Az önarcképek korában élünk. Talán soha nem láttunk és termeltünk még annyi önarcképet, mint manapság: hiszen a telefonokkal minden eddiginél könnyebben készíthetünk – és rögtön retusálhatunk is – portrékat saját magunkról, és minden eddiginél gyorsabban meg is tudjuk ezeket osztani az ismerőseinkkel. Az ember egy idő után – ezt a felnőttkorra, a harminc év körüli időszaktól szokták számolni – felelős az arcáért. A gyerek és a fiatalkori arc tekintetét az öröklött és tanult hatások alakítják, a meglett felnőttember arcát azonban már a saját gondolatok, érzések, választások szabják olyanra, amilyen. Az viszont újdonság, hogy ma már nem csak az arcunkért, de az arcképünkért is felelősek lehetünk. Ez egyszerre felszabadító és kicsit ijesztő is: egyre inkább magunkat látjuk mindenhol, az arcképeinkkel saját magunk kapuőreivé válunk. Ezzel párhuzamos, hogy az utóbbi években elhitettük magunkkal, az arc egészét látni nem is olyan fontos, az arc elfedhető. A maszk – mármint nem a színházi, hanem az egészségügyi – megszokható. Az utóbbi időben nekem különös élmény, hogy míg egy kevésbé zsúfolt villamoson is könnyedén és önként felveszem a maszkot, nagy tömegben, ha az a közösség számomra fontos, eszem ágában sincs. A járványügyi védekezések így rámutattak arra az eredendő, sokszor könnyen elfeledhető dologra, hogy az arc láthatósága nem is annyira egészégügyi, mint inkább bizalmi kérdés. Mint a kézfogás: van, akinek kiteszem magam, és van, akinek nem zavar, ha nem. A művészet története az arcképek története is. A láthatatlan arc kiállítás ebbe a különös történetbe enged betekintést, a szelfi mint lélektani igény történetébe. „Harmincon túl az arc elszabadul. A rossz, a jó kiütközik javíthatatlanul.” Székely Magda Az arc című verse is erről szól, ha kifordítva is: hogy az ember egy idő után felelős az arcáért – és az önarcképeket körülbelül ettől az időtől kezdve készítik a festők. Az önarcképeknek nyilván van egyfajta praktikus haszna is: hiszen egy festő … Bővebben: Önarcképek kora