Nem – Egy fordított Casanova emlékiratai

A napokban jelent meg Szép Ernő: Nem – Egy fordított Casanova emlékiratai. “A Nem egészen különleges, sehová be nem sorolható kézirat, amelynek – Szép Ernő korabeli megállapítását ma is érvényesnek tudva – sem a magyar, sem a világirodalomban nincsenek előzményei. A cím kettős jelentésű, egyszerre jelöli – egymással szoros összefüggésben – a női nemet és a közkeletű tagadószót. Olyan – nőkkel kezdett-folytatott – kapcsolatok leírása, amelyek a (nem mindig hős és nem mindig szerelmes) szerző szavával „nem végződtek ölelkezéssel” – fogalmaz egyebek mellett a kiadó ajánlója. A Balassi Kiadónál megjelent mű közreadója, a jegyzeteket és az utószót írta Zeke Gyula. Három kis történetet olvashatnak az alábbiakban a könyvből.

Úgy hiszem, huszonegy esztendős voltam. Folyton új hónapos szobába költöztem. Egyben poloskát találtam (ilyenkor le se feküdtem, összepakoltam, otthagytam a kvártélyt); másik szobából azért menekültem, mert a háziak folyton veszekedtek; harmadikból, mert a ház olyan lármás volt, hogy nem bírtam nappal aludni (reggel jártam haza). Kifogástalan kis szobát kaptam egyszer az Erzsébetvárosban. A lakás szabómunkásé volt, az nem volt otthon egész nap, valami nagy szabónál dolgozott. A szabó csúnya kis sánta ember volt. (Sok sánta szabócska van Pesten, valjon hogyan lett ez mind sánta?) Felesége jóképű fiatal nő volt. Kávét is adott, mikor fölkeltem, olcsón, és mosott is rám. És figyelmes volt és kedves. Nem volt gyerekük. Egypár nap múlva már nekirontottam az asszonynak, elkezdtem csókolni. Nem taszított el, de a száját csukva tartotta míg csókoltam. Angyali szelídséggel engedte magát tapogatni. De, hogy a kedvesem legyen, arról hallani se akart. Azt mondta, hogy amelyik asszony az urát megcsalja, az megvakul. Ezt a mamától tanulta. Mama orthodox zsidó. Hiába prédikáltam, hogy nézzen végig a járdán, ha igaz volna, amit a mama beszél, csak a legcsúnyább asszonyok látnának, a többi mind vak volna. Nem, nem, az úgy van, higgyem el, vallásos zsidó asszony egy se csalja meg az urát. Még az is csalás lenne, ha visszaadná a csókomat. Nem bírtam szegényt a babonájából kigyógyítani.

*

Huszadik évemben jártam, ez volt a legelső pesti esztendőm. Sétáltam egy szép nyári délután a Stefánia-úton, a kocsikorzót vártam, azt szájtátva bámultam mindig. Ott ült a padon egy csinos kis bonne, a bébi a pad körül labdázott. A pad előtt kezdtem járni fel-alá, oda-odapillantottam a lányra. Észrevette, hogy nézem, elmosolyodott. Leültem a padjára, megszólítottam, magyarul, nem tudom már, micsoda butaságot mondtam néki. Nem értette, németül se értett, megmondta, hogy ő francia. Szédelegtem aztán avval a maroknyi francia szóval, ami valahogy megmaradt bennem. Mulatott a francia beszédemen, próbálta magyarul megmondani itt-ott, amit én az ő francia szavaiból nem értettem. Emlékszem, mert azért az roppant zavart, hogy mindig emelni készültem hol a jobb, hol a bal lábamat, hogy keresztbe tett lábbal ülhessek, de tudtam, hogy egyik sarkamon lukas a harisnya, annyira, hogy látszik a cipő pereme fölött, de hogy melyik lábamon van az a lyuk, azt elfelejtettem. Így aztán sose mertem a lábom felemelni, S arra is emlékszem még, hogy francia bonne megnézte a körmeimet: hány hold van a körmeim alatt, az érdekelte. S aztán panaszkodni kezdett, hogy milyen melege van (igaz, hogy elég meleg is volt) és aztán megérttette velem nagy nehezen, hogy fagylaltot szeretne. Egész közel ültünk a Kolegerszkyhez (az az óriási katonazenés ozsonnázóhely régen meghalt.) Indultam, hogy hozom a fagylaltot, de annyi pénzem se volt, hogy egy adag fagylaltot fizethessek. Bementem a Kolegerszky kapuján és visszasétáltam igen búsan a városba. A bonne-t Yvonne-nak hívták, sohase láttam többet.

A primadonna egy este összekapott az igazgató úrral, hazaszaladt, azon az estén elmaradt az előadás. Reggelre minden lap teli volt evvel a színházi botránnyal. (Új operettre készültek, annak a kosztümjei körül támadt nézeteltérés a primadonna meg az igazgató közt.)

Délelőtt azután az én szerkesztőm fölhívta a primadonnát: interjut szeretne vele csináltatni, abból holnap óriási szenzáció lesz. (Úgynevezett boulevard-lapnál dolgoztam, csupa lárma volt a lap.) A primadonna délután háromra kérte azt az urat, akit a szerkesztő úr küldeni fog. Az az úr pedig én voltam, huszonkét éves úr.

A díványon hevert a primadonna, tucat selyempárna közt, pongyolában. Szőke szépség volt, tüneményes szépség az akkori szememben. Nem láttam addig őt, csak a színpadon. És annyit tudtam róla, amennyit mindenki: bizonyos nagyon gazdag gróf az udvarlója. Akinek különben láthattam az ezüstkeretes fényképét a kerek márványasztalkán ott a dívány fejénél.

Leültetett a dívány elé a primadonna, a szobalány feketét hozott mindjárt és egyiptomi cigarettát kaptam. A fekete után még pohárka cointreau-ra is rábeszélt a primadonna; a kávé mellett egypár üveg likőrt is hozott a szobalánya a tálcán. Persze, már elkezdett volt a primadonna nyilatkozni. Szörnyen lepiszkolta a direktort és megesküdött, hogy abba a színházba többé nem teszi be a lábát, Bécsbe szerződik. (Másnap kibékült az igazgatójával és este már föllépett.) Mikor aztán túlvoltunk az interjún és zsebre tettem a kéziratpapírt, felállottam, búcsúzni.

De hát hová siet?

Nem volt hová sietnem, visszacsücsültem a keze intésére. Töltött azonnal másik üvegből másik pohárkába, ezt a likőrt muszáj megkóstolnom. (Chartreuse volt az illető, akkor ittam legelőször.) Koccintanom kellett a primadonnával, igen nyájasan nézett azalatt a szemembe. S aztán megkérdezte, hány éves vagyok, és hogy mióta vagyok újságíró, s megmondta, nagy meglepetésemre, hogy valahol látta már a nevemet egy költemény alatt, nagyon édes volt az a költemény. Ő is írt költeményeket növendék korában, mikor halálosan szerelmes volt, de mikor azután kiábrándult, a tűzbe dobta összes költeményeit, örökké sajnálni fogja. És én, áruljam el neki, én szerelmes vagyok? hisz ilyen korban muszáj szerelmesnek lenni.

Nem voltam szerelmes, az orosz regényekért őrjöngtem. Nem tudom már, mit hebegtem, a primadonna a kezemért nyúlt: naa kisfiú őszintének lenni! – aközben, ahogy fölvetette magát a kezem elfogni, a laza pongyolából kikandikált a keble, s ellebbent a pongyola szárnya combjáról is (talán ő lebbentette szándékosan félre), láthattam a selyemharisnyás térdét, a térd fölött a csipketengert a hasáig. Szédülve álltam fel, menni akartam.

Maradjon hát, maradjon, csüccs le, ide! – a dívány szélére ütött kettőt e tenyerével, és úgy mosolygott rám, mint a közönségre szokott felvonás után, mikor viharzik a taps.

De én legsürgősebben kezet csókoltam és mentem, mint aki menekül valami halálos veszedelemből.

Négy vagy öt esztendő múlva szemben találtam magam a primadonnával a művészklubban a szilveszteréji mulatságon. Köszöntem, megkérdezte: jaj ki is maga? S mikor megmondtam a nevem, felkacagott jókedvűen, aztán halkan azt mondta:

Tudja milyen nagy csacsi volt egyszer? emlékszik?