Forrás: Komment.hu
Ablonczy Balázs / 2009. január 6.
// A Magyarország-matricások semmiben nem különböznek tőlünk, ők mi magunk vagyunk. //
A Medián egy tavalyelőtti - és egy politikai kutatásnál mennyivel érdekesebb - felmérése szerint a magyar lakosság csaknem egyötödének van valamiféle matrica a gépjárművén.
A "baby on board" öntapadó vezető helyén nem kell csodálkozni, a tápszerlobbi jól kiépített állásokkal bír a magyar életben, kiskorú gyermekkel aligha lehet megúszni legalább két-három nyalakodó kék reklámmedve nélkül a sárhányón: egy oltáskor, egy csípővizsgálaton, egy a gyerekfogászaton, már mehetünk is. A szikár tényközlésnek vannak derivátumai, így például a pofátlan utalgatós: "Vigyázz rám" - mintha amúgy a koccolás lenne a mindenünk. A humorosnak tekintett rajzok, szövegek jó helyezésében önmagában semmi meglepő nincs: a vicces crossdressingben utazó Mátyás király óta élünk-halunk a tréfákért. A kissé fárasztó magyar film (igen, igen: az Üvegtigris-re gondolok) értelmetlen kulcsmondata ugyanúgy megleli a helyét leghátul, mint a tahón felvágós (más autó emblémáját levizelő kisfiú), a kedélyesen fenyegetős ("Dudálj csak, éppen tárat cserélek!") és az öntudatos szegényemberes ("Ez legalább ki van fizetve").
A történelmi Magyarországot ábrázoló matrica holtversenyes helyezése mindazonáltal figyelmet érdemel. (És igen: történelmi. A Nagy-Magyarország az olyan leventeoktatós nagyotmondás: hisz Magyarország önmagánál sohasem lehet nagyobb - szól elő belőlünk a pánmagyar nacionalista.) Hosszú évek óta folyik azon a vita: helyes-e ha a pártvezér vagy másvalaki ilyet ragaszt az autójára, ki szégyellje magát, és ki nem. Ezúttal nem kívánnék igazságot tenni az ősi vitában - bár az egyik budai kerület csóróbbik végének (a kifejezésért köszönet az Igazából szerelem fordítóinak) lakójaként egészen mély empirikus észleleteim vannak a budai Hájlendről lezúzó autók matricahasználati szokásait illetően: van már árpádsávos, rovásírásos, valamint állatbarát ("Ébred már az oroszlán") verzió is.
Puffoghatnék azon, hogy aki ilyet tesz föl a kocsijára: 1. soha nem járt a hajdanvolt Magyar Királyság elveszített területein, 2. értelmetlenül hergeli a szomszédainkat, 3. álomvilágban él, 4. politikai állásfoglalást tesz, 5. kizárja magát a művelt európaiak közösségéből; mégsem teszem. Azért, mert a puffogás indokában sem vagyok biztos: láttam már sumér oroszlános terepjárót bunkón parkolni és láttam már oroszlán nélkülit is bunkón parkolni. Láttam már matricás kollégát Székelyföldön és láttam már úgynevezett nemzeti érzelmű motorost (akármit is jelentsen ez), amint a Királyhágó lankáin bölcsen elpakolja a zászlóit, nemzeti kütyüit és teljesen átlagos, fekete szerkós motorosnak igyekszik látszódni. És láttam már européer magyart is matricával meg anélkül. Sőt, láttam Ostpreußen-matricás német rendszámú autót is; sokat éltem tehát, mondhatni.
A kulcsfogalom, amit - a református liturgia szép kifejezésével élve - az itt megjelentek szívébe helyeznék, az emlékezésé. Tagadhatatlan, hogy a matrica által bemutatott országrészek valaha Magyarország részei voltak, így vagy úgy, később vagy korábban. Ezeknek a területeknek az elvesztése - rajtuk nem elhanyagolható nagyságú magyar lakossággal - olyan történelmi esemény volt, amely sokakat ma is szomorú nosztalgiával tölt el. (Ahol meg nincs már magyar közösség, mint Fiume és a Tátra, az praktikus okokból fáj.) A hajdanvolt nagyság igézeté egyszerre mákony, lázadás a konformitás ellen és vizuális jel arra vonatkozóan, hogy kiragasztója néha gondol ezekkel a problémákkal. Jól, rosszul, helyesen vagy helytelenül: az mindegy. A jelet önszántából ragasztja ki, saját tulajdonára és legfönnebb azt kockáztatja, hogy útban a Tátra felé esetleg betörik a szélvédőjét (életből vett példa); a folyamat minden pillanatában saját felelősségére jár el. (És itt most abba sem megyek bele, hogy milyen végtelenül ellenszenves tud lenni az anyaországi magyar odaát, nagyotmondásaival, tudatlanságával és fennhéjázásával.) A matrica kiragasztója nem tesz mást, mint emlékeztet erre a letűnt birodalomra. Visszatér-e az ettől? Fenyeget-e a matrica bárkit? Nos: nem. Rossz érzést kelthet? Oh, igen. Gyermetegnek tűnik? Néha bizonyosan. De egyfajta társadalmi emlékezet része. Úgy viszonyul a hivataloshoz, mint a graffiti a hivatalos képzőművészethez. Ám ellentétben az előbbivel, mindig saját tulajdont díszít és ráadásul még el is távolítható. Eltávolítható "Szeretlek, Ica"-tetoválás, ezúttal autón. Úgy tűnik, gyászmunkában jók vagyunk egyébként, nem véletlenül lett Mindenszentek a legnépszerűbb és legbensőségesebb ünnepünk
Kiragasztói olyanok mint a többi autós, akik felvágnak, fenyegetnek vagy büszkék. A Magyarország-matricások semmiben nem különböznek tőlünk, ők mi magunk vagyunk. Ők csak a kötődéseiket próbálják demonstrálni egy hitük szerint dezintegrálódó társadalomban. Jelet hagynak és közösségre vágynak. Kiragasztásukat nem lehet megtiltani, nem is volna tanácsos: ezek a papírdarabok a társadalmi anómia emlékeztetői, veszély nem tapad hozzájuk, érzelem annál több. Nem mindent lehet a szívbe rejteni. Ritkulni fognak ezek a matricák, amint helyrebillennek a dolgok.
Már ha valaha.
A lányom születését követő sabbatkor az ő zsinagógájába mentem, ő hívott fel a Tórához, ő írta be Ráhel nevét a nagykönyvbe. Nem is mentem volna máshoz. 1991-ben, az (akkor talán még szépnek hitt)
Teljesen asszimiláns családban nőttem föl az I. kerületben. A Naphegy és a Krisztinaváros volt szűkebb pátriám, ahol minden utcát és minden lépcsőt ismertem. Gyerek- és ifjúkorom egy hajdan jobb napokat
2010. február 21 és 28 között nyílt hetet tartott Európa első Izraeli Kulturális Intézete (IKI), a Paulay Ede utca 1 szám alatt. Az intézet, mely a tervek szerint 2010 őszén nyitja meg kapuit a
Gyomorszorító asszociációink támadhatnak mindkét előadás bírósági tárgyalásjelenetét látva, ahol a tanút megmérgezik, a bírót megfélemlítik. A társadalomkritika a városi képviselőtestület
