanat, amikor a politikai hűség az ítélőképesség feladását követeli. (Michel Foucault: „Entretien avec Michel Foucault”, interjú Duccio Trombadorival, 1978. In: Dits et écrits, IV. kötet. Paris: Gallimard, 1994, 41–95.)

Izrael ügyében saját, félreérthetetlen megfogalmazása is fennmaradt. Jacques Ruffié könyvéről írt recenziójában így minősítette a cionizmust rasszizmussal azonosító ENSZ-határozatot: „la honteuse résolution de l’ONU sur le sionisme” – „az ENSZ szégyenletes határozata a cionizmusról”. A rasszizmus általános elítélése és tényleges megtűrése közötti ellentmondást tárgyalva említette ezt a döntést. A cionizmus megbélyegzését tehát éppen a rasszizmus elleni fellépés hitelével összefüggésben ítélte meg. (Michel Foucault: „Bio-histoire et bio-politique”. Le Monde, 1976. október 17–18., 5.; újraközölve: Dits et écrits, III. kötet. Paris: Gallimard, 1994, 95–97.)

Izrael melletti kiállása – a palesztin jogok érdekében tett gesztusai mellett is – tartós politikai meggyőződése volt. Eribon az arab bevándorlókat érő rasszizmus ellen szerveződő Djellali-bizottság történetében is bemutatja az ebből fakadó feszültséget: egyes résztvevők az antirasszista fellépést Izrael elítélésével kívánták összekapcsolni, Foucault azonban határozottan Izrael-barát maradt. A politikai szolidaritás számára nem jelentette az önálló ítélet feladását. (Eribon idézett szövegrészét közli Alain Brossat és Alain Naze: „Archéologie d’un vrai-faux silence : Michel Foucault, Israël et les Palestiniens”, 1. rész. Lundi matin.)

Izrael megítélésében Foucault és Edward Said álláspontja szemben állt egymással. Ennek egyik legbeszédesebb tanúja maga Said. Az 1979-es párizsi találkozásukról szóló visszaemlékezését követő levélváltásban kifejezetten Sartre és Foucault erős, sőt szerinte feltétlen Izrael-támogatását kifogásolta. Más felszabadítási ügyekben tanúsított magatartásukhoz képest ezt következetlenségnek tekintette. Az Izrael ügyében fennálló politikai nézetkülönbségről egyértelmű tanúságunk van. (Edward Said: „My Encounter with Sartre”. London Review of Books, 22/11., 2000. június 1.; Michael Payne és Steven Maynard hozzászólásai: 22/14., 2000. július 20.; Said válasza bírálóinak: 22/16., 2000. augusztus 24.)

Said elbeszélésének különösen visszatetsző mozzanata, hogy Foucault politikai álláspontjának tárgyalásába egy szexuális életére és állítólagos tunéziai kiutasítására vonatkozó, saját bevallása szerint is ellenőrizetlen történetet illesztett. Ezt a folyóirat levelezői szóvá is tették; Said később tagadta, hogy a homoszexualitás és a közel-keleti politikai rokonszenvek között összefüggést kívánt volna teremteni. A bizonytalan magánéleti értesülés közbeiktatása ettől még a politikai nézetkülönbség személyes gyanúba keverésének eszközévé válhatott. (Uo.; Michael Payne és Steven Maynard levelei: 2000. július 20.; Said válasza: 2000. augusztus 24.)

Said Orientalizmusának ideológiai örökségét a tudomány szempontjából is súlyosan kártékonynak tartom. Bernard Lewis részletesen bemutatta a könyv önkényes anyagválasztását: a német orientalisztika háttérbe szorítását, a török és perzsa kutatások kiszorítását az érvelésből, jelentős tudósok főműveinek mellőzését alkalmi írásaik javára. Ezek a kifogások a bizonyítás egészének hitelét érintik. Ha a szerző előbb a vádhoz szabja a vizsgált anyagot, majd az így előállított anyaggal igazolja a vádat, a kutatást az ideológiai ítélet végrehajtásává fokozza le. (Bernard Lewis: „The Question of Orientalism”, The New York Review of Books, 1982. június 24.)

A magyar Közel-Kelet-kutatás egyik legjelentősebb képviselője, Komoróczy Géza ugyancsak félreérthetetlenül fogalmazott a Konrád Györggyel folytatott beszélgetésében: „Gyalázatos könyv Edward Said orientalizmusa.” Majd hozzátette: „Ezt a felfogást, Said orientalizmusát én úgy, ahogy van, elutasítom, határozottan elutasítom. Ez nem tudomány.” Bírálata a politikai következményekre is kiterjedt: Said hatásának tulajdonította, hogy az antiszemitizmust egyébként elutasító nyugati liberális értelmiség körében is teret nyert az Izrael-ellenesség. Komoróczy itt a tudomány politikai célú kisajátítását ítélte el: azt az eljárást, amely a Közel-Kelet-kutatás sokféle teljesítményét a gyarmati uralom eszközévé minősíti át, majd az így előállított vádat Izrael ellen fordítja. (Komoróczy Géza: „Országutakat járó zsidók, városlakó zsidók. Konrád György vendége Komoróczy Géza”. Beszélgetés, 2005. augusztus. Vigilia, 2024/5., 459.)

James Clifford, aki Said könyvének bizonyos értékeit is elismerte, ugyancsak rámutatott: Said gyakran visszaesik abba a lényegiesítő gondolkodásba, amelyet ellenfelein számonkér. A sematikusan ábrázolt „Kelet” védelmében egy hasonlóképpen egyneműsített „Nyugatot” állít elő. A különböző tudományos hagyományok, személyes indítékok és politikai álláspontok egyetlen uralmi történet alkatrészeivé válnak. Az előítélet kritikája így maga is előítéletet termel. (James Clifford: „Review: Orientalism”. History and Theory, 19/2., 1980, 204–223.)

Ezt tartom Said öröksége egyik legsúlyosabb vétkének: szellemi felhatalmazást adott a tudomány átideologizálásához. A bizonyítás fáradságos munkáját a politikai leleplezés kényelmes gesztusa válthatja fel. Egy állítás cáfolatához elegendőnek tűnhet felmutatni szerzőjének kulturális helyzetét, intézményi kötődését vagy feltételezett érdekeit. A szakértelem gyanússá válik, a tudatlanság pedig erkölcsi fölénnyel léphet fel. Az ideológus már azelőtt tudja, kit kell elítélnie, hogy megismerné, amit az illető állít.

Ennek a gondolkodásmódnak az erkölcsi következményei még súlyosabbak. Amikor az „elnyomó” és az „elnyomott” szerepét örök időkre kiosztják, a tettek megítélését felváltja az elkövetők politikai besorolása. Az előre ártatlannak nyilvánított ügy nevében elkövetett gyilkosság magyarázatot, történelmi méltóságot, végül felmentést kaphat. Az áldozat konkrét emberből egy gyűlölt rendszer jelképévé silányul. Így válhat az emancipáció szókészlete gyilkos ideológiák erkölcsi fedezetévé.

Ebben a felhasználásban Said öröksége gyilkos és öngyilkos lehetőséget hordoz. Gyilkost, amennyiben az ideológiai besorolás érzéketlenné tesz az áldozatok iránt, és igazolást kínál a velük szembeni erőszakhoz. Öngyilkost, amennyiben a szabad kritika intézményeiben sajátítja el és terjeszti azokat az érvelési szokásokat, amelyekkel később magát a szabad kritikát lehet elhallgattatni. Aki ezt a szellemi örökséget ünnepli, annak e következményekkel is számot kell vetnie. Az ideológiai felmentés erkölcsi felelősségét semmiféle felszabadítási retorika nem törli el.

Foucault Izrael melletti kiállása éppen ezért kényelmetlen emlékeztető. A zsidó önrendelkezés történetét az üldözés, a politikai kiszolgáltatottság és a megsemmisítés tapasztalata is alakította. Aki ezt maradéktalanul belekényszeríti a gyarmatosítás sémájába, a zsidókat saját történelmüktől is megfosztja, és egy ideológiai szerep foglyaivá teszi.

Foucault ezen a ponton ellenállt annak a politikai elvárásnak, amelyet Said utólag rajta is számonkért. Példája arra emlékeztet, hogy a gondolkodás szabadságát saját táborunkkal szemben is meg kell őriznünk. Az egyetemesség ott válik hitelessé, ahol a zsidó élet védelme sem szorul politikai engedélyre.