Az én Berlinem – egy emlékező város című dokumentumfilm és a hozzá kapcsolódó fotókiállítás fontos társadalmi tükör: megmutatja, hogyan változik a zsidó közösség biztonságérzete egy olyan városban, amelyet sokáig a nyitottság és a történelmi önreflexió példájaként tartottak számon. Egy város, amely emlékezik – és amelyben félnek A 2B Galériában mutatták be az „Az én Berlinem – egy emlékező város” című dokumentumfilmet, amely Berlinbe kivándorolt magyar újságírók és filmesek munkája: Csabai Julia a film rendezője, Bócsi Krisztián fotográfus-kulturális antropológus, a film operatőre, a kiállítás fotósa és Dr. Valaczkay Gabriella, a projekt vezetője, a berlini Antiszemitizmuskritikus Oktatás és Kutatás Kompetenciacentrumának oktatási referense. A Szemere Katalin vezette pódiumbeszélgetésen az alkotók mellett részt vett Dr. Barna Ildikó szociológus-kutató, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának egyetemi tanára, antiszemitizmus-, idegengyűlölet- és a posztholokauszt-tanulmányok kutatója, a Zachor Alapítvány kutatási és értékelési vezetője. A film célja az volt, hogy bemutassa: hogyan változott a berlini zsidó közösség biztonságérzete a 2023. október 7-e, a Hamasz Izrael elleni terrortámadását követő időszakban. A rendezényre a Zachor Alapítvány tanárképzési programjának keretében került sor. Az eseményt Böröcz László, a 2B Galéria vezetője nyitotta meg, aki hangsúlyozta, hogy természetes volt számukra, hogy teret adnak egy ilyen kezdeményezésnek. A beszélgetés középpontjában egy provokatív, de annál aktuálisabb kérdés állt: kell-e félnie a budapesti zsidóságnak? A crossmediális projekt, amely filmre, fotóra és közönségbevonó beszélgetésre épült, sokrétegű portrét rajzolt Berlinről. Egy olyan városról, amely egyszerre hordozza a múlt feldolgozásának igényét és a jelen feszültségeit. A vetített dokumentumfilmből és az azt követő beszélgetésből egyértelműen kirajzolódott: a Berlinben élő izraeli és zsidó interjúalanyok mindennapi félelemben élnek. A filmbeli hat megszólaló közül egyik sem vállalta a nevét és az arcát. Az is kiderült az interjúkból, hogy az izraeli nyilatkozók tudatosan kerülik anyanyelvük használatát nyilvános helyeken, helyette németül vagy angolul beszélnek az utcán. Identitásukat sokszor csak otthon, zárt térben merik megélni. Mint egyikük fogalmazott: … Bővebben: Félelem és emlékezet: Berlin és az antiszemitizmus új valósága