„Megvirradt napod valahára hát…” – A zsidó lojalitás motívumváltozatai a modern magyar irodalomban

“Ahasvérusi bolyongás, amelyet még az apám kezdett el, illetve az ő tollkereskedő ősei, akik tollaszsákokkal a hátukon vetődtek ide valahonnan a történelem messzi homályából – s ezt a súlyos öröklött terhet cipeltük mi magunkkal még mindig, értelmetlenül ” – vallja Danilo Kis (1971: 126) A bársonyfedelű albumában.

Túllépve az idézet által magába foglalt egyéni szinten, az ahasvérusi bolyongás külső bélyege, extrém esetben az „idegenszívűség” vádjának formájában, alighanem a modern magyarországi zsidósággal kapcsolatos közbeszéd egyik legmakacsabb, próteuszi toposza. Különböző történelmi korszakokban, változó politikai és társadalmi környezetben és tétekkel bukkan fel újra és újra, miközben feltételezett ellenpontja, az “öröklött terhet cipelő” magyar zsidóság Magyarországhoz való kötődése ugyancsak gazdagon dokumentált történeti és kulturális tapasztalat. Az irodalom e tekintetben különösen példaértékű porond: azon túl, hogy kijelenti vagy cáfolja az egyéni vagy csoportos lojalitást, megmutatja egyszersmind annak érzelmi és társadalmi összetevőit, sőt, akár belső ellentmondásait is.

E rövid áttekintés ezért nem általában a zsidóság magyar irodalmi megjelenítését vizsgálja, amely monográfiát, sőt, könyvsorozatot kívánna. Ennél jóval szűkebb motívumot kergetünk: mit jelent hűnek lenni egy hazához, amikor e hűség elfogadottsága, sőt maga a haza viszonya saját zsidó polgáraihoz történelmi korszakonként változik? Az egymástól műfajilag és poétikailag távol eső szövegek ebből a nézőpontból különös eszmecserébe bonyolódnak egymással. Az egyenlőségelv hajtotta optimizmustól a lojalitás bizonyításának kényszerén át annak tragikus paradoxonáig vezetnek, miközben maga a haza fogalma meglepő szívóssággal marad fenn.

Ennek az ívnek úgyszólván vitaindítója Kiss József Deczember 20-ikán című, 1867-es költeménye. A dátum máris történelmi téteket tár, tényeket terít elénk: az év végén elfogadott XVII. törvénycikk az ország izraelita lakosait a keresztény lakossággal azonos polgári és politikai jogok gyakorlására jogosította fel. Kiss verse ennek a történelmi pillanatnak az eufóriáját hangolja a hazára történő ráeszmélés költői nyelvére. Más szóval, Kiss, miközben a hontalanság jogi állapotként is véget érni tűnik, voltaképp kánaáni pátosszal hirdeti annak lezárultát:

„Megvirradt napod valahára hát,
Zsidó immár van neked is hazád!” (Ács 2000: 150)

A vers ennél is tovább megy, olyannyira, hogy mai szemmel még az irónia is felsejlik. Csakhogy a bibliai táj szakrális földrajzát ténylegesen Magyarország tájai váltják fel, afféle új “ígéret földjeként.” „Dunának nagy árja, büszke Kárpát bérce: / A Jordán, Kármel mi ezekhez mérve?” A Közel-Kelet helyeinek e határtalanul határozott felcserélése a “Közép-Kelet” vidékeivel akkor is igen beszédes, ha – mint arra Cseh Viktor (2021) meggyőzően világít rá, alkalmasint Kiss ilyenformán az orthodoxiával, nem pedig a zsidó gyökereivel szakított.

Éppen ezért válik megrendítővé, hogy az életmű későbbi pontján ugyanez a viszony már védekezésre szorul. Az 1920-as trianoni traumák tablóján feltűnő Ne űzzetek el! költemény beszélője nem új hazát fedez fel, hanem ahhoz ragaszkodik, amelyet egyszer már a magáénak hitt: „Nekem is úgy hazám ez, mint tinéktek, És tartom a jusst hozzá holtomig” (2014: 30). A két mondat – “Ne ordítsátok folyton a fülembe: / Te idegen, keress magadnak más odút” –, illetve “Lemondtam önként minden földi jóról, / De az anyámhoz jussom van talán” között elképesztő történelmi, érzelmi disszonancia visszhangzik. Mi több, Kiss költészetében itt nem más, mint a magyar–zsidó lojalitás későbbi irodalmi történetének egyik alapvető paradoxonja rajzolódik ki: ami 1867-ben megszerzett és magától értetődő otthonnak tűnt, azért néhány évtized múltán ismét szót kellett emelni.

Visszább lépve időben, a századforduló irodalma a nevezett, egyéni szintű ellentmondást már társadalmi tapasztalatként teszi láthatóvá. A Józsefváros szülte, később egyébiránt a Monarchia hű szimpatizánsaként a világháborús frontokról is tudósított Molnár Ferenc Az éhes város című szatirikus regénye legelején a beilleszkedés kisebbfajta groteszk seregszemléjébe botlunk. A zsidó polgár minden lehetséges módon igyekszik megszüntetni különállásának külső jegyeit: nem jár zsinagógába, magyarosítja a nevét, maga is szidja az izraelitákat, keresztény társadalmi kapcsolatokat keres, sőt „agrárius, klerikális elveket” vall. A felsorolás komikuma mögött azonban súlyosabb mechanizmus működik. A beilleszkedésnek nincs olyan végpontja, ahol a bizonyítás befejezhető volna. Még az sem elegendő, hogy „a legtöbbjük huszárönkéntesnek megy” (Molnár, 1993: 6).

A huszárönkéntesség ebben az összefüggésben jóval több katonai szolgálatnál: a nemzeti lojalitás szinte demonstratív bizonyítéka. Molnár iróniája éppen arra mutat rá, hogy ez a bizonyítás eleve kudarcra van ítélve, amennyiben elfogadásának feltételeit mindig a befogadó közeg szabja meg. Az asszimiláció így sajátos versenyfutássá válik: minél erősebben igyekszik valaki igazolni odatartozását, annál láthatóbbá válik, hogy ezt az odatartozást mások még mindig igazolásra szorulónak tekintik, ami újból visszaránt a kezdeti ívhez A vészkorszak önbeteljesítő jóslatát épp ezen identitásspirál, illetve elvarratlan csoportlélektani szálak fonják körbe a következő burzsoábankett babiloni bűvkörében: “Egy nagy hasú kereskedő beszélt:

– Wir Juden…

Egy másik folyton magyarul felelt neki. A nagy hasú roppantul panaszkodott valami állítólagos antiszemita hecc miatt. Hogy a veje azért nem lett közjegyző, mert zsidó, s hogy ez nem az egyetlen eset, mert a Schlittauer fiát aki pedig magyar nemes is az al-dunai előnévvel, nem vették be a honvédhuszárokhoz.

– Szegény Ernő kénytelen volt közös huszárnak menni! – mondta végül olyan hangon, mintha azt mondta volna: „Szegény Ernő negyvenévi gályarabságra ment.”

Aztán hozzátette:

– Borzasztó időket élünk! Két év múlva annyira leszünk Pesten, hogy köveket fognak utánunk dobálni az utcán!

A másik asztaltól egy erős férfihang kiáltott közbe.

– Én is dobok egyet!

Mind odanéztek. Aztán mosolyra húzódtak az arcok, mert a közbekiáltó Baradlay volt, akit jó zsidónak ismert mindenki, s aki sehol se tagadta ezt, írásaiban legkevésbé” (1993: 234).

Hatvany Lajos Urak és emberek című művében ugyanez a motívum már történeti emlékezetként bukkan fel. A szabadságharc zsidó részvételét felidéző részletben „a híres Lőwy rabbi” a császár ellen prédikál, majd maga is tábori papnak áll, és „háborúba-halálba sodorja magával a szabadságtól megrészegült zsidókat” (Hatvany, 2007: 25). A „megrészegült” szó kritikus kordokumentumnak tűnik, amennyiben jelzi, hogy a nemzeti ügy itt emocionális közösségélmény. A magyar szabadság ügye saját ügyükké válik. A zsidó lojalitás ezért ezekben a szövegekben korántsem asszimilációs stratégia, hanem épp oly irracionális, szenvedélyes és áldozatkész, mint bármely más hazafiság.

Szerb Antal naplójegyzetei még beljebb vezetnek. Nála a hazafiság egyes naplóbejegyzések panorámáján tájhoz és kultúrához fűződő magától értetődő érzelmi viszony. 1923-ban így ír: „Csak a Balaton kárpótol mindenért, ez a drága nagy magyar víz, mint a magyarság géniusza, nagy, mély és csöndes” (Szerb 2001: 142). A mondat azért különösen beszédes, mert itt nincs apologetika. Szerb nem bizonyítja magyarságát; egyszerűen magyar kulturális nyelven érzékeli a tájat. A Balaton nem egy ország földrajzi objektuma, hanem „a magyarság géniusza”.

Még összetettebb az a naplórészlet, amelyben egy beszélgetés során a magyar és a zsidó sors egymás mellé kerül, megelevenítve, hogy itt nem a “magyarabb-a-magyarnál” esetével van dolgunk, hanem a kettős identitás vibrálásával. „Mindkét fajunk veszendő sorsáról” esik szó, majd arról, hogy „a magyar elpusztul”, a zsidó pedig ugyancsak „megérett az elpusztulásra” (Szerb 2001: 246). Mai olvasó számára a megfogalmazás terminológiája idegenül hathat, a gondolat szerkezete azonban annál figyelemreméltóbb. A két identitás itt nem egyszerűen egymással verseng. Éppen az teszi tragikussá Szerb helyzetét, hogy a magyar és a zsidó történeti tapasztalat egyazon személy tudatában lehet egyszerre jelen.

Ennek különös, külső nézőpontú megfelelőjét kínálja Cseres Tibor Vízaknai csaták című művének egyik dokumentarista részlete. Az idézett román sajtóanyag a két világháború közötti Temesvár nemzetiségi viszonyait elemzi, és aggodalommal állapítja meg, hogy a magyarok „állandóan támogatva” vannak a zsidóságtól, sőt a zsidók „magyarbarátsága” veszélyt jelenthet a románságra. A város magyar nyelvi karakterét a szöveg ugyancsak jelentős részben a helyi zsidóságnak tulajdonítja, amelynek tagjai „nagy többségükben csakis magyarul beszélnek” (Cseres II.: 344).

A részlet azért különösen érdekes, mert itt a lojalitást nem az érintettek deklarálják. Ellenkezőleg: egy rivális nacionalizmus – hiszen Antonescu Romániája vakbuzgalommal vetekszik az utolsó csatlósi “címért” – tekintete ismeri fel azt. Ami magyarországi antiszemita nézőpontból elégtelen magyarságnak vagy idegenségnek minősülhetett, lásd Szerb, Radnóti, Halász Gábor, Gelléri életútjainak fájdalmas tanulságait – az a román nemzetépítés szemszögéből éppen túlzott magyar kötődésként jelenik meg. A perspektívaváltás tetten éri az „idegenszívűség” kategóriájának viszonylagosságát: ugyanaz a közösség egyik nemzeti diskurzus számára nem eléggé magyar, a másik számára túlságosan is az.

Gion Nándor prózája ezt a történeti kérdést ismét személyes, erkölcsi tapasztalattá alakítja. A Virágos katona egyik jelenetében Rojtos Gallai István Lusztig Mártonnal iszik a kocsmában. A gesztus megütközést kelt, mire Gallai Lusztig bátyjára hivatkozik: „A bátyja velem volt Galíciában. Évekig a hátamat védte. Mellettem lőtték fejbe. De addig derekasan harcolt” (Gion 1982: 222).

A „derekasan harcolt” egyszerű mondata különös erővel cseng egybe Molnár századfordulós huszárönkénteseinek fanfárjaival. Ott a katonai szolgálat a befogadás reményében vállalt bizonyítás egyik elemeként jelent meg; Gionnál évtizedek történelmi távolságából már az együtt vállalt veszély emlékezete teszi értelmetlenné a közösségi határvonalat. „Évekig a hátamat védte”: ennél közvetlenebb metaforáját nehéz volna találni a sorsközösségnek. A bajtársi lojalitás megelőzi és felülírja azt a kategóriát, amely szerint Lusztig elsősorban „zsidó”.

Minden valószínűség szerint a motívum legtragikusabb kifordításához azonban Kertész Imre Sorstalanságában jutunk el. A koncentrációs tábor világában Köves Gyuri számára maga a „zsidó” kategória is bizonytalanná válik. A jiddisül beszélő, vallási előírásaikhoz makacsul ragaszkodó kelet-európai zsidók között idegennek érzi magát. Amikor nem tud jiddisül válaszolni, azok közlik vele, hogy nem zsidó, hanem „ségec”; ő pedig azt tapasztalja, hogy zsidók között, koncentrációs táborban fogja el ugyanaz a feszélyezettség, „mintha zsidó volnék” (Kertész, 2016: 175–179). Az irónia itt identitáselméleti mélységű, hasonlóan Molnár tablóképéhez. A kívülről zsidóként üldözött fiú belülről nem feltétlenül ugyanahhoz a kulturális közösséghez tartozik, amelynek tagjaként üldözik.

Még megrendítőbb Citrom Bandi alakja. A munkaszolgálatból hozott dalának refrénje a hazafias hűség szinte végletes -– igaz, ironikus – megfogalmazása: „S ha el-hull egy baj-társ, egy jó cim-bora / Azt ü-zenjük majd ha-za / Hogy / Bár-mi vár re-ánk / Drá-ga szép ha-zánk / Hűt-lenek nem le-szünk, nem soha.”

Köves azonban észreveszi azt az ellentmondást, amelyet maga a dal éneklője mintha nem akarna végiggondolni: „végtére csak, őket is a haza büntette meg, szigorúan nézve” (Kertész 2016: 179). Ezzel a magyar–zsidó lojalitás motívuma, amint ezt már Szerb és mások kapcsán lelepleztük fentebb, elérkezik történelmi paradoxonának végpontjához. Már nem arról van szó, hogy a haza egyszerűen kétségbe vonja polgárának hűségét. Bünteti, megalázza, kiszolgáltatja – ő pedig tovább énekli, hogy hűtlen nem lesz hozzá.

A “négyévi munkaszolgálat után is magyarnak valló” (Erdődy 2002: 716) Citrom Bandi ragaszkodása ráadásul nem merül ki a hazafias dalban. Újra meg újra a Nefelejcs utca flaszteréről és „a pesti fényekről” beszél. Köves hiába figyelmezteti, hogy a fények az elsötétítés miatt már nem léteznek, s a bombázások a város képét is megváltoztatták: másnap Citrom ismét róluk beszél, hazáját emlékezeti térré léptetve elő.

Innen nézve különös jelentőséget kap Szabó Magda Béla király című történelmi drámájának mondata. Henuk így szól az uralkodóhoz: „Nem könnyű haza ez, felséges úr, de nem ismerek mást kívüle, és kétszázötven éve nem ismernek mást az enyéim sem.” A mondat más történelmi korszakba és más műfaji közegbe helyezi ugyanazt az alapélményt, amelynek változatait az előző szövegekben láttuk. A haza azért haza, mert nincs másik.

Így érkezünk vissza, több mint egy évszázadnyi irodalmi kerülővel Kiss József 1867-es mondatához: „Zsidó immár van neked is hazád!” Csakhogy a mondat jelentése közben megváltozott. Kissnél még egy történelmi küszöb átlépésének öröme szól belőle: a hontalanság véget ért, az ígéret földje immár itt van, a Jordán helyett a Duna partján. Molnárnál ezt az odatartozást már társadalmi gesztusok sorával kell igazolni. Hatvanynál a közös szabadságért vállalt áldozat emléke bizonyítja. Szerbnél olyan mélyre kerül a kulturális önazonosságban, hogy már – legalábbis belső – bizonyításra nem szorul. Cseresnél éppen egy másik nacionalizmus ismeri fel a zsidóság magyar kötődését. Gionnál a közösen viselt háború teszi azt kézzelfoghatóvá. Kertésznél pedig a haza és polgára közötti viszony jószerivel feloldhatatlan abszurditássá válik.

Mindez talán arra is figyelmeztet, hogy a zsidó lojalitás irodalmi motívumát félrevezető volna pusztán az asszimiláció történeteként olvasni. Az asszimiláció azt a képzetet keltheti, hogy két eredetileg különálló közösség közül az egyik fokozatosan közeledik a másikhoz, majd feloldódik abban. Az idézett szövegek egy részében azonban éppen ez a kívülállás válik kérdésessé. Szerb Balatonja, Lusztig galíciai háborúja vagy Citrom Bandi Nefelejcs utcája már nem egy idegen közösség Magyarországhoz közeledésének állomásai. Ezek magyar tapasztalatok, amelyeket történetesen zsidóként azonosított vagy zsidó származású szereplők élnek át.

A magyar–zsidó lojalitás modern irodalmi története így annak változó tapasztalatát is őrzi, hogy a haza lehet választott, magától értetődő, olykor szinte elveszíthetetlen kötődés. Kiss József 1867-ben még felkiáltó mondatban fogalmazhatta meg: „van neked is hazád” (Cseh 2021). A későbbi szövegekben ennek bizonyossága mindinkább történelmi próbatétel tárgya lesz. Megmarad közben a Duna és a Balaton, a galíciai bajtárs, a temesvári magyar szó, Citrom Bandi Nefelejcs utcás flaszterje: egy-egy hely, emlék vagy emberi kapcsolat, amelyben az odatartozás tovább él.

A század legvégén Darvasi László A könnymutatványosok legendájában a motívum még egy utolsó alakváltozáson megy keresztül, amelyet amolyan ráadásképpen citálnánk ide. Itt a hazához vagy közösséghez való hűség nagy történelmi kérdése már személyes, szinte archaikus függésviszonyba húzódik vissza. Absolon úr „még a zsidót is tűri”, avagy a görög kereskedőkkel való kapcsolatokért felelős, „nagy darab, szelíd zsidó” Emil Israelt, akinek a maga módján gondját is viseli; Emil „cserébe” pedig ura rohamait tűri (Darvasi 1999: 160). Az úr alakjában mintha az atya, a pater, s rajta keresztül távolról még a patria, avagy a haza képe is fölsejlene – de ez már csak egy önkényes jelentés-, vagy gondolatátvitel. Kiss emancipációs pátoszától, Molnár és Hatvany paradoxonától, vagy Kertész iróniájától már messze járunk. A mágikus realizmus kivetítőjén mintha a századon végigvonuló lojalitásmotívum végül elveszítené közéleti pátoszát, és – ha távolról sem úgy, ahogyan azt Danilo Kiš apjához fűződő viszonyában megeleveníti – egy személyközi kapcsolat szűk terében csendesedne el.

 

Hivatkozott művek

Ács Gábor (2000): Adalékok Kiss József pályakezdésének vitatott kérdéseihez. Studia Litteraria, 38, 143–156. [Értékek kontextusa és kontextusok értéke 19. századi irodalmunkban, szerk. Imre László.]

Cseres Tibor (1988): Vízaknai csaták. I–II. kötet. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Cseh Viktor (2021): Kiss József: „E föld, hol állasz, az ígéret földje”. Zsido.com, 2021. december 29.

Darvasi László (1999): A könnymutatványosok legendája. Pécs: Jelenkor Kiadó.

Erdődy Edit (2002): Kertész Imre: Sorstalanság. Filmforgatókönyv. Vigilia, 67(9), 715–716.

Gion Nándor (1982): Latroknak is játszott. Virágos katona – Rózsaméz. Budapest: Magvető Könyvkiadó.

Hatvany Lajos (2007): Urak és emberek. Budapest: Ulpius-ház Könyvkiadó.

Kertész Imre (2016): Sorstalanság. Budapest: Magvető.

Kis, Danilo (1971): Korai bánat – Gyermekek és érzékenyek számára. Újvidék – Budapest: Móra – Fórum.

Kiss József (2014): Kiss József válogatott versei. Bővített változat. Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtár.

Molnár Ferenc (1993): Az éhes város. Budapest: Pesti Szalon Könyvkiadó.

Szerb Antal (2001): Naplójegyzetek (1914–1943). Budapest: Magvető Könyvkiadó.

Szabó Magda (1984): Béla király. Történelmi drámatrilógia a meráni Gertrúd fiáról. Budapest: Magvető Könyvkiadó.