Párhuzamos világok

Antwerpenben él Európa egyik legismertebb zsidó közössége: a körülbelül 530.000 lelkes belgiumi városban nagyjából 20.000, túlnyomórészt ortodox zsidó lakik.

London után ez a haredi zsidók legnépesebb központja Európában. Az izraelita lakosság jórészt a központi pályaudvar körül telepedett le, és tekintélyes részük gyémánt-kereskedelemből él.

Amilyen jellegzetes részét képezik az antwerpeni utcaképnek, az ember azt gondolná, hogy a velük egy városban élő nem zsidók – főként holland nyelvű belgák, vagyis flamandok, kisebb részben francia nyelvű vallonok, törökök, marokkóiak – valamennyire ismerik őket, az életüket, a szokásaikat.

Az Európa Kiadónál 2020-ban megjelent Mazel tov című könyv egyik meglepő tanulsága, hogy ez koránt sincs így. A főhős, vagyis maga a könyv szerzője, Margot Vanderstraeten (írói nevén J. S. Margot) flamand író és újságíró 1987-ben, húsz éves egyetemistaként házitanítóul szegődött egy modern ortodox családhoz. Schneideréknek (a név kitalált) négy gyerekük volt: két fiú, Simon és Jakov, valamint húgaik, Elzira és Sara. A diáklány dolga az volt, hogy amiben kell, segítsen a gyerekeknek. Leginkább Jakovval és Elzirával alakított ki kapcsolatot – utóbbival komoly barátság szövődött köztük –, de idővel az egész család barátjává vált. Ez az első körben 1993-ig tartó folyamat pedig a rácsodálkozások sorozata volt számára.

Fogalma sem volt róla, hogy az ortodox férfiak nem fognak kezet nőkkel, de megannyi más dologgal együtt a sabbati szokások nagy része is újdonságot jelentett neki. Hát még az a tény, hogy Antwerpenben létezik éruv: a terület határát jelző, a Schelde folyó fölött futó kötélre egy közös sétájuk alkalmával Elzira hívja fel hősünk figyelmét. (Ez persze már a tájékozottabb olvasónak is izgalmas meglepetés, sőt egyenesen arra ingerel, hogy, amint majd ismét lehet utazni, túrát szervezzünk az amúgy is látnivalók tömkelegével csalogató városba, és felfedezzük zsidó „oldalát”, beleértve a könyvben mennyei kóser süteményekkel összefüggésben emlegetett pékségeket is.)

A könyvből kiderül az is, milyen sztereotípiák, előítéletek és ellenérzések élnek a zsidókkal szemben az antwerpeniek körében: amikor a házitanító lány barátai, ismerősei hírül veszik, hol dolgozik, nem mulasztanak el hol finomabb, hol pedig kimondottan vaskos megjegyzéseket tenni munkaadóira.

J. S. Margot könyvének mindenképpen ez a riportszerű lejegyzésmód, a párhuzamos világok bemutatása, az egymástól a fizikai közelség dacára fényévnyi távolságra élő népcsoportok találkozásának ábrázolása az erőssége. (Nem véletlen, hogy az írónő eredetileg újságíróként tett szert hírnévre hazájában.) És mivel a mű nem ér véget 1993-ban – hiszen a szereplők barátsága túlélte az éveket, és mint kiderül, ha lazább lett is, mindmáig tart –, ennek leírására bőven van mód. Ahogyan arra is, hogy a szerző nyomon kövesse, a négy gyerek közül három hogyan választott új hazát magának Izraelben, illetve az Egyesült Államokban, és miért érezték úgy, hogy ezek a helyek levegősebbek, élhetőbbek számukra, mint az egyébként évszázadok óta a zsidóknak otthont adó belgiumi város.

Kevésbé sikerült részek azok, amikor az író tanulságok levonásába kezd. Például a könyv legvégén, ahol ezt a párbeszédet olvassuk: „Azt próbálom megértetni önnel, Schneider úr, hogy a diverzitás, akárcsak a szerelem, folyamatos munka. A diverzitás minden oldaltól vért, verítéket és könnyeket követel.” Ilyenekből azonban szerencsére jóval kevesebb van, így a Mazel tov mindent összevetve remek olvasmány.

(J. S. Margot: Mazel tov – Különös barátságom egy ortodox zsidó családdal. Fordította Gera Judit. Európa Kiadó, 2020. 4299 forint)