Mire gondoltak az áldozatok és a hóhérok?

George Eisen történész professzor tanulmánykötete A magyar holokauszt főpróbája 1941 – a tömeggyilkosságok nyara átfogó szintézis, mely Galíciába (és Podóliába) e senki földjére vezeti az olvasót. Mikrotörténeteket tár elénk a pokolból, a kamenyec-podolszkiji deportálás és vérengzés eseménysorozatából, és tárgyalja a bűnösök; a magyar közigazgatás, a honvédség vezetőinek felelősségét, párhuzamosan a náci népirtással.

Kitoloncoltak ezreinek bolyongásáról, példátlan nemi erőszakhullámról és tömeggyilkosságokról olvashatunk, ritkábban kivételes megmenekülésekről, és arról, hogy idővel a térség helyi közösségei is osztoztak a magyar zsidók sorsában. A történeti narratíva mellett hangsúlyos az áldozatok hangja; túlélői videó-tanúságtételeket idéz és korabeli naplókat. Áldozatok, gyilkosok, szemtanúk és megmentők közös elbeszélését követhetjük Barabás András kiváló fordításában.

A szerzővel beszélgettem.

Ahogy az 1990-ben megjelent Árnyak játékai – Gyerekek a holocaustban c. könyvedre, úgy a mostanira is jellemző az innovatív és a határozott pszichologizáló közelítés.

Az Árnyak játékai úgy kezdődött, hogy a doktori disszertációmat írtam az University of Maryland-en, és találtam egy érdekes naplót, Zelig Kalmanovich írta a vilnai gettóban. Egy bekezdésben leírja, hogy rátalál egy játszótérre, ahol gyerekek játszanak, és felteszi a metafizikai kérdést, hogy lehet az, hogy 30 ezer embert megölnek minden héten, és itt játszanak a gyerekek. Mi értelme ennek? De ha a Jóisten azt akarja, hogy játsszanak, így kell lennie. Ő vallásos volt. Félretettem a témát, aztán évekkel utána beugrott, hogy ez érdekes lehet. Elkezdtem dolgozni a könyvön. 3-4 hónap alatt megírtam.

A mostani könyv se volt eltervezve. Egy metaforát használok; palackot találtam üzenettel 2008-ban Kamenyec-Podolszkijban: Valentinát, a virágárust. Rátaláltak a kollégáim, elmondták, hogy ő most 75 éves, 8 éves kis ukrán parasztlányként mindent látott. Ötpercnyire lakott a tömegsíroktól, és látta, hogy ezek föl-le hullámzottak, mert élő emberek is voltak bennük, akiket lelőttek. Nem haltak meg mind, a gyerekeket pedig élve dobták be.

Az én családom is érintett volt, az egyik nagybátyámat lelőtték, a másik élve ugrott be a tömegsírba. Egy magyar katona (mert voltak ott magyar katonák) mikor hazajött, elmondta ezt a családomnak. Ez számomra egzisztenciális kérdés: áldozatnak érezte magát, vagy bátor volt? Nem lehet erre felelni, fontos, hogy kérdéseket teszek föl. Nem akarok mindre válaszolni. Azt akarom, hogy az emberek elgondolkozzanak. Az érdekelt, hogy az áldozatok mire gondoltak az utolsó pillanatokban. Vagy, hogy mi volt a hóhérok és felsővezetők fejében. Sokuk jogot végzett. Pl. az idegenrendészet (KEOKH) vezetőjének, Pásztóy Ámonnak jogi doktorátusa volt. Ezek az emberek nem húzták meg a ravaszt, erre egy kifejezést használok; desk murderer, íróasztali gyilkos. Mit gondolt Pásztóy Ámon, aki deportáltatta az embereket, mikor megtudta, mi történt velük? Próbáltak páran visszaszökni, és ő kiadta a parancsot, hogy senki sem jöhet át, lőjék le vagy dobják át őket a határon.

És mit gondoltak a katonák? Van egy csodás könyv héberül (Pnina Kaufman-Blum: Paamajim soá, kétszeres soá), ami megragadott, melyben elmeséli egy túlélő, hogy szöknek vissza Magyarországra, elfogják őket, és kiadja a parancsnok az egyik katonának: kísérd vissza őket a határon túlra. Elindulnak. A katona hátranéz, mikor nem hallja a főparancsnok, azt mondja, menjenek jobbra. Itt a pszichológiai kérdés, amit meg kell mutatni. Más érdekesség is volt. Miután Magyarországról elmenekültek, Slachta Margitéknak, a szociális nővéreknek Buffalo-ban volt a rendjük. Van ott egy archívum; ebben megtaláltam Slachta Margit Weiss Edith bárónőnek címzett levelét. A bárónő is Amerikában élt, és segítette a nővéreket. Ők hárman jó barátok voltak Szapáry Erzsébet grófnővel együtt; a három megmentő. A levélben Slachta arról ír, hogy beidézik őt tanúnak a népbírósági tárgyalásra, amelyen halálra ítélik a Pásztóyt. Ő pedig a tárgyaláson visszagondolt arra, amit ez az ember elkövetett, és nem tudott kegyelmet kérni; megértette, milyen gonosz lehetett. Ezek metafizikai kérdések.

Mesélnél a családodról? Említed a bátyádat az Árnyak játékaiban.

Anyai részről kárpátaljaiak vagyunk, Irhóc faluból. Az apai nagyapám Galíciából jött. Ez normális, sokan jöttek. Kétmillió galíciai meg Amerikába ment. Galíciáner; ez nem volt pozitív jelző, inkább megbélyegző. Nagyapámnak három gyereke született. Magyarok voltak, nagyapám nem is gondolkodott másképp. Nagyapámat és két fiát elvitték, apámat nem. Ez tévedés lehetett, mert sok embert elvittek. Nagyapámat, aki 70 éven felüli volt, anyám közbenjárására engedték ki.

Az 1941-es deportálásnak két gócpontja volt; Kárpátaljáról vitték a kétharmadát, és Budapestről is sokat. Apám közben munkaszolgálatos lett; a végén Mauthausenbe került.

Ami édesanyámat illeti; 1944-ben az ő kezdeményezésére három részre szakadt a családja. A nagynénikém és a lánya voltak egy faluban, a bátyám és az unokatestvére, a 2-3 évvel idősebb Öcsi és a nagymamám egy másik faluban. Anyám és én keresztény papírokkal bujkáltunk Budapesten. A két fiú egyszer elment biciklizni, nem voltak ottani gyerekek, kiderült, hogy zsidók, és a csendőrség a bátyámat, Öcsit (Jocót) és a nagymamám letartóztatta. Egy-két napra rá egy csendőrrel irányították őket Sárvárra. Megállt a vonat, a bátyám odafordult az Öcsihez; gyere, meneküljünk el. Öcsi azt felelte, nem hagyhatom itt a nagymamát. A bátyám egy angyalföldi csibész volt, mondta a csendőrnek, hogy WC-re kell mennem, és leszállt a vonatról. 12 éves volt, volt pénze; a nagymama elosztotta a pénzt. Hazajött édesanyámhoz, aki ahogy megtudta, hogy letartóztatták őket, felült a vonatra, Sárvárra ment kiszabadítani a nagymamát és Öcsit. De már elvitték őket Auschwitzba.

A bátyám már 1948-ban kiment Izraelbe, 15-16 évesen, belevaló volt és meggondolatlan. Próbáltunk utánamenni. 48-ban elkaptak a szlovák határon, és a szüleim egy évet kaptak Balassagyarmaton. Az unokatestvéremmel voltam, kemény év lehetett, 5-6 évesen. Mikor kiengedték a szüleimet a börtönből, anyámnak tüdőbaja lett. 1951 körül a bátyám elhatározta, hogy hazajön. 56-ban már megnősült, kiment mind a kettő Izraelbe. Mi is ki akartunk, de nem kaptunk engedélyt, és újra hazajött a bátyám.

Mikor döntöttél úgy, hogy elhagyod az országot?

63-ban volt lehetőségem kimenni Bécsbe, mivel sportoló voltam, bokszoló. Ki tudtam jönni a csapatból, felmentem az izraeli követségre és mondtam, hogy Izraelbe akarok menni. Mondták, maradjak a csapattal, és találkozzunk két nap múlva egy cukrászdában. Nem akarták elhinni, hogy zsidó vagyok, kiküldtek valakit utánanézni a Sin Bétnél, és látták, hogy igazat mondok; három nap múlva Izraelben voltam. S három hónap után önkéntesként mentem az izraeli hadseregbe. Ott volt értelme két évet leszolgálni, itt semmi értelme nem lett volna.

A kamenyec-podolszkiji egyoldalú kitoloncolás, a magyar közigazgatás akciója, majd a tömeggyilkosságok történeteinek egyes részei ismertek, más részletei feltáratlanok. Kik segítettek a kutatásban?

Az előszóban írok arról, hogy a magyar zsidó társadalomra két hozzáállás volt jellemző a holokauszttal kapcsolatban. A zsidóság jó része úgy volt vele, hogy nem akarunk tudni róla, mi nem is vagyunk zsidók. A hatnapos háborúig sokan (a háború után születettek) nem is tudták, hogy zsidók. Én azért vagyok áldott, mert mi beszéltünk erről, és elmondták, mi történt a két nagybátyámmal. De honnan tudták ezt? Egy magyar katona, civilben hordár, ismerte a Samut, odaszólt: Samu, elviszlek téged, megszöktetlek, itt a katonaruha, és a Samu azt válaszolta, nem mehetek el a bátyám, Karcsi nélkül. Azt felelte a katona: nem tudok két uniformist szerezni. És aztán látta, hogyan ölik meg őket. Ott nem volt titok, Auschwitz titok volt. Tőle tudtuk meg, mi történt. A nagyapám pár hónap múlva meghalt, összetört a szíve.

Az országban mindenről értesültek, de a Pásztóy utasítására nem engedtek vissza senkit. Találtam videón történeteket arról, hogy elérkezett egy csoport a határra a német parancsnok engedélyével, ennek ellenére a magyar határőrök visszaküldték őket.

Elvittek mindenkit, akire azt mondhatták, hogy rendezetlen az állampolgársága. Ha a számokat nézzük, csak saccolni tudunk, hány embert dobtak át a határon, 18 ezertől 40 ezerig. Az áldozatok száma több volt, mint 18 ezer.

Kozma Miklósnak, Kárpátalja kormányzói biztosának a tragédiája, mikor rájön, mi történik: százak halnak meg a határon, és ezért ő volt felelős. Ő volt az egyetlen, aki meghasonlott. Megdöbbentő, hogy Pásztóy Ámon, és a miniszterelnök, Bárdossy László mindent tudott, utóbbit az amerikai követ állandóan informálta. Megtaláltam Washingtonban, hogy az amerikai követ hogyan jellemzi a Bárdossyt: tehetséges ember, de nagyon gyenge jellem. Hogy igaza van-e, az olvasóra bízom.

A kutatás során minden anyag megnyílt előttem.

Sokat segített Stark Tamás; 2-3 cikket is írtunk a washingtoni holokauszt múzeum folyóiratában. De ki akartam lépni abból, hogy csak professzorok olvassák azt, amit írok.

Két fiatal, tehetséges kutatóra is számíthattam. Kosztyó Gyulával Kárpátalján találkozhattam, most Nyíregyházán a levéltárban dolgozik. A beregszászi kárpátaljai levéltárban remek, ám rendezetlen anyag van. Gyula volt az első, aki próbálta rendezni. Átküldte többek között az iskolai jelentéseket; 41 végén egyik faluból a másik után jelentik be, hogy nem lesz iskola, nincs elég tanuló, a zsidókat elvitték. Nagyon jó anyag, az emberi hang teszi élővé a kutatást.

Mennyire tudtak a történészek a sztaniszlau-i vagy a kolomeai gettóról és a térséghez kötődő egyéb rémségekről? Sok az alig ismert epizód, mint például az orinini mészárlás.

Galíciával nem igazán foglalkoztak a történészek, én pedig nem írok olyan témáról könyvet, amivel már foglalkoztak.

Amikor deportálták ezeket az embereket, szétszórták őket. Letették őket a teherautókról és elkezdtek vándorolni, és a különböző településeken néhányan ott maradtak. A zsidó közösségek próbáltak rajtuk segíteni.

A legnagyobb vérnegzés Kamenyec-Podolszkijban volt 14-16000 magyar áldozattal. Sztaniszlauban és Kolomeában 2-3000, Orininban 2000-2500, Nadvirnában 500 lehetett a magyar áldozatok száma. Az augusztusi kamenyec-podolszkiji mészárlás három napig tartott. Októberben érkeztek a parancsok, hogy meg kell tizedelni a népességet, mert gettókat akarnak felállítani. Október 12-én Sztaniszlauban zajlott a véres vasárnap. Az is pszichológiai kérdés, hogy a helyi zsidó közösség először a magyarokat válogatta ki kivégzésre.

Megrázó tanúságtétel a Brenner Ciporával készült videóinterjú; leírja, hogy amikor zajlik a sztaniszlau-i új temetőben a kivégzés, mi történik azokkal, akik ott ülnek a falnál a sorsukra váró tömegben: próbálnak hátrahúzódni, de sokan megfulladtak, ahogy a nővére is. Leírja, hogy ott feküdt, felemelte a kezét, és meghalt. Egy anya ott áll, a halott lánya mellett, és ekkor egy német tiszt azt mondja, menjetek el, befejeztük a kivégzést, de ott kell hagyni a lányt. Micsoda trauma! A történetet Spielberg archívuma őrzi, Izraelben vették fel. Cipora magyarul mondta el, holott jól beszélt héberül. Vajon mi az oka, hogy magyarul mondta el?

Friedrich Jeckeln tábornok, Hans Krüger százados, sztaniszlau-i Gestapo főnök, vagy Peter Leideritz főhadnagy, kolomeai Gestapo főnök nem voltak kispályás gyilkosok. Róluk mégis alig hallott a világ.

Friedrich Jeckeln-t rigai bírósági tárgyalásán csak a rigai rémtettei miatt ítélték el. Az igazságszolgáltatás akkor napról napra új ügyeket tárgyalt. Kamenyec-Podolszkijról és Babij-Jarról ekkor még nem tudtak. Kamenyec-Podolszkijt 44-ben foglalták vissza, és a szovjet tömeggyilkosság-kutatási bizottság felnyitotta a tömegsírokat. Ez volt az egyetlen tömegsír, amit rögtön visszatemettek – nem volt senki, aki azonosíthatta volna az áldozatokat. Megrázóak a bizottság iratai.
Felteszem a kérdést a könyvben, hogy ilyen kisstílű emberek, mint a Leideritz, hogyan tudták 70 ezer ember halálát megszervezni. Erről kérdeztem a feleségét, Annelise-t is. Nem feltételeztem, hogy Leideritzről találok valamit. Amikor feltettem a témát egy második világháborús website-ra, visszajelzett egy amatőr német történész, Hans Peter Trautmann, hogy ismeri a Leideritz sztorit. Együtt járt Leideritz feleségének az unokahúgával iskolába. Visszaírt, hogy a varsói levéltárban található Leideritzék bírósági tárgyalásáról anyag, de neki nem adják ki. Mint történész, megkaptam, és átküldtem neki. Ő megkérdezte Leideritz feleségének az unokahúgát, hogy mit tud, de az unokahúg elzárkózott.

Azt a kérdést, hogy Annelise Leideritz bűnös volt-e, nyitva hagyom, nem derült ki. Szavahihető tanúk, német tisztviselők tanúskodtak mellette, és állították, hogy nem volt ott, és mindegyikük egy másik nőre, egy titkárnőre vallott, akit el is bocsátottak az állásából.

Nem akarok semmit határozottan állítani, de megvádolták Leideritz feleségét. 10 évet kapott, meghalt tüdőbajban. Ő a rablásban lehetett tettes, a férje ládaszámra küldte az elrabolt holmit a felesége szüleihez. Minden tiltás ellenére a német vezetőség fosztogatott, és Hans Krügert például részben azért váltották le, mert ez kiderült. Érdekes, hogy Krüger megmenekült. Németországban elég későn tartóztatták le.

Kolomeára vonatkozóan Elizabeth Lubell tanúságtételéből megrázó pszichológiai dráma tárult fel. Ő budapesti volt, szülei Lengyelországból származtak. Amikor átküldtem Izraelbe az anyagot a lányomnak, ő azt mondta, ismeri ezt az Elizabeth Lubellt (10-15 éve meghalt); az anyai nagymamája legjobb barátnője volt. Elkezdtek levelezni a lányával, aki nem sokat tudott ezekről a dolgokról. Elizabeth Lubell tudta, hogy megszöktetik őt csempészek Kolomeából és el kell válnia az édesanyjától. Ezt a lánya nem tudta, elolvasta a könyvet, és azt mondta, már értem, miért volt olyan nehéz a kapcsolatom az édesanyámmal. Sőt, azt hitte, hogy a nagyszülei Auschwitzba kerültek, most már tudja, hogy Belzecbe. Az ilyen visszajelzések jelentőségteljesek. Én nem szerencsés vagyok, hanem áldott; nem lehet megtervezni, hogy ilyen emberek és történetek hirtelen felbukkannak.

Galícia különbözött a keleti hadszíntér más megszállt területeitől.

Nem értik meg néha a professzorok, hogy Galícia egy külön világ volt, teljesen más, mint például Fehéroroszország. Különösen azután, hogy a magyarok átdobtak ide magyar állampolgárokat. Más volt az elrendezése, és később lépett be hadszíntérként. Galíciában nem az Eisantzgruppék gyilkoltak, mint például Fehéroroszországban.

A tárgyalt gyilkosságokban az SS biztonsági erők, a tartalékos rendőrzászlóaljak vettek részt, és az ukrán különítményesek is jelen voltak. De mi volt a Wehrmacht és a Magyar Királyi Honvédség szerepe?

Az ukránok sem vettek részt az öldöklésben; ők körülvették és biztosították a helyszínt. A Wehrmacht parancsnoka nem engedte a katonáknak, hogy gyilkoljanak, viszont adta a fegyvereket és lőszereket az öldökléshez. Ez különböztette meg Galíciát Fehéroroszországtól vagy Ukrajnától, ahol a Wehrmacht közvetlenül részt vett a vérengzésben. A Wehrmacht vezetősége meg akarta oldani Kamenyec-Podolszkijban az ellátási problémát. Nagyfokú élelemhiány volt, és a vándorló zsidók biztonsági kockázatot is jelentettek.

A magyar csendőrség is gyilkolt, ők kísérték a zsidókat, majd átadták a németenek. A magyar katonák néha mentették őket. Zobel László túlélő elmondta, hogy valahol az ukránok meg akarták ölni, de egy magyar különítmény megmentette őket. Sok függött attól, ki volt a parancsnok. Reviczky Imre alezredes mindvégig mentett, és visszaküldött vonatokat. Érdekes Zobel elbeszélése arról, hogyan menekült meg Kolomeából. Egy kémelhárító segített neki, aki sok pénzt keresett embermentéssel, szerette a nőket, az italt. Találtam anyagot a bokszoló Adler Zsigáról, Papp Laci edzőjéről. Kolomeába került, a barátnője lefizetett tiszteket, és hazakerült. A zsidó levéltárba megtaláltam, hogy az apja Galíciából vagy Lengyelországból származott, és megértettem, miért vitték el. Jó bokszoló volt, engem pedig érdekelt a boksz.