2006. február / Szegő Péter

Január 21-22-én Új antiszemitizmus: Holokauszt-relativizálás, anticionizmus, Izrael-ellenesség címmel zajlott a lapunk által szervezett konferencia a Bálint Zsidó Közösségi Házban. Az előadók a mai magyarországi zsidó, illetve zsidósággal foglalkozó tudóstársadalom és médiaértelmiség ismert képviselői közül kerültek ki.

A telt ház, több mint kétszázötven ember előtt tartott szombat esti megnyitón Szántó T. Gábor író, a Szombat főszerkesztője, a Kommunista Kiáltványt parafrazálva, felhívta a figyelmet az új antiszemitizmus kísértetére, ami napjainkban bejárja Európát és az egész világot. Ennek jegyében Izrael-ellenes, elfogult baloldali tüntetések zajlanak le sok helyen. A zsidóellenesség új formában jelenik meg: főleg az Egyesült Államok politikáját előszeretettel kritizáló baloldalt jellemzi, hogy a manapság divatozó politikai korrektség nyelvén folytat anticionista mezbe öltött, gyakran antiszemita közbeszédet. Szántó úgy vélte, hogy az új antiszemitizmus jelenségét elemezni kell, ugyanakkor óvott attól, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelem pótidentitássá váljon.

Kovács András szociológus szerint, bár 1945 után Európa jóvátételt fizetett a soa áldozatainak, illetve azok leszármazottainak és anti-antiszemita alapon korlátozta a szólásszabadságot, a nácikkal való együttműködésről – például Franciaországban vagy Hollandiában – a hatvanas-hetvenes évekig szó sem esett, Svájcban pedig csak a közelmúltban kezdtek foglalkozni azzal, hogy a II. világháború idején hogyan viselkedett az ország a zsidóüldözések miatt oda menekültekkel. Bár a nyugat-európai politikusok hivatalosan biztosítják a zsidókat az antiszemitizmustól mentes politika folytatásáról, gyakran sértődöttség, meglepettség érződik hangjukból, s főleg a kulisszák mögötti, informális beszélgetések során, elhibázott döntésnek tekintik Izrael egykori létrehívását. „Doktor úr, nekem üldözési mániám van, de üldöznek is” – idézte Kovács a klasszikus anekdotát. Fő állítása az volt, hogy a zsidók és Európa közti szerződés megszűnni látszik, s hogy a nagyhatalmi szembenállás utáni űrt sokszor az Amerika- és Izrael-ellenesség tölti be, ami új és komolyan veendő fejlemény.

Heller Ágnes filozófus kifejtette: a muszlim-arab zsidógyűlöletet a legpontosabb judeodémonizálásnak nevezni. Klasszikus megjelenési formája az arab gyerekeken kísérletező zsidó orvos figurája, illetve Ariel Saron mint az arab gyerekek vérét szívó vámpír. A judeodémonizálás felett a nyugati baloldal szemet huny, mondván: ez nem antiszemitizmus, csak Izrael-ellenesség. Heller szerint mintegy harminc évvel ezelőttiig a bal- és a jobboldali antiszemitizmus között volt egy alapvető különbség: a baloldali antiszemitizmust a baloldal denunciálta, a jobboldalit viszont a jobboldal nem. „Antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidót” – volt a jobbközép álláspontja. Ez változott meg az 1970-es évektől: a konzervatív jobboldal ma már nem antiszemita. Míg száz éve az antiszemiták jelmondata „Ki a zsidókkal Palesztinába!” volt, a mai: „Ki a zsidókkal Palesztinából!” – szögezte le Heller. Szerinte van, morális szempontból viszont nincs különbség a gulág és a holokauszt között. Egy hallgatói hozzászólásra így reagált: egyes arab médiumok egyszerűen tagadják a soat. Mások nem: azt állítják, hogy a holokausztot Hitler együtt hajtotta végre a cionista vezetőkkel. „Ez már érdekesebb változat, mint egy közönséges holokauszttagadás. Ehhez már fantázia is szükséges” – tette hozzá.

Bence György filozófus azt az esetet vette górcső alá, ahogy a Muslim Council of Britain (Nagy-Britannia Iszlám Tanácsa) igyekszik a holocaust-emléknapot egyfajta általános népirtás-emléknappá átalakítani. Bence úgy véli: senkit sem szabad „kirekeszteni” a népirtásból, ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni az MCB üzenetét (főleg, hogy a honlapjukon is olvasható erre való utalás): a palesztinok ellen is történt genocídium. A filozófus szerint a soat egyrészt a pusztítás mérete teszi kiemelkedővé, másrészt az, hogy a tettes a „civilizált” Európa volt, így a nyomatékos megemlékezés az esemény kapcsán legitim.

A Közép-Európai Egyetem (CEU) egyik diákja az előadások hallgatójaként azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy egyeteme a baloldali antiszemitizmus melegágya. Meghívott előadóként olyan, Izrael-ellenes nyugati professzorok voltak már a CEU vendégei, mint Noam Chomsky, illetve Tony Judt.
Szintén a hallgatóságból szólt hozzá Petőcz András, a Népszabadság párizsi tudósítója. Azt mondta: Alexander Adlerrel, a Le Figaro munkatársával a baloldali antiszemitizmusról készített interjúját csak igen nagy nehézségek árán hozta le Magyarország legkedveltebb politikai napilapja. Talán nem véletlenül… Petőcz úgy látja: a konzervatív francia jobboldal teljesen mentes az antiszemitizmustól; ugyanez a baloldalról nem mondható el: nemcsak a Francia Kommunista Pártban, hanem a Szocialista Pártban is vannak antiszemita tendenciák.

A Magyar Helsinki Bizottság elnöke, az 1990 és 1998 között szabaddemokrata képviselő, Kőszeg Ferenc – szintén hallgatóként – a Soát hasonlította össze a sztálinista népirtásokkal. Úgy vélte: a Soa nemcsak a tettesek és az áldozatok ügye, hanem minden európaié, a kommunista genocídium pedig szintén nemcsak a tettesek és az áldozatok ügye, hanem az egész baloldalé. Heller Ágnes válaszában úgy fogalmazott, morálisan nem lehet különbséget tenni a nácizmus és a sztálinizmus áldozatai között.

Másnap reggel, mintegy 80-100 fős közönség előtt folytatódott a konferencia. Kende Péter politológus (Párizs) kifejtette, hogy a hagyományos antiszemita felfogás szerint nem lehet egyszerre a magyar és a zsidó nép részének lenni, s 1920 után megerősödött Magyarországon az a nézet, hogy a magyarság kritériuma a keresztény leszármazás. 1989-ben kiderült, hogy a nacionalizmus nem pusztult ki. Például kizárt, hogy Magyarországon zsidó miniszterelnök-jelölt legyen. Sok zsidó, Kende szerint kényelmetlenül érzi magát ma Magyarországon. Kende élesen szembeszállt a zsidó kisebbségi kezdeményezéssel, mondván, hogy nincs külön zsidó nemzetiség, a zsidók is magyarok Magyarországon, csak habitusuk, szokásaik teszik őket alcsoporttá. Karády Viktor szociológus a száz évvel ezelőtti magyarországi zsidóság négy útját sorolta fel. Ezek voltak a túlhajtott asszimiláció, vegyes házasságok, kitérések, névmagyarosítás; a kivándorlás (ez 1920, a numerus clausus után erősödött csak fel); a disszimiláció, s ezzel a zsidó identitás, illetve a cionista gondolat megerősödése és a kommunista, szocialista eszmék iránti fogékonyság. Karády rámutatott: e négy út gyakran keresztezte egymást – akár még egyazon ember életében is. Úgy vélte, hogy a Nyugat-Európára jellemző baloldali, gyakran zsidó értelmiségiek által is gerjesztett antiszemitizmus Magyarországon nem jelent meg.

A közönség soraiban helyet foglaló Rózsa T. Endre újságíró, Kende Péterre reagálva megjegyezte: Sárközy Nicolas francia belügyminiszter elnöki ambícióit nem titkolt zsidó származása sem előnyösen, sem hátrányosan nem érinti.

A hallgatóság egy másik jeles tagja, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet sajtószabadság-felelőse, az 1990 és 1994 között szabaddemokrata képviselő Haraszti Miklós hozzászólásában Kende Péterhez csatlakozva ellenezte a magyarországi zsidóság nemzetiséggé válását. Nézete szerint, bár a sokféle zsidó identitásba és ezek vállalásába a nemzeti meghatározás is belefér, a kisebbségi törvény ilyen irányú megváltoztatásával létrehozott identitás ugyanúgy államilag szponzorált formáció volna, mint a Mazsihisz. Nemzetiséggé nyilvánulni „alulról”, szerves fejlődés, például ilyen célú klubmozgalom nyomán lenne elfogadható, ha a mozgalom már meggyőzően képviseleti jellegű. „Az állami tekintélyt igénybe vevő jellege miatt nem értek egyet a zsidóság nemzetiséggé válásával” – fogalmazott.

Az új antiszemitizmusra jellemző s pár arab karikatúrát kivetítőn bemutató előadást tartott Gadó János szociológus.. Bevezetőjében azt mondta, hogy 2000 szeptemberében a békefolyamat összeomlott. Addigra kiépült egy magas szintű terrorista infrastruktúra, központjában Dzseninnel. 2002 áprilisában az izraeli hadsereg bevonult a városba. Az összecsapásoknak 52 arab és 40 zsidó áldozata volt. Míg a harmadik világban – mutatott rá Gadó – naponta tízezrek pusztulnak el etnikai tisztogatások következtében, a sajtó Izrael dzsenini akcióját óriási méretűvé növesztette. A világ nagy televízióinak apokaliptikus ábrázolásai füstölgő romhalmazokat, házaikból menekülő arabokat mutattak. E napokból datálódik az a karikatúra, amely a varsói gettó elpusztítása és Dzsenin „elpusztítása” közé tesz egyenlőségjelet. Az egyik képen náci katona kiszolgáltatott zsidó kisgyerekkel, a másikon izraeli katona kiszolgáltatott arab kisgyerekkel. Rámutatott, a holokauszt-relativizálás hatékony baloldali eszközéről van szó. Gadó megemlítette azt az esetet is, amikor arab terroristák elbarikádozták magukat a Jézus szülőhelyére épült Születés Templomában. Ekkor jelent meg a nyugati baloldali médiában a krisztusgyilkos Saron, illetve a krisztusgyilkos izraeli katona, felelevenítve az antiszemitizmus premodern, középkori változatát. A Liberation karikatúráján Saron éppen Arafat keresztre feszítésén munkálkodik; a The Independent grafikáján, amelyen Ariel Saron éppen arab gyerekeket eszik, pedig az év sajtókarikatúrája lett az Egyesült Királyságban. Az arab sajtóban a helyzet még ennél is rosszabb.

Novák Attila történész, akárcsak Kovács András, úgy látja: a nemzeti radikálisok előszeretettel hivatkoznak Magyarországon a nyugati baloldalra, főleg zsidó szerzőkre, hiszen a hazai vitákban a zsidó származás – sokszor – elegendőnek bizonyul az antiszemitizmus vádja ellen. Novák a Budapesti Corvinus Egyetem oktatójának, Csicsmann Lászlónak az egyik tanulmányát elemezte, mely – szerinte – hemzseg a Nyugat-ellenes kitételektől, és kritikátlanul átveszi egyes Nyugaton élt, illetve élő, iszlám tudósok problémás felfogását.

Tatár György filozófus, előadásának bevezetőjében az ókori zsidó-egyiptomi „kapcsolat” történetét foglalta össze és értelmezte a politikai korrektség nyelvén – a közönség legnagyobb derültségére. „Az ókori Kelet minden haladó ereje az egyiptomi társadalom progresszív erőivel szövetségben lankadatlanul követeli a kánaáni népek jogainak maradéktalan érvényesítését, valamint Józsuénak és bandájának nemzetközi bíróság elé állítását.”. Komolyra fordítva a szót, Tatár úgy vélte: az Izrael-ellenességnek nincs sem politikai, sem földrajzi határa. Javier Solana, az arab feminista és az oxfordi professzor egy dologban megegyezik: az Izrael-ellenességben. A zsidó antiszemitizmus jellegzetes példája Ernst Bloch: A remény című, 1959-es írása, amelyben a szerző Izraelt „fasiszta államnak” minősíti. Bloch szerint, ha Herzl ma (azaz 1959-ben – Sz. P.) élne, a fényt nem Jeruzsálemben, hanem Moszkvában látná. Az állami antiszemitizmus egyik legújabb példája Hugo Chavez venezuelai elnök kijelentése. Eszerint Jézust éppen szocialista volta miatt ölték a zsidók meg. Mint Tatár rámutatott, ebben a vélekedésben semmi új sincs, hiszen az régi munkásmozgalmi toposz.

Gereben Ágnes történész a szovjet állami antiszemitizmus megvilágítására egy anekdotát idézett: 1917-ben a petrográdi rabbi azt mondta Trockijnak: „Tudja, Trockij úr, az a baj, hogy a forradalmakat a Trockijok csinálják, de a Bronsteinek (Trockij eredeti neve – Sz. P.) fizetik meg az árát.” 1939-ben, Kelet-Lengyelország lerohanása után félmillió (!) lengyelországi zsidót deportáltak Szibériába. Aki közülük megérte, csak húsz év múltán térhetett vissza Lengyelországba. 1945 után a szovjet zsidó ifjúság szervezkedését felszámolták, a vezetőket likvidálták, és de facto bevezették a numerus clausust. A hatvanas évek elején a feketegazdaság, illetve az egyházak elleni támadás jegyében irányult kiemelt „figyelem” a zsidókra. A kilencvenes évek nagy alijahulláma ellenére, még mindig mintegy egymillió zsidó él Oroszországban, a zsidó élet virágzik és egyre nagyobb a szerepe a Chabad Lubavics mozgalomnak. Amíg régen a zsidók hatalmas megvesztegetési összegeket fizettek azért, hogy személyi igazolványuk „nemzetiség” rovatában az legyen, hogy „orosz”, most az alijában bízva oroszok válnak papíron zsidókká. Valki László nemzetközi jogász az ENSZ szokásos viselkedését világította meg az alábbi esettel: Izrael azt kérte az ENSZ-től, hogy védjék meg az izraeli gyerekeket a második intifádától. Ezek után Egyiptom is keresetet nyújtott be: az ENSZ védje meg az Izrael által támadott arab menekülttáborokban lakó gyerekeket. A Közgyűlés az egyiptomi javaslatot elfogadta, az izraelit nem. Valki szerint Irán atomfegyvert készít: nagy hatótávolságú hordozórakétákon dolgozik, ami csak atomtöltet szállítására használható. Emellett plutóniumot is gyárt, s a plutónium sem fűtőanyagnak, sem atomerőműbe nem használható, csak atombombába. Az atomfegyverkezést bizonyítják a titkos kísérletek, illetve a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség plombáinak leszedése. Irán megállítására Valki szerint teljes gazdasági, kereskedelmi és utazási embargót kell bevezetni, az atomlétesítmények bombázását azonban helytelenítené.

A konferencia másik nemzetközi jogász előadója, Bányai László szerint azt a földet – s Izrael területe ilyen –, amely valaha már állt iszlám uralom alatt, a pax arabica alapján a mohamedánoknak kötelességük visszaszerezni, s a felszabadításban minden muszlimnak részt kell vennie. E felfogás szerint, Izrael területének az egésze megszállt terület, nemcsak Júdea és Szamária. Izrael léte az iszlám gyengesége, s békét kötni nem lehet, csak taktikai fegyverszünetet. Egyre dominánsabbak azok az arab hangok, amelyek szerint nem egyszerűen Izrael megsemmisítése, hanem a világ zsidóságának kiirtása a cél – vélte Bányai László. Egy hallgatói kérdésre válaszolva Bányai kifejtette: a Gáza-övezetből történt kivonulással létrejött a tálibok uralta Afganisztán kicsinyített változata, ahova – hála az Egyiptom és Gáza közötti rafahi határátkelőt (nem) ellenőrző EU-határőrök impotenciájának – teljesen ellenőrizetlenül áramlanak a terroristák és a fegyverek.

A nyugati baloldali sajtót elemző Seres László újságíró rámutatott: nem véletlen, hogy a magyar sajtóban nagyságrendekkel többször jelenik meg a „palesztin” szó, mint a „Darfur”, pedig a nyugat-szudáni Darfurban tényleg történt népirtás. Az Izrael-ellenességet jól jellemzi a BBC példája: míg a brit rádió az északír terroristákat terroristának, addig az arabokat militánsoknak nevezi. Franciaországban antiszemita támadásokat sokkal nagyobb arányban követnek el arab – BBC-nyelven – „fiatalok”, mint francia újnácik és Belgiumban, illetve Franciaországban sok zsidó ismét fél. Seres úgy látja: a nyugati bal- és jobbszél egyre inkább összeborul – az iszlámizmus jegyében. A konferencia utolsó előadója, Eperjesi Ildikó újságíró a magyar jobboldali sajtót elemezte. Míg a nyugati jobboldal atlantista és szabadságpárti, addig a magyar antiatlantista, antiglobalizációs és Amerika-ellenes. Magyarországon ez a sajtó iszlámista szempontból láttatja az Izraellel kapcsolatos eseményeket. A Magyar Fórum előszeretettel hozza le a gyerekgyilkos izraeli katona vagy telepes képét. A Hír TV közölte azt a hírt, hogy egy zsidó telepes leszúrt egy arab kisfiút, majd mélyen hallgatott, amikor utóbb kiderült, hogy a gyilkos is arab volt. A Magyar Demokrata interpretációjában a védelmi kerítés „gettósító fal”. Ebben az értelmezésben Saron volt a második intifáda kirobbantója, a Magyar Nemzet szerint pedig a zsidók áldozatból üldözők lettek. Seres László BBC-kritikájára Eperjesi megjegyezte: aki politikai okból civileket gyilkol, az terrorista, és ő újságíróként tartja magát ehhez a kifejezéshez.