Két címlapról

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

Még mindig hullámzó nemzetközi botrány okozója lett a Figyelő című – egykor szeriőz, mára gleichsaltolt és arctalanná vált – hetilap legutóbbi címlapja, melyen a legnagyobb magyarországi zsidó közösség vezetője látható, szállongó bankóktól körülvéve.

A címlapot antiszemitának minősítette az izraeli kormány, számos nemzetközi zsidó szervezet, köztük maga a Zsidó Világkongresszus elnöke – és persze a Mazsihisz. Foglalkozott vele számos izraeli lap. A Mazsihisz egyik rabbija olyan klasszikus zsidóellenes karikatúrákkal állította egy sorba a címlapot, melyeken a zsidó a gátlástalan pénzéhség megtestesítője. A Zsidó Világkongresszus elnökének válaszolt Orbán Viktor is, ugyan nem tiszteletlen, de meglehetősen éles hangon.

A közösségi média hálójában viszont sokan a Magyar Narancs egy korábbi címlapjára mutogatnak[1], mondván, hogy az volt az első antiszemita címlap a témában, s arra célozgatnak, hogy a Figyelő, e kormánylap, csupán a visszatorlás eszköze volt.

A Narancs 2018. február 15-i számában közölt nagy tényfeltáró összeállítást a Köves Slomó vezette EMIH cég- és intézménybirodalmáról, s ehhez címlapképet is készített – amin persze Köves Slomó látható. (Az EMIH-nek nincs más „arca” a magyar nyilvánosságban.) A “Köves Slomó állami milliárdjai” felirat mellett maga a rabbi látható a zsidó vallás összetéveszthetetlen kellékeivel: imaszíjjal és sófárral. Köves nem egyszer szerepelt már a Narancs címlapján, s ilyenkor mindig hétköznapi öltözékében, kalapban lehetett látni. Joggal vethető fel a kérdés: miért kellett ezúttal a milliárdokat látványosan összehozni a hagyományos zsidó vallási kellékekkel?

Ez bizony pontosan az a gyakorlat, amit a Figyelő-címlapot elítélők kifogásolnak: zsidóság és pénz összemosása. „A zsidók és a pénz: régi, jól ismert és szégyenletes antiszemita téma” – figyelmeztetett a Figyelő kapcsán Andrew Baker, az American Jewish Committee antiszemitizmus ügyekben illetékes vezetője, a magyar állapotok jó ismerője.

Az antiszemitizmus elleni harcra fölesküdött, EMIH-közeli Tett és Védelem Alapítvány nem szólalt meg a botrányt kavaró Figyelő címlap ügyében – mint ahogy februárban a Mazsihisz illetékesek nem kifogásolták a sófár, a tfilin és a milliárdok összekeverését a Narancs címlapján.

*

Ha kép és tartalom viszonyát nézzük, a két címlap között már komolyabb különbségeket megállapítani: a Narancs címlapja egy komoly tényfeltáró riportot harangoz be, s a kétségkívül meglévő, állami segítséggel megszerzett, milliárdokat érő intézményhálózatot említi a címlapon. A riport bemutatja a kevesek számára ismert állami támogatásokat, céghálózatot, illetve ingatlanakvizíciókat, és ehhez párosítja a címlap rendkívül negatív módon a zsidó szimbólumokat.

A Figyelő cikkében jóval kevesebb a tényfeltárás. A címlapon piros háttérből ordító „elszámolási nehézségek” hűtlen kezelést, a pénzek lenyúlását sejtetik, a szállongó bankjegyek nem kevésbé. Holott a cikk azt tudta kideríteni, hogy a projekt egyes szakaszainak elszámolási határideje körül alakultak ki nézeteltérések. Ezen túl az Együttélés háza – a Szombat által is felemlített – koncepciójának hiányát sikerült a Figyelőnek is tetten érnie (többek között éppen a Szombatból idézett, és a szövegkörnyezetből némileg kiemelt passzusok segítségével.) A Figyelő nem éppen jóhiszemű cikkét illusztrálják aztán a címlapon a kétes szöveges és képi eszközök.

De a lejáratás a kormánypárti sajtó mindennapos eszköztárához tartozik. Mindenkivel szemben hajlamosak alkalmazni, akiről úgy gondolják, hogy az útjukban van, alkalmanként sokkal durvábban, mint ahogy most a Mazsihisszel szemben tették. Azért, mert a velük – bizonyos dimenzióban – szemben álló Mazsihisszel ugyanígy járnak el, szükségszerűen antiszemiták-e? A Figyelő címlap egyébként nem él a zsidók ábrázolásának szokásos sztereotípiáival, sőt, meglehetősen óvatos: még a Mazsihisz nevét sem írja le, csak Heisler András nevét és arcképét használja. A szerkesztők minden bizonnyal tisztában voltak a helyzet kényes voltával: úgy akarták lejáratni a Mazsihiszt (vagy Heislert), hogy közben lehetőleg kizárják az antiszemitizmus vádjának lehetőségét. Ez utóbbi kulcsfontosságú a kormánypárt számára, amely úgy reklámozza magát, hogy „zéró toleranciát” hirdet az antiszemitizmussal szemben.

Tudni kell, hogy a megjelenés pillanatában még éppen a Heislerrel Sorsok Háza-ügyben élesen konfrontálódó Schmidt Mária volt a Figyelő tulajdonosa. Heisler korábban úgy nyilatkozott Schmidt Máriáról, hogy utóbbi „kiírta magát a Holokauszt kutatóinak sorából”. Schmidt Máriának tehát nem az a baja a Mazsihisszel, hogy zsidó szervezet (az általa favorizált EMIH is az), hanem hogy terveinek az útjában áll. Ezért szeretne fogást találni rajta. Az ismét zsákutcába jutott Sorsok Háza miatt erre nagy szükség lenne, s jobb alkalom nem is kell, mint az úgyszintén az emlékezetpolitika részét képező Mazsihisz projekt, az Együttélés Háza lejáratása.

A kormány eddig szinte minden csatát megnyert mindenkivel szemben, éppen most söprűzte ki a CEU-t, gleichsaltolta a sajtó nagy részét, önbizalma szinte határtalan. Hivatalos történésze, Schmidt Mária a minap már a 20. századi történetírás alapjait is megkérdőjelezte (ki nyerte meg a II. világháborút), arra hivatkozva, hogy a történelmet mindig a győztesek írják.

Hát itt most ők a győztesek, és ők írják a történelmet.

A velük együttműködő EMIH önbizalma szintén határtalan, újabb és újabb intézményei szinte a földből nőnek ki. Ketten együtt – gondolhatják – újra írják a Holokauszt történelmét is, a koncepciótlan Mazsihiszt lemossák a pályáról. Hiszen ha utóbbi a saját emlékezetpolitikai projektjét nem tudja megvédeni, akkor milyen alapon támadja a másét? Ha tehát az Együttélés Házát sikerül lejáratni, akkor a Mazsihisz egész emlékezetpolitikája hiteltelennek bizonyul, akkor pedig többet nem állhat útjába a kormány emlékezetpolitikájának.

A címlap tehát a Mazsihisz lejáratását célozta. Vagy inkább Heisler András Mazsihisz elnök lejáratását, abban a reményben, hogy az ő bukása esetén egy együttműködőbb vezető nem kifogásolja majd a Sorsok Háza koncepcióját.

Ebben azonban tévednek. A Mazsihisz identitásának, s a magyar zsidók identitásának fundamentuma a Holokauszt. Az az alapvető tény tehát, hogy 1944-ben a magyar állam kiszolgáltatta vidéki zsidó polgárait a hóhéroknak, a többségi magyar társadalom pedig mindezt segítségnyújtás nélkül végignézte és tízezrek (ha nem éppen százezrek) anyagilag is profitáltak ebből az aktusból. (Budapesten nem egészen ez volt a helyzet.) A Mazsihisz – amely más kérdésekben kompromisszumkész és együttműködő – ebben a kérdésben sosem fog engedni, mert azzal a Holokauszt relativizálása felé mozdulna el, ami a teljes erkölcsi hitelvesztést vonná maga után.

A magyar áldozatiság mítoszát erőltető és a magyarság erkölcsi felelőssége alól kibúvót kereső kormány itt olyan akadállyal találja magát szemközt, amelyen nem fog tudni soha felülkerekedni, mert a zsidókkal szembeni erkölcsi adósság elismerése az 1945 utáni nyugati világ fundamentuma.[2] E tekintetben tehát a Mazsihisz felfogása az egész nyugati világ támogatását élvezi.

*

A vele konkuráló EMIH felfogása eltérni látszik ezektől a fundamentumoktól. Más okokból ugyan, de inkább a kormány felfogásához áll közel. Az EMIH számára persze nem a magyarság erkölcsi felelősségének témája a fő hajtóerő, hanem a Holokauszt – általa nem pártolt – központi szerepe a zsidó közösségben és zsidó önképben. Köves Slomó a saját lapjának (Egység) adott interjúban is megfogalmazta markáns véleményét: nem tartja helyesnek, hogy a zsidók, a Holokauszt után 75 évvel teljesen megváltozott körülmények között is fenn akarják tartani saját áldozati szerepüket. A múlt és jelen időt egybemosó gondolatmenetből mintha az következne, hogy a jelenben megváltozott körülmények következtében a múltat is át lehet értékelni, a jelen szükségleteinek megfelelően.

Mindezek arra utalnak, hogy az EMIH vezető rabbi felfogása szerint a Holokauszt világképünkben betöltött szerepe amúgy is csökken[3], ezért jelentőségét át kéne értékelni, mert a jelen helyzet a zsidó közösségnek nem válik hasznára. Ebben politikája találkozik Schmidt Máriáéval. Az elérhető információk szerint az általuk javasolt/támogatott Sorsok Háza forgatókönyv nem a magyarság (és az európai civilizáció) erkölcsi integritását megrendítő eseményként mutatná be a Holokausztot, hanem inkább erkölcsnemesítő történetek gyűjteményeként, ahol a fiatal látogatók a jó és rossz közötti választás fontosságát ismerhetik meg. Ez a fajta Holokauszt-elbeszélés így az erkölcsnemesítő történetek hosszú sorába illeszkedne, az ókortól napjainkig. Nem több és nem kevesebb. Ám a Holokauszt ennél sokkal több: olyan elbeszélés, amely szinte minden korábbi elbeszélést megkérdőjelez vagy felülír – mint ahogy ezt Kertész Imrénél olvashatjuk.

Schmidt Mária és Köves Slomó személyében így két vízionárius, küldetéstudatos személy kötött szövetséget a magyar Holokauszt újrainterpretálására. Schmidt Mária nagy víziója a heroikus magyar nemzeti áldozati önkép meghonosítása a köztudatban – látványos, monumentális kiállítások segítségével. Az újra-interpretációnak nincsenek határai, mert íme, az is belefér, hogy a II. világháború narratíváját átírják.

Köves Slomó zsidóságképének lényege, hogy a múltba forduló, búsongó, Holokauszt-tudatú magyar zsidóságot átprogramozza egy jövőbe forduló, optimista, építkező, gyarapodó zsidósággá. Az építkezésre, gyarapodásra ő maga mutat példát, amikor az EMIH intézményeit építi és bővíti, gesztusokat téve a kormánynak, gesztusokért cserébe.

*

A Figyelő címlapot övező felháborodás okait keresve tehát a fentieket is figyelembe kell vennünk. A Mazsihisszel folytatott vitákat ma az emlékezetpolitika határozza meg, nem a pénz – amit éppen az állam osztogat bőkezűen, az EMIH mellett a Mazsihisznek is.

És persze a tiltakozás kiváltója a még tágabb kontextus: a magyar jobboldal gazdag antiszemita hagyományai, legalábbis 1919 óta. A Figyelő ugyanis jelenleg csupán egy – minden egyéni karakterétől megfosztott – jobboldali, kormánypárti lap. Így a felháborodás elsősorban nem is az újságnak szólt, hanem annak a kormányon lévő jobboldalnak, amely még mindig nem átall zsidóellenes sztereotípiákkal élni, miközben megingatja a többpárti, szabadpiaci jogállam alapjait is.

Másfelől a Magyar Narancs egy markáns karakterű, önálló arculatú lap, amelynek hagyományai között nem szerepel az antiszemitizmus, így korábbi sérelmek emléke sem térhet vissza. S a baloldali antiszemitizmusnak sincsenek mély hagyományai Magyarországon. Ezért a Narancs címlapja nem váltott ki komoly elítélő visszhangot – a túlnyomórészt amúgy is a baloldallal azonosuló – zsidó körökben.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Narancs címlapja – a zsidók és a pénz sztereotípián túl – bizony beilleszthető még egyfajta antiszemita hagyományba. Az aufklérista türelmetlenség a zsidóra, mint az ósdi, vallásos babonaság hordozójára tekintett, aki a haladással szemben áll – ismert zsidóellenes toposz volt már a felvilágosodás korában, a 18. században is. Nem valószínű, hogy a lap szerkesztőit ez tudatosan motiválta volna – de a hagyományos vallási kellékek beágyazása ilyen negatív kontextusba megenged egy ilyen értelmezést. Bizony, ha egy jobboldali lap Heisler Andrást ábrázolja így, rászakadt volna az ég.

*

Mind a két címlap él tehát a zsidóellenes sztereotípiák eszközeivel. A felháborodás az egyik esetben, illetve annak elmaradása a másik esetben a tágabb kontextussal magyarázható – mint mindig minden.

A Figyelő a hazánkban nagy hagyományú, jobboldali, kormánypárti antiszemitizmus okozta sebeket tépi fel, immár nagyon sokadszor. Ebbe belejátszik a címlap mögötti konkrét ügy: a magyar zsidókat úgyszintén felzaklató Holokauszt-emlékezet témája.

A Narancs címlapja viszont egyszeri eltévelyedésnek tekinthető, melynek nincsenek előzményei, így nem tép fel mély sebeket.

Jegyzetek

[1] Orbán Viktor Ronald S. Laudernek írt válasza szintén hivatkozik a HVG és a Narancs egy-egy címlapjára.

[2] Az más kérdés, hogy a nyugati világ, főként Nyugat-Európa ettől az adósságtól most az anticionizmussal, vagyis a zsidó állam erkölcsi lenullázásával próbál megszabadulni. EZ már a történet következő fejezete, amit az EMIH tisztán lát, és ami a Mazsihiszhez nem jut el.

[3] Köves Slomó egyik gyakran idézett története szerint, amikor lányát és annak kortársait elvitte a Jad Vasém kiállítására – amely őt, annak idején megríkatta – a fiatalok pedig nem mutattak különösebb érdeklődést.
Figyelemre méltó az EMIH által fenntartott egyetem minapi konferenciájának címe: Van-e még kutatni való a magyar zsidóság és a magyar holokauszt történetében?

támogatás

Címkék:antiszemitizmus, Figyelő, Magyar Narancs, sztereotípiák