A történelem leül a hátsó sorba, és undorral nézi, ahogy ismétlik

„A zsidóknak és a palesztinoknak is a szülőföldjükön kell maradniuk, az anyaországuk pedig nem Magyarország” – mondta Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom elnökhelyettese.

Ez a mondat nem politikai álláspont, hanem a kulturálatlanság önarcképe.

Egy olyan ember beszél, aki a zsidó–keresztény civilizációban él, de fogalma sincs, hogy az a civilizáció, amelynek védelméről gagyog, épp a zsidóság és a kereszténység szellemi alapjain áll. Ha valaki Dúró Dóra mondatait hallgatja, azt hihetné, a Mi Hazánk Mozgalom időgéppel a 13. századi gettófal mögül kampányol. Dúró olyan, mint aki a civilizáció asztalánál ül, és közben az evőeszközt szidja, amiért fémből van.

A zsidó mindig rossz helyen van – legalábbis a tömény sötétség és ostobaság oldaláról tekintve.

Amikor a 19. század végén az orosz birodalom pogromjai elűzték a zsidókat, azt mondták: „menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.” Amikor a 20. század elején Németországban a polgárosodás útját járták, azt mondták: „nem illenek a német vérbe.” Amikor a lengyel falvakból menekültek, azt mondták: „ez nem az ő földjük.” Amikor a holokauszt után a szovjet zónában éltek, „cionista kémek” lettek. Amikor a holokauszt túlélői elindultak Palesztinába, sok arab országban élő zsidót elűztek otthonukból, gyanakvással és bosszúval kezelve őket Izrael megalakulása miatt.

És most, amikor Nyugat-Európában újra bősz antiszemitizmus üti fel a fejét, Dúró Dóra azt mondja: „maradjanak otthon.”

Ez a mondat nem új. Ez az antiszemitizmus állandó logikája: „a zsidó bárhol él, mindig ott van, ahol „nem kellene lennie”. Ha menekül, betolakodó; ha marad, idegen; ha létezik, zavar.

A „maradjanak otthon” a deportálások morális visszhangja, kisminkelve, frissen kivasalva.

Mindig akad valaki, most éppen Dúró Dóra, aki megmagyarázza, hová ne menjen a zsidó, miközben elfelejti, hogy a kultúra, amelyben ő maga beszélni, írni, gondolkodni tanult (tanulhatott volna, de Dúró ezt nagy buzgalommal mellőzhette), épp abból a szellemi hagyományból nőtt ki, amelyet gyűlöl.

„Az anyaországuk Izrael” – a kulturális analfabétizmus csúcsteljesítménye.

A kijelentés, hogy „a zsidók anyaországa Izrael”, ebben a formában nemcsak történelmi tévedés, hanem civilizációs vakság. Aki ezt mondja, az sem a történelmet nem érti, sem azt, hogy a Biblia, a kereszténység, maga az európai erkölcsi és jogi gondolkodás zsidó alapokon áll. Ha a zsidók „nem idevalók”, akkor Dúró Dóra egész nyelve, kultúrája, „keresztény Magyarországa” sem „idevaló”. (Megjegyzem: Dúró Dóra nyelvezete, „kultúrája”, „kereszténysége” tényleg nem idevaló.)

Ha a zsidók nem magyarok, akkor Radnóti Miklós sem magyar költő, Kertész Imre nem magyar író, Teller Ede, Wigner Jenő, Neumann János, Gábor Dénes és Rényi Alfréd nem magyar tudós, Goldziher Ignác nem magyar gondolkodó, Robert Capa és André Kertész nem magyar fotós, Ligeti György nem magyar zeneszerző, Solti György és Ormándy Jenő nem magyar karmester, Fischer Annie nem magyar zongoraművész és Szigeti József nem magyar hegedűművész, Breuer Marcell és Lajta Béla nem magyar építész, Molnár Ferenc és Karinthy Frigyes nem magyar író.

A „zsidók és palesztinok maradjanak otthon” – íme a civilizációval szembeni teljes tudatlanság.

Ez a mondat a kulturálatlanság önreflexió nélküli büszke idiotizmusa: olyan ember kijelentése, aki semmit sem ért abból a civilizációból, amelyben él. Ez a kontinens, amelynek Dúró Dóra is polgára – sőt, sajnos törvényhozója –, a zsidó–keresztény hagyományból és gondolkodásból nőtt ki. Az emberi méltóság, a jog, a felelősség, a bűn és a megbocsátás – meglehet, Dúró számára idegen fogalmak – mind ebből a hagyományból származnak.

Ha ez a hagyomány nem létezne, Dúró Dóra ma nem a nemzetről beszélne a Parlamentben, hanem törzsfőnökökkel vitatkozna a tűz körül, s a sámán mondaná meg, ki „maradhat otthon”. Ez a mondat tehát nem egyszerűen antiszemita, hanem civilizációellenes.

Aki ilyet mond, nem a zsidókat küldi haza, hanem a civilizációt száműzi önmagából.

Mintha valaki a Biblia lapjaiból redőnyt csinálna, nehogy bejöjjön a fény, amelyben meglátná, miről is szól.

„Semmilyen migrációt nem támogatunk” – hangzik a butaság büszke politikai dialektusa.

A Mi Hazánk jelszava, hogy „semmilyen migrációt nem támogatunk”, az antiszemita beszéd modernizált verziója. A „zsidó” szó helyett most „migráns” szerepel, a „kozmopolita” helyett „globális elit”, a „fajvédelem” helyett „nemzeti szuverenitás”. A lemez ugyanaz, csak a borító más. Ez a nyelv már nem üvölt, hanem „magyaráz”, nem gyűlölködik, hanem „szabályoz”, nem uszít, hanem „nyilatkozik”, nem üldöz, hanem „helyben tart”. A hatása azonban ugyanaz: elzsibbasztja a morális érzéket, és szalonképessé teszi a gyűlöletet. Az erkölcsi vakság így válik politikai kommunikációvá.

És mindez itt, Magyarországon hangzik el. Abban az országban, ahonnan a zsidókat egyszer már deportálták, ahol a csendőrök vitték őket a vagonokba, és ahol most egy parlamenti képviselő ismét arról beszél, kik ne jöjjenek ide. Az ország, amelyet zsidó tudósok, írók, orvosok, tanítók, művészek is építettek, ma hallgatja, amint valaki a nyugati civilizáció egyik alapító népét „bevándorlónak” nevezi.

Ez nemcsak politikai, hanem szellemi katasztrófa: egy Parlamentben ülő mai magyar politikai tömörülés, amely lassan elfelejti, hogy az ország a zsidó-keresztény hagyománynak köszönheti létét és kultúráját.

Dúró Dóra mondata nem a jövőről szól, hanem a múltból visszhangzik. A múlt beszél belőle, a sötét, dohos, levegőtlen múlt. A gyűlölet ma már nem karlendít, nem kiabál, nem ver be kővel kirakatokat. Még nem. Most békét kíván, szülőföldet ajánl, identitást véd.

De a lényeg ugyanaz: a zsidó maradjon láthatatlan.

És a történelem mindig ugyanúgy válaszol: amikor ezt kimondják, a sötétség nő, és Magyarország megint jóval kisebbé válik – erkölcsben, kultúrában, tudásban, emberségben.

Dúró Dóra ma újra kimondta a 20. század mondatát. Csak most nem vasúti vagon indul utána, hanem sajtótájékoztató. A történelem pedig megint leül a hátsó sorba, és undorral nézi, ahogy ismétlik.

Voltaképpen ugyanazok.