Búcsú Bíró Yvette-től (1930-2026)

Múlt héten Párizsban 97. életévében elhunyt Bíró Yvette filmesztéta, forgatókönyvíró, egyetemi oktató. Tudnék-e írni róla, kérdezte a szerkesztő. Megpróbálom – válaszoltam. Éreztem, hogy csonka lenne a csak „szakmai” életéről való megemlékezés, óhatatlanul késztetést éreznék arra, hogy szubjektív beszámolóként felidézzem a kettőnk kapcsolatát, na de ez csakis kettőnkre tartozik. Vívódtam, és amikor elkezdtem írni, valóban nem tudtam, hogy alkalmas lesz-e közlésre.

Amolyan vendéghallgatóként ismertem meg, bejártam filmesztétika szemináriumára, csaknem félévszázada. Izgalmas témát választott, a tömegfilmek világába vezetett be bennünket, talán kéttucatnyian hallgattuk, pontosabban vitatkoztunk egymással, szellemi tekintélyének irányításával.  Az érdekelte, hogy vajon mitől voltak a giccses tömegfilmek sikeresek, mivel hódították meg nézők millióit – a harmincas évektől kezdve az akkori napjainkig. Érdekes szellemi kaland volt: tudtuk, hogy porcikánk nem kívánná, hogy önszántunkból végignézzük ezeket a „műveket”, ám Yvette megtanított minket arra, hogy más szemmel nézzük, leplezzük le az akár tartalmi, akár formai fogásokat.

Szombatonként az Egyetemi Színpadon néztük meg az elérhető alkotásokat, hogy aztán a rákövetkező héten kielemezzük a látottakat. És ráadásként, az egyetemi óra után, kisebb körben beültünk a közeli presszóba, és folytattuk a vitát, majd ebből hagyomány lett, a Mártírok útjai lakásában „vörösborba mártott” beszélgetésre invitált. Lenyűgözött személye, és addigra tájékozottabb is lettem: tudtam, hogy anyámnak osztálytársa volt a „zsidgimben”, a zsidó gimnáziumban. Mielőtt személyesen megismertem, hallottam tragédiájáról: 1969 nyarán Romániában autóbalesetben elvesztette férjét és fiát, Yvette összeroncsolódottan élte túl, és mint Futó című, 2011-ben megjelent regényében felidézte, „csak sok nap után tudta meg, hogy sem anyja, sem felesége nem volt többé senkinek”.

Lehetséges egy ilyen szörnyű csapás után új életet kezdeni? Talpra állni és a hegeli „megszüntetve megőrizni” jegyében továbbélni? Mintha csak bizonyítani akart volna, összeszorított ajakkal végigcsinálta az előírt terápiát, felépült számtalan sebesüléséből. Mint később elmesélte, Konrád György meglátogatta és tőle hallotta az első emberi szót: az író aziránt érdeklődött, hogyan lehet folytatni egy ilyen „kataklizmával”…

A magyar film sokat köszönhet neki. Jancsó Miklós dramaturgja volt éveken át, de Makk Károly, Fábri Zoltán, Mészáros Márta rendezők munkatársaként is osztozott sikereikben, és aztán a fiatalabb nemzedék képviseletében Mundruczó Kornéllal dolgozott együtt.

1965-ben alapító főszerkesztőként jegyezte a Filmkultúrát, 1973-ban politikai okokból távozni kényszerült. Lukács György szélesebb szellemi köréhez tartozott, ami Lukács 1971-es halálláig bizonyos védettséget is jelentett. Bár nem volt a tanítványok Budapesti Iskolájának szorosan vett tagja, az „Öreg” távozása, a politikában a reformerek kiszorulása nyomán Yvette-nek is szembe kellett néznie azzal, hogy elfogyott a viszonylag liberális, szabadabb levegő. 1976-ban előbb Párizsba emigrált, majd két év múlva az Egyesült Államokban kapott katedrát. A Berkeley után 1982-től a New York University professzora lett.

Nem tudott elszakadni Európától, amikor nyugdíjba ment, Párizsba tette át székhelyét, bár még óraadóként vissza-visszatért New Yorkba. Hihetetlen energiák hajtották, nyolcvan évesen is nehéz volt elképzelni filmfesztivált, amelyen ne lett volna ott. 2011-ben jelent meg említett önéletrajzi könyve, Marion nevű főszereplője megkönnyítette számára, hogy egyes szám harmadik személyben írjon. „Az örökké hűséges gyermekemnek” – lepett meg a budapesti dedikációjával – én ugyan szellemi anyukámnak tartottam, de jólesett „örökbefogadása”…