Szombat előfizetés 2017

Zsidó tudattól a tudatos zsidóig

Írta: Radnóti Zoltán - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kapedli és kokárda

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.

Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.

Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból? Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg. Honlapunkon elsőként Tamás Gáspár Miklós, majd Rubin Eszter és Bodnár Dániel reflexióit olvashatták. Most Radnóti Zoltán válaszát közöljük. (A szerk.)

11 - Radnoti_Zoltan2

Radnóti Zoltán

A Szombat folyóirat szerkesztősége három kérdést tett fel, ami felöleli a magyar zsidóság tudatát, félelmét és fájdalmát. Mit jelent számomra a kapedlis-kokárdás kisfiú plakátja? Lehet-e zsidó ideál a 20. század? És mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai? A három kérdés egy kérdésre megy vissza: a zsidó lélek mennyire tudja magát függetleníteni a benne élő félelmektől és előítéletektől, illetve mik azok a kritériumok, melyek meglétekor kijelentheti, hogy ő magyar is, zsidó is, és mindkettőre büszke. Mert a plakát erről szól.

Amikor megláttam a plakátot, ambivalens érzések kerítettek hatalmukba. Biztos vagyok abban, hogy a plakátra tekintve nem egy ember gondolta, hogy egy szélsőséges párt kezdett valamilyen furcsa kampányba. Talán parodizálni akarják a zsidókat? Ráadásul a zsidó gyerekeket veszik célpontul? Velem is hasonló történt, amikor párszor elsuhantam a plakát mellett. Nem tudtam, mi az, majd fogtam magam és közelebbről is szemügyre vettem. Hiába vagyok „professzionális” zsidó, a plakátra nézve először mégsem az jutott eszembe, hogy a saját zsidóságomat és a saját magyarságomat, illetve a kettő együttesét még jobban átérezzem, és támogassam azt az egyházat, amelyik ezt hirdeti.

Pontosan tudom, a honi zsidó emberek döntő többsége magyarnak érzi magát. Tény, hogy a huszadik század első negyede arról szólt, hogy a zsidó ember magyar akart lenni, mind külcsínben, mind belbecsben, mind Istenkeresésben. A túlélés zálogának érezte ezt. Ha úgy gondolta, több van, ami elválasztja a magyarságtól, mint ami összeköti vele, akkor le akarta bontani a kerítéseket. Aztán a holokauszt átrendezte a zsidó emberek értékrendjét, majd a kommunista rendszer legyalulta a maradék identitást is. Negyven esztendő múltán, a rendszerváltáskor kicsit megfordult az érzésvilág: előkerült egy Dávid csillagos nyaklánc, egy héber név, egy szarvasi tábor, esetleg zsinagógai közösség.

Nem túljátszva, ám a kettős identitást tudatosan vállalva, Magyarországon elő zsidó vagyok. Ám az évek múlásával és a szabadság élményével előkerülő kettős beszéd a zsidóság számára a legfájdalmasabb lelki traumát hozza elő. És ez a fiúcska ekkor kezdett hozzánk szólni. Nem 1989-ben, hanem 2013-ban. Interjúk és vallomások kísérték a szőke izraeli (!) kisfiú útját. Egy üzenet mindenképpen eljutott: milyen jó volna, ha átéreznéd, hogy a kokárda és a magyar identitás szerves része annak az útnak, ami elvisz téged a célig, hogy igazi zsidó lehess.

Ez 1848-ban, vagy a 20. század elején tökéletes üzenet volt, ám a zsidóság számára a 1939-1945 egy olyan időszak, ami sosem ér véget, azaz a mai napig tart. A „holokauszt szindróma” egyik lényege (és általában a Poszt Traumás Stressz /PTSD/ betegségeké is), hogy mindannyian olyan lehetetlen történetet hordozunk magunkban, aminek mi magunk vagyunk a főszereplői, és amit egyszerűen nem vagyunk képesek – a maga valójában – befogadni. És ezt most ki is kell bővíteni: Nem csak mi nem vagyunk képesek, hanem az ország! Magyarország ebben a traumában él 70 esztendeje.

És ez a kisfiú azt akarja megmutatni, hogy lehetséges a teljes egyesülés. A kisfiú jelenléte azt a kettős beszédet hordozza magában, amitől retteg a zsidó ember. Lelkében fél a magyar katonáktól, akik az utóbbi fél évezredben nem védték meg őket, de úgy érzi, mégis lehet hazafi. De 2013-ban – napjainkban is – a zsidó ember látja és tapasztalja, hogy az állam verbálisan megvédi, nem verbálisan azonban fenyegető. Ha egy zsidó túlélő vagy leszármazottja azt hallja, hogy emlékművet állítanak „minden áldozatnak”, így a keretlegénynek és a német katonáknak is, akkor megijed. Egy ilyen akció lelki sebet talál el. A zsidó megsérül. Izgatott, sőt esetleg agresszív is lesz, mert a mai kettős beszéd titkos üzenete összekötődik a traumával. És ekkor lép be ismét a kokárdás fiú, mert innentől fogva politikai üzenete is van, nem csupán identitás. A politika kihasználta a zsidók történelmi sérülékenységet, és minden pillanatban rájátszik arra. Ajkával bocsánatot kér a háborúban elszenvedett szörnyűségekért, tetteivel azonban azt üzeni (pl. egy ilyen emlékművel), hogy féljetek, tartsatok tőlünk! Vagy relativizálja a zsidók szenvedését, „mintha nem is lett volna olyan nagy dolog”, hiszen más is szenvedett, kvázi a zsidók felfújják csak ezt.

És a zsidó lélek „felsikít”, hogy igaz, más is szenvedett, de egyetlen népet sem akartak szisztematikusan kiirtani, megsemmisíteni, nem kérdőjelezték meg létüket. A zsidókat kiközösítette az állam és az ország, mert hogy nem is emberek, mindnek meg kell halnia, mert nem érdemesek az emberek közé tartozásra. Ez az élmény ott élt és a mai napig ott él a zsidók emberek tudatában vagy tudatalattijában. Az EMIH kampánya belesétál ebbe a (zsák)utcába.

Mit látunk? Mit tehetünk? Mindenekelőtt: a zsidóságnak nem kell a kettős beszéd. Nem kellenek olyan utalások, amik fájdalmat okozhatnak. Ám valaminek történnie kell, mert mind a magyar, mind a zsidó lélek útmutatásra vágyik! Minden politikai oldal lázasan keresi azokat a történelmi időszakokat, amikre büszke lehet. Mátyás király? 1848? Monarchia? Horthy? Bethleni konszolidáció? Ki tudja?

Molnár Ferenc egy anekdotája jut eszembe, amikor is Hermann Lipótnak ült portrét. Azt mondta Molnár: „Tudod, Lipi, mi zsidó művészek, Fényes Adolf, Iványi-Grünwald Béla, Szomory vagy én, körülbelül egyforma tehetség poggyászával indultunk el. Mindnyájan, sok százan a világban, jóllehet nagy erőfeszítéseket teszünk, képességünk teljességét nyújtva, éppen csak a kerítésig tudunk eljutni, de belülre soha! Oda, ahová vágyódó pillantásokat vetünk, de ahol csak néhányan sétálnak…” E mondatokat az egyik legismertebb, legelismertebb, akkor már világhírű magyar író mondta az egyik legismertebb, legelismertebb magyar festőművésznek. Elődeink számára a nagy asszimilációs folyamat során bebizonyosodott, hogy ez az ország, ez a földrajzi térség nem engedi sokáig, hogy ők egyszerre legyenek magyarok és zsidók. Nem ők választottak, hanem „megkapták” a bélyeget.

Pontosan tudjuk, napról-napra írja fel a zsidóság falára egy kéz a klasszikus üzenetet: „Mene – tekel – ufárszin”, azaz már számba vettelek, már megmértelek és már egyszer szétszórtalak… Magyarok és zsidók: örök egység vagy örök kétség? Együtt? Külön? Hogyan?

Ki kell jelenteni: igenis van lehetőségünk és jogunk is egyszerre magyarnak és zsidónak lenni. 2014-ben élünk: adottság a történelmi beágyazottság és az ezzel járó történelmi büszkeség. Pedig most is sokan vannak a hangosak, akik csak a bélyeget látják rajtunk. Nem kell feltétlenül megtagadni az asszimilációt, nem kell azonnal a disszimilációt választani, hanem „csak” arra van szükség, hogy itt zsidóként (és természetesen magyarként) éljünk. Nem engedélyre van ehhez szükség, hanem lehetőségre, hogy ezt megélhessük. Úgy gondolom, hogy ma van erre lehetőségünk, csak azt nem értem, miért érzik sokan ma is, hogy bizonyítanunk kell.

Ma már nem azzal szeretném igazolni helyes honfiúi érzelmeimet, hogy bizonygatom, mennyi zsidó vett részt a magyar történelem dicsőséges küzdelmeiben, nem azzal, hogy mit adtak a magyar tudománynak, kultúrának, mi minden épült a zsidó munkások keze által, egyszerűen nem! Itt vagyok, magyarként, itt vagyok zsidóként és nekem mindkettő egyformán fontos, és én mindkettőt meg akarom élni.

Pont.

Címkék:2014-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Megismerni és felismerni – embermentő magyarok üzenete a XXI. századnak

Konferencia és fotóinstalláció

Művészeti pályázat Szép Ernő születésének 130. évfordulója alkalmából

„Félig még köztünk van” — Szép Ernő a 21. században

Close