„Híján vagyunk a gójoknak”

Spiró György íróval beszélget Várnai Pál.

 

Kezdeném a Malaccal teljes éveink című könyvének két esszéjével. Kérem, mondjon pár szót arról, mi is történt az Eötvös kollégiummal 1948-ban.

A Monarchia és a Horthy-korszak elitképző intézményéből a fordulat évében ugyanolyan tömegszállást hoztak létre, mint a többi kollégiumból, sőt a 45 után alakult népi kollégiumokból is. A kétes – nem szegényparaszti és nem munkásszármazású – hallgatókat kiebrudalták, a tanárokat leváltották. Szász Imre regényben, Fodor András az emlékirataiban szól róla, Réz Pál pedig, akit sztálinista létére szintén eltávolítottak, sok évtizeddel később interjúkban mesélte el. A kollégiumnak ezt a részét történészek is tárgyalták.

„Életünk egyik legjobb korszakát éltük,” írja az Eötvös Kollégiumban, a jó képességű hallgatók egyikeként ott töltött éveiről. Szoros barátságok köttettek, tehetséges fiatalok bontogatták írói szárnyaikat. A kollégium könyvtára közmondásos volt, gyakoriak voltak a házibulik. Ön tucat számra írta abszurd drámáit, paródiáit, csasztuskáit. „Kényelmes helyzet volt a miénk… életünk egyik legjobb korszakát éltük.” Hogyan foglalná össze kollégiumi éveit?

1965 -1969 között voltam kollégista, amikor már megúsztuk a kubai válság miatt fenyegető harmadik világháborút. Enyhült a nyomás, a cenzúra sok mindent átengedett, amit korábban tiltottak, 62-63-ban amnesztiával majdnem mindenkit kiengedtek, akit 56 miatt csuktak le: szabadabban lehetett lélegezni, és mi éltünk a lehetőségekkel. Ennek a 68-as csehszlovákiai megszállás vetett véget, de néhány évig még eltartott az utóvédharc, mire az „új mechanizmus”-nak nevezett gazdasági és társadalmi reform megbukott.

Hadd utaljak Talleyrand gyakran idézett mondására, hogy „aki nem élt a forradalom előtt, nem tudhatja, milyen édes volt az élet”. Korunkban Konrád György is hasonló szavakkal emlékezett illegális korszakára, a demokratikus ellenzék éveire. Esszéjében Ön a Kádár korszakot „fantáziátlan, szürke, unalmas” időszaknak írja le, míg egy beszélgetésében szinte nosztalgiával gondol vissza a hatvanas évek élénk szellemi életére. Ezen nem csodálkozom. Akkor kezdtem először visszajárni az emigrációból és nagyon élveztem az itteni kulturális életet. Milyen volt ez a korszak?

A szellemi élet nem automatikusan képezi le a politikai és társadalmi helyzet változásait. A hatvanas évek viszonylagos liberalizálását a szovjet olvadás tette lehetővé Kelet-Európában, hozzájárult 56 is, a kemény megtorlás után előbb-utóbb muszáj volt engedményeket tenni. Ha egyszer újrateremtik a szellemi élet folytonosságát, azt később elég nehéz visszaszívni. Húsz-harminc év nyugati irodalma és filozófiája néhány év alatt zúdult ránk, és ezt felettébb élveztük. Azzal a meggyőződéssel diplomáztunk, hogy reformálhatatlan rendszerben élünk, de a világhelyzet miatt eltart az életünk végéig, valahogy muszáj berendezkednünk. A magánéletbe már nem szóltak bele, és a műveket is meg lehetett írni, legföljebb nem közölték őket. Esszémben fontos a Kilencek, főleg Utassy József és Rózsa Endre költészete. Évtizedek távlatából is úgy látom, nagy műveket írtak, noha nem emlegetik őket. De hát kit emlegetnek? Az irodalom teljes átpolitizálásának a szenvedő alanyai lettünk azóta. A nagy művek nélkül félemberek vagyunk. A művek az esztétikumon kívül más mérce alá csak embertelen, szélsőségesen retrográd korokban eshetnek.

Szól 1956 „sajnálatos eseményeiről” is, majd az azt követő kiábrándulásról. Úgy tűnik, mintha 56 meg se történt volna. Itt tartunk.

A társadalom atomizálódott, az éles kontúrokkal megrajzolható osztályszerkezet elmaszatolódott, a szegénység részben etnicizálódott, jelentős mértékben a cigányokat sújtja, ami rettenetes fejlemény, és szörnyű következményei vannak, például a még térségünkhöz képest is szembetűnő rasszizmus. Kialakult az aránylag széles, a lecsúszástól joggal rettegő, nagyrészt az államtól függő amorf társadalmi közép, amelynek a történelmi és társadalmi tudása színvonaltalan, az öntudata pedig gyermeteg. Az 56-os forradalom demokratikus, alulról építkező szervezeteit a Kádár-korszak ellenforradalma szétverte, és 1989-ben sem sikerült újrateremteni őket. Az önkormányzást, a szakszervezeteket, az öntevékenység minden értelmes formáját végül totálisan megszüntették. A forradalmi öntevékenység 56-os eszméit nincs ki által, kinek és hol meghirdetni. Új a korszak, új eszmékre lenne szükség.

Esszéjében kitér a párizsi, prágai és lengyel eseményekre. A Canadian Forum 1979 év augusztusi számában a Párizsban élő Milán Kundera írt egy cikket „1968: Prague, Paris and Josef Skvorecky” címmel. Írásának lényege az volt, hogy a két város lázadó diákjai semmiben nem értettek egyet.

Kundera jól látta. A kollégiumról szóló esszémben is említem, hogy Belgrád és Zágráb sem akarta megérteni egymást, pedig még egy országhoz tartoztak. Prágában és Párizsban egyaránt nem tudtak róla, mi folyik Jugoszláviában, mindenki elvolt a maga lázadásával. 68-ban az USA-ban is egészen más történt, mint Varsóban, ahol azt a képtelenséget találták ki, hogy a lengyel nacionalista diáklázadást cionista zsidók okozták. 68 összefoglaló mitizált évszám, amit bunkóként szoktak használni bárki és bármi ellen. Azóta Amerikában is igyekeztek megfeledkezni 68-ról, mert a vietnami háború ellen irányult.

Esszéje második felében Kelet-Európa 1945 utáni korszakának az esélyeit elemzi. „Az ember 1945-ben se lehetett optimista”, írja. Emlékezetem szerint az emberek többsége örült a háború végének és lelkesen fogott hozzá az újjáépítéshez.

Egy rettenetes háború után az életben maradottakban lángol az életösztön. Európában a legtöbb helyen néhány év alatt elérték az 1938-as termelési színvonalat. Azt is újraépítették, amit a földdel tettek egyenlővé, és akkor is, ha nem volt gazdasági értelme, például Varsót, és azoknak volt igazuk, akik a szimbólumoknak nagy jelentőséget tulajdonítottak. Ami a tananyagot illeti: a hatalomért folytatott éles harcban, a szellemi polgárháború idején nem a mélyen elemző megállapításokat szokták a tankönyvekbe iktatni.

Megemlít jelenségeket, amelyek elkerülhetetlenül meghatározták a régió jövőjét: az olcsó munkaerőt, agyelszívást, az elbutulást, a demokrácia iránti érdektelenséget. Ez „kőbe vésett” sorsa lenne ezeknek az országoknak?

A periféria körébe sorolható színhelyeken mindenütt ilyesmi zajlik még akkor is, ha az illető térség történetesen valamely szuperhatalom állami határai között található. Van, ahonnét hírt kapunk, például az elmúlt években az USÁ-ból, és van, ahonnét nem, például az orosz vidékről. Egész földrészek fehér foltokként homálylanak a tudatunkban, például Afrika középső sávja. Ez nem örök magyar sors és nem is kizárólag kelet-európai. Mindenütt ez van, ahol a feudalizmus valóságos és tudati struktúrái erősek maradtak. Ebből a körből ki lehet törni, a második világháború után két-három évtizeddel így szedte össze magát Finnország a maga eltökélt oktatási forradalmával, és van egy-két ázsiai kisállam, amely megragadta a technikai és pénzügyi kilábalás esélyeit. Sok helyen – például Kelet-Európa és Dél-Amerika több országában –agresszív feudalista ellenforradalom zajlik, modern technikai körülmények között. Nemcsak valamely baloldali, szocialisztikus előzményt számolnak fel ott, ahol ilyesmi létezett, hanem az egész fejlődést, a piaci versenyt is visszaveszik, és a szabadságjogokat minden határon korlátozzák.

Sajnálatos események címet adott két tragédiájának. Mennyi bennük a valóság és mennyi a fikció? Annyi biztos, hogy a vádbeszédek és a kihallgatások nagyon életszerűek.

Az én képzeletem elhanyagolható részt képvisel, mert e két dráma és egy közjáték cselekményének valamennyi része megtörtént. Persze nem voltam jelen sem a kihallgatásokon, sem a perek lefolytatásakor, sem a temetőkben. Jegyzőkönyvekből és levelekből idéztem, és emlékiratok állításait vetettem össze, hogy a legközelebb maradjak ahhoz, ami és ahogyan elhangzott. A Nagy Imre-pert a filmfelvétel leiratából ismertem meg: a kötet második drámájában, a Sajnálatos eseményekben is a saját szövegüket mondják a szereplők, nekem leginkább húznom kellett, és egyszer-kétszer a homályos fogalmazást tettem világosabbá, például Kádár utolsó nyilvános beszédének részletét. Az volt a feladatom, hogy a karakteres szereplőket válogassam ki, és a színpadképes drámai helyzetekre koncentráljak.

A kihallgatások annyira abszurdak, hogy olvasás közben néha nevetnem kellett. Nem szentségtörés ez?

„Dánia börtön” – mondja Hamlet. „Úgy az egész világ is az” – feleli Rosenkrantz. „…Nincs a világon se jó, se rossz, gondolkozás teszi azzá. Nekem börtön” – fejtegeti Hamlet. Sem a kihallgatók, sem a parancsokat kiadó cinikus korifeusok, sem az áldozatok nem úgy gondolkoztak és nem úgy éreztek, mint mi, a befogadók.

Miután Tito „az imperialisták láncos kutyája” lett, a népi demokráciákban sorra zajlottak a halálos ítélettel végződő perek. Nem ördögi-e, hogy Rajk kihallgatását éppen arra a Kádárra bízták, akiben már eleve nem bíztak? A kihallgatáson olyan mondat foszlányok is elhangzottak, hogy „neked ez az utolsó alkalmad,” „életedben utoljára”, „az életem befejezése”. Nem azt ígérték Rajknak, hogy ha vall, szabadon bocsájtják? Úgy tudom, azért Rajk lett a bűnbak, mert belügyminiszterként nem volt hajlandó magát alávetni az ÁVÓ-nak és annak fejének, Péter Gábornak.

A hamis legendákat a fennmaradt, hiteles jegyzőkönyvek cáfolják. Kádár, aki belügyminiszterként valóban részt vett a kihallgatáson, nem ígért semmit, csak fenyegetőzött. Rákosiék megbíztak benne, ő pedig megfelelt a bizalomnak. Hogy miért Rajkot szemelték ki, annak sok oka volt, a történészek alaposan elemezték. Kádár féltékeny volt rá, ezért is ővele mondatták el a Rajk és társai letartóztatásáról szóló KB- tájékoztatót.

A Rajk pert pár év után követte az ú.n. Márciusi Front per, amelynek Kádár János volt az egyik vádlottja. A vád, többek között, az volt ellene, hogy Horthy rendőrsége beszervezte és 1943-ban feloszlatta a Magyar Kommunista Pártot. Csak ezért lett Kádár kiszemelve?

Talán mert túl sokat tudott. Kádár megpróbált kushadni, miután leváltották a belügyminisztérium éléről, de hát nem lehetett elbújni. Az aktuális belügyminiszter, Zöld Sándor, még a családját is kiirtotta, mielőtt öngyilkos lett, erről a Főtitkárok című darabban Rákosi beszél gúnyolódva. Zöld sem tudott elbújni, és meg akarta kímélni a kínzásoktól a családját. Bárkiből lehetett vádlott, aki a hatalom közelébe került.

A Főtitkárok Rákosival kezdődik és végződik. Joviálisan emlékszik vissza 1946-os útjára, ahol a Truman elnökkel készített közös fényképért Gerő szemrehányással illeti. Rákosi, „Sztálin legjobb magyar tanítványa” vicces, anekdotázó ember volt. Még származására is utal: „Híján vagyunk a gójoknak”. Héberről és jiddisről beszél. Népieskedik: „szegény ember vízzel főz”. Én csak olyan mondására emlékszem, hogy „ne együk meg azt a tyúkot, amelyik holnapra arany tojást tojna.” Így akart Rákosi közel kerülni az emberekhez?

Érdemes elolvasni Rákosi emlékiratát, ő maga szállítja a poénokat, a zsidóvicceket is. Rendkívüli volt a memóriája, de persze szelektív, a Rajk-perről egyetlen szóval sem emlékezik meg, mintha sose lett volna. Olyan nevekre is hibátlanul emlékszik, amikor a hatvanas években a Szovjetunióban források és könyvtárak segítsége nélkül az emlékeit írja, akikkel valahol a nagyvilágban mindössze egyszer találkozott. Többen leírták: úgy anekdotázott 45 után a párttaggyűléseken, mint Illés Béla, mindenre tudott történetet idézni. Gerő valóban megrótta a Trumannal közös fényképért. Vas Zoltán írta meg az emlékiratai második kötetében, a rendszerváltás után jelent meg. Nekem nem jutna eszembe, amit a kínzások között Rajknak mond Farkas Mihály, hogy „más dolgunk is van,” de hát benne van a jegyzőkönyvben. Tragédiában is szoktak viccelődni, főleg pedig gúnyolódni a gyilkosok, ebben Shakespeare utolérhetetlen. A nyomasztó hatást ez éppenséggel nem csökkenti.

A Főtitkárok végén Rákosi a börtönből kiszabadult Kádárral beszélget. Felelősséget semmiért nem vállal, mintha mi sem történt volna. „nem voltunk elég éberek”, „minket is félrevezettek egyes szovjet elvtársak”. „Szabadság Kádár elvtárs!”, köszönti Kádárt, akinek megjövendöli további sorsát: „Az ilyenekből lesznek a jövő elhivatott vezetői”.

Ez a találkozó megtörtént, és hogy ekkor tegeződtek össze, az a levelezésükből pontosan látható. Kádár írásban részletesen beszámolt erről a találkozóról a KB-nak. Elképesztőnek találtam, hogy a Rákosi-rendszer áldozata kiszabadulván továbbra is isteníti Rákosit, ezért is került bele ez a jelenet a darabba. Ilyet sem tudtam volna kitalálni.

Ki a darabban a főszereplő? Rákosi? Kádár? Az egyik távozik, a másiknak eljött az ideje.

A Főtitkárok című darabban három főtitkár szerepel: Rákosi, Gerő és később főtitkár lesz majd Kádár is. Sem a Főtitkárok, sem a Sajnálatos események nem viseli címében Kádár nevét – fontos szereplő, de amit tett, mások közreműködése nélkül nem tudta volna elkövetni. Sok volt az ilyen-olyan rendű és rangú cinkos: a sok szereplő ezt érzékelteti. Hogy ki ússza meg élve, és ki nem, azt sose lehet előre tudni. Előfordulhatott volna, hogy Rákosit is legyűri valami gyors szovjet kór, mint Dimitrovot és másokat, de a szovjet elvtársak megelégedtek a száműzetésével. Talonban tartották, hadd érezze magát Kádár fenyegetve.

Kádár olyan érdekes lett a számomra, hogy az idén a könyvhéten megjelenő esszékötetemben, a címe Mikor szabad ölni?, ismertetem a Központi Bizottság előtt, Nagy Imre és társai kivégzése után, 1958 őszén tartott beszámolóját. Félelmetesnek találtam az egész KB-ülést, az általam kiválasztott részekhez megjegyzéseket és jegyzeteket is fűztem, ez a jegyzőkönyv még soha nem jelent meg. Furcsállom, hogy a történészek nem találták érdekesnek, nekem már csak azért is tanulságos, mert mások társaságában ezen az ülésen történetesen apámat is szidalmazták. A kötetben két írásom szól a világjárványról, néhány a magyar szellemi élet helyzetéről, és olyan szerzőkről írok Katona Józseftől, Csehovtól és Füst Milántól Kertész Imréig, akikhez szellemileg is közöm volt. A kötet címadó írása a nagy lengyel drámaíró Stanislaw Wyspianski Hamlet-tanulmányának alapkérdésére utal, több mint száz éve írta, magyarul sajnos nem olvasható. Wyspianski kivételesen mélyen gondolkodott Shakespeare-ről, és jelentős színházi és filmrendezőket is megihletett az interpretációja: az esszémből talán érzékelhető, hogy miért.