Szombat előfizetés 2017

Zsidók a nemzetközi kommunista mozgalomban

Írta: Borsányi György - Rovat: Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A húszas évek közepén a kommunista mozgalomban a következő anekdota járta:

  • Miért halasztották el a Komintern negyedik kongresszusát?
  • Várták azt a pesti zsidót, aki az afrikai négere­ket képviseli…

Mint minden anekdota, a fenti is az igazság bizo­nyos elemeit tartalmazza. A húszas évek elején ki­bontakozó kommunista mozgalomban a zsidók (ezen belül a magyar zsidók) aránya valóban magas volt és ez tükröződött a vezető szervek össze­tételében is.

HA A NEMZETKÖZI KOMMUNISTA mozgalmat és annak institualizálódott testületét, a Kommunista Internacionálét ebből a szempontból elemezzük, el­sőként a földrajzi egyenetlenség tűnik szemünkbe. Minde­nekelőtt az egykori „övezet” – a II. Katalin cárnő által a zsidók letelepedésére kijelölt, Litvániától Besszarábiáig ter­jedő terület – kommunista pártjaiban, tehát az orosz, ukrán, lett, litván, lengyel és román pártban mutatható ki erőteljes túlreprezentáltság. Ugyanez mondható el a magyar és – ki­sebb mértékben – a német pártról. Inkább kuriózum, semmint történelmi jelentőségű az a tény, hogy zsidókat találunk az egyébként csaknem teljesen jelentéktelen egyiptomi, iraki, kubai, argentin és brazil pártok alapítói között – utóbbi há­romban a bevándorolt lengyel zsidók közül kerültek ki.

Ezzel szemben igen csekély zsidó részvétel mutatható ki a Kominternben eleinte igen fontos szerepet játszó olasz, francia, holland, csehszlovák, bolgár, jugoszláv, finn pártok­ban és természetesen nem találunk zsidót Kína, India, Japán kommunista pártjaiban sem. Az okok természetesen külön­bözőek. A fejlett polgári demokráciákban, ahol hosszabb ideje nincs diszkrimináció, a zsidók természetes társadalmi és világnézeti tagolódásuknak megfelelően helyezkedtek el a politikai skálán és arányosan megtalálhatók a különböző konzervatív, liberális, szociáldemokrata pártokban. A Bal­kán kommunista pártjai fontos szerepet játszottak a Komin­ternben, ám itt, mint tudjuk, a zsidó lakosság száma el­enyésző, akárcsak a skandináv vagy az ázsiai országokban.

Természetesen, amikor ebben az összefüggésben a „zsi­dó” szót leírjuk, csupán a szó „nürnbergi” értelmében beszél­hetünk erről. A kommunista mozgalomhoz való tartozás kizárt minden egyéb kötődést. Nemcsak a vallással szakítot­tak, de a zsidó identitás egyéb attribútumaival is. Nem kötötte őket semmiféle szolidaritás, a kommunistán kívül. A kommunista mozgalom belső harcainak frontvonalaiban nem mu­tatható ki semmiféle zsidó-nem zsidó cenzúra.

A kommunista mozgalomban való magas reprezentáltság elfed az utókor elől néhány fontos tényt. Ilyen például az, hogy a fenti országokban a kommunista párt elődje, majd riválisa, a szociáldemokrata párt nagyjából ugyanilyen zsidó részvételt mutathat ki. Az orosz mensevikek között a zsidók aránya magasabb, mint a bolsevikoknál, maga a vezér, Martov is zsidó; igen magas a zsidók aránya az egyébként paraszti tömegbázisú szociálforradalmár (eszer) pártban is. (E párt egyik tagja, a zsidó Fánya Kaplan lőtt rá Leninre 1918 augusztusában.) Németországban és Ausztriában a zsidók aránya a szociáldemokrata vezetőségben nagyjából azonos a kommunista párt arányaival. Némileg más a helyzet Len­gyelországban, ahol a zsidóknak saját pártjaik vannak.

A zsidó túlreprezentáltság

Az antiszemitizmus robbanásszerű felerősödése az első vi­lágháború alatt és után a „zsidó” jelző a politikában érték­csökkentő tényezőként jelentkezett. Ha valaki zsidó létére a politikusi pályát választotta, annak vagy plusz teljesítménnyel kellett ezt a tényt ellensúlyozni, vagy be kellett érnie a képességeinél szerényebb helyezéssel. (Maga Trockij annak idején azzal utasította el a Népbiztosok Tanácsa elnökhe­lyettesi funkcióját, hogy nem lenne célszerű egy zsidót ennyire előtérbe állítani.) Kivételek persze voltak. Németország és Ausztria választási csatáiban többször előfordult, hogy szociáldemokrata színekben induló zsidó képviselő legyőzte nem zsidó ellenfelét.

Magyarország nem tartozott a kivételek közé. Az első világháború előtti magyar társadalom elfogadta a zsidókat bankárnak, orvosnak, színikritikusnak, de politikusnak nem vagy csak igen nagy fenntartásokkal, óriási asszimilációs erőfeszítések jutalmaként (gondoljunk csak Vázsonyi Vil­mosra vagy Hazai Samura). E fenntartások reakciója volt az a szemérmes hallgatás, ami a munkásmozgalmi vezetők zsi­dó származását övezte. Ezzel magyarázható, hogy legtöbb szociáldemokrata, majd kommunista zsidó funkcionárius magyarosította nevét, sokan közülük kitértek vagy hivata­losan kiléptek, a „felekezeten kívüli” státust választották. Mivel más pártok felé a magyar zsidó értelmiség útja gya­korlatilag el volt zárva, a zsidó túlreprezentáltság a magyar szociáldemokrata, majd kommunista mozgalomban na­gyobb, mint Európa bármely más országában. Ez a tény, a zsidó túlreprezentáltság a magyar marxista munkásmozga­lomban, okozója lett annak az antiszemita előjelű egyen­lőségjelnek, amelyet a zsidóság és a kommunizmus közé a későbbiekben tettek. Nemzetközileg a kép szignifikánsan különbözik a magyartól. A német kommunista vezetők egy része valódi nem zsidó munkás, mint Heinrich Brandler vagy Ernst Thälmann; az értelmiségiek között porosz junker és katolikus bajor családok gyermekei is vannak, mint Ernst Meyer vagy Heinz Neumann. A lengyel kommunista funk­cionáriusoknak mintegy fele zsidó.

A csehszlovák kommunista pártban a cseheken kívül leg­feljebb németeket találunk, zsidókat csak középszinten. (A második világháború alatt és után a helyzet megválto­zott. A felső vezetésből kiszorult németek helyét zsidók foglalták el mindaddig, amíg a Slánsky-pert kísérő an­tiszemita kampány háttérbe nem szorította őket.)

Az övezet területén, az etnikai zsidóság és a Komintern viszonylatában a reprezentáció merőben mást jelentett, mint az asszimilált zsidók között. Ismeretes, hogy ott már a XIX. század végén fejlett munkásmozgalom létezett. Kevésbé is­meretes, hogy ez a mozgalom (amely kezdetben azonos a Bunddal) hosszú időn át létszámban és befolyásban felül­múlta az egész oroszországi munkásmozgalmat. (Amikor 1903-ban az Oroszországi Szociáldemokrata Párt második kongresszusát tartotta, a Bundnak körülbelül ötezer tagja volt, az orosz pártnak mintegy háromezer.) Az ok kézen­fekvő. A cári hatóságok erőteljesen üldözték saját szocia­listáikat, de a zsidó szervezkedések különösebben nem izgat­ták őket. Mialatt az orosz nyelvű marxista kiadványokra hajtóvadászat folyt, a jiddis nyelvűekre ügyet sem vetettek. A Bund kihasználta az oroszokénál jóval nagyobb mozgási lehetőséget, jelentős segítséget tudott nyújtani az orosz elv­társaknak. Az orosz illegális irodalom nagyrészt az övezet területén, zsidó nyomdákban készült, vagy a Bund segít­ségével jutott be az országba. Az első orosz marxista újságot, az Iszkrát Lipcsében a Bund nyomdászai készítették. A zsidó munkásmozgalom elitjéből sokan válnak az orosz szociálde­mokrácia első vonalbeli vezetőivé (Martov, Axelrod, Dan, Rabinovics). A Bund teljes jogú tagja a II. Internacionálénak, annak centrumához tartozik.

Az ingadozást végül is a pogromoknak az a hulláma döntötte el, amely a polgárháború idején végigsöpört az övezet és amely mintegy 200000 zsidó áldozatot követelt. A pogromokkal – amelyben nemcsak Gyenyikin fehérgár­distái, de az ukrán nacionalisták Petljura vezette csapatai is részt vettek – szemben egyedül a szovjethatalom jelentett védelmet. Ez az oka annak, hogy az övezet lakói a szovjet­hatalom kezdeti szakaszában pozitívan viszonyulnak a szov­jethatalomhoz és ez kezdetben kölcsönös. A zsidók közötti polarizálódás ebben az időben főleg a cionista-asszimiláns ellentétre korlátozódik, ami ekkor még korántsem jelent súlyos konfrontációt. A Poálé Cion 1920-ban felvételre jelentkezett a Kommunista Internacionáléba. Bár a felvételi kérelmet – részben a Kominternnek a cionizmussal kapcso­latos fenntartásai, részben a rivális zsidó pártok tiltakozása miatt – elutasították, a párt még néhány évig legálisan lé­tezett, újságokat adott ki, gyűléseket tartott.

A szovjet hatalom csúcsain

A szovjet zsidók a húszas-harmincas években mint nem­zetiség integrálódnak – vagy kísérelnek meg integrálódni – a szovjet társadalomba. Ugyanakkor a szovjet nómenklatúra csúcsain megjelennek azok a zsidók, akik nemzetiség nélkül játszanak szerepet a szovjet életben, zsidóságuknak nincs jelentősége. Közéjük tartozik Trockij, Zinovjev, Szokolnyikov, Radek, Kamenyev, Lozovszkij, Pjatnyickij.

A zsidók részvételi arányát a Komintern vezető testü­letében az alábbi táblázat szemlélteti (megjegyezzük, hogy a táblázat összeállításakor nem a formális elnevezéseket, hanem a tényleges döntéshozó testületet vettük figyelembe. Kezdetben ez a KI Végrehajtó Bizottsága volt, később azon­ban a végrehajtó bizottság tagsága annyira megnőtt, hogy szerepe formálissá vált. Ekkor alakult benne egy külön szerv, amely a „Végrehajtó Bizottság elnöksége” nevet viselte. Táblázatunkban ezeket a változásokat figyelembe vettük).

Év Tagok

száma

Ebből

zsidó

Százalék
1920 31 6 19,3
1921 46 7 15,2
1922 32 5 15,6
1924 68 9 13,2
1926 38 5 10,5
1928 37 5 13,1
1929 37 4 10,8
1931 41 5 12,1
1935 31 3 9,6

1935 után nem került sor választásokra, nem tartottak sem kongresszust, sem olyan ülést, ahol személyi döntésekre került volna sor. A személyi döntéseket az NKVD irodáiban hozták: a Komintern leváltott funkcionáriusai a Ljubljankára kerültekzsidók és nem zsidók egyaránt.

A Komintern történetének negyedszázada alatt egyébként kétszer került sor nagyobb tisztogatásra. Az első a húszas évek közepén zajlott le és a hivatalos frazeológia a „bolsevizálás” nevet adta neki. (Az utókor „sztalinizálás” néven emlegeti, ami teljesen tudománytalan, egy későbbi állapot retrospektív visszavetítése. Valójában akkor még Sztálinnak a Komintern felett nem volt hatalma, nem is foglalkozott annak ügyeivel.) Ha lebontjuk erről az akcióról az elméleti dekorációt, kijelenthetjük, hogy a „bolsevizálás” nem volt más, mint a nemzetközi kommunista mozgalom drasztikus alárendelése a Szovjetunió állami érdekeinek. Ehhez el kel­lett távolítani azt a – főleg értelmiségiekből regrutálódott – gárdát, amely a háborút követő zűrzavaros években létre­hozta az egyes országokban a kommunista pártokat és önálló elképzelésekkel rendelkezett eme pártok stratégiájáról és tak­tikájáról. Helyükbe olyan munkásokat ültettek, akik nem voltak elég képzettek saját országuk helyzetének önálló elemzéséhez. Hagyták, hogy helyettük Moszkvában gon­dolkodjanak és kritikátlanul elfogadták az onnan kapott inst­rukciókat.

A ,,bolsevizálás” elsősorban Zinovjev nevéhez fűződik. Zsidó vonatkozása annyiban van, amennyiben a leváltott értelmiségiek között természetszerűleg több volt a zsidó, mint az őket felváltó munkások között.

A második tisztogatási hullám – a sztálini nagy perek – története meglehetősen ismert. Tudjuk, hogy a perek ál­dozatai között megtalálható a Bolsevik Párt egész régi gár­dája – köztük az ismert zsidó bolsevikok.

Mindazonáltal a sztálini terrort nem lehet úgy tekinteni, mint valamiféle kommunista pogromot. Lehetetlen eltekin­teni ugyanis attól a ténytől, hogy bár az áldozatok között nagy számban voltak zsidók, számuk elenyésző a nem zsidó ál­dozatokéhoz képest. És azt sem hallgathatjuk el, hogy a hóhérok között is jócskán találunk zsidókat. Ismeretes, hogy az első hullámot az NKVD főnöke, a zsidó Henrik Jagoda vezényelte, aki később maga is áldozatul esett a terrornak (akárcsak az őt követő nem zsidó Jezsov). A Vörös Hadsereg főtiszti karában végrehajtott tömegmészárlásnak egyik kez­deményezője és legkegyetlenebb végrehajtója Sztálin bizal­masa, Lev Mehlisz volt (aki sajátságos módon természetes halállal halt meg).

Trockij, a rivális

A történeti irodalom általában axiómaként tárgyalja Sztálin antiszemitizmusát. Bizonyítékként az általa kivégzett zsidók névsorát, valamint az élete utolsó éveiben indított antiszemita kampányt szokták felhozni. E sorok írója ezt a megállapítást felületesnek, legalábbis pontosításra szorulónak véli. Sztálin véres kezű despota volt, akit azonban gaztetteiben nem faji emóciók, hanem utilitáris szempontok vezettek. Trockijt nem azért likvidálta, mert zsidó, hanem azért, mert rivális volt. Ugyanezért likvidálta a zsidó Zinovjevet és Kamenyevet, csakúgy, mint a nem zsidó Buharint és Rikovot.

(A fentiek mellesleg élete bizonyos szakaszában legszű­kebb baráti köréhez tartoztak.) Miközben egyeseket likvidált, másokat kiemelt; személyes „szimpátiája” nélkül a fél analfabéta Kaganovics aligha emelkedhetett volna a szovjet nómenklatúra csúcsára.

A szovjethatalom kezdeti időszakában, a húszas években aktív harc folyt az antiszemitizmus ellen, és ebben Sztálin, az akkori nemzetiségügyi népbiztos, jelentős szerepet játszott. 1927-1930 között valóságos kampány indult az antiszemi­tizmus ellen: gyűlések ezreit tartották erről a témáról, bro­súrák százezreit adták ki, filmeket készítettek. Ez az időszak egybeesik Sztálin hatalmának megszilárdulásával. Termé­szetesen nevetséges volna Sztálint filoszemitának tekinteni. Számára ezek a kategóriák nem léteztek. Egyetlen szempont vezette tetteit: a hatalom megszerzése és megtartása. A zsi­dókhoz való viszonya ennek alárendelve alakult. Ez a vi­szony a különböző történelmi periódusokban különböző. Más a húszas évek elején, mint a harmincas évek végén, más a Hitler-ellenes háború, mint a hidegháború időszakában. Konzisztens antiszemitizmust csak 1949 után lehet kimutatni tetteiben – de még ekkor sem szűnik meg a zsidó túlreprezen­táltság a szovjet nómenklatúrában. A szovjethatalom első három évtizedére vonatkozóan egyet kell érteni Benjamin Pinkussal, a Ben Gurion egyetem professzorával, a témáról készült legalaposabb monográfia szerzőével: ,,Elmondhat­juk,. hogy a zsidók a Szovjetunióban átvették azt a privile­gizált pozíciót, amelyet korábban a cári Oroszországban a németek birtokoltak” (B. Pinkus: The Jews of the Soviet Union p. 83.)

Más volt a helyzet Európában, ahol a zsidók az asszi­milációért küzdöttek, állandó harcban az antiszemitizmussal. Érdemes megvizsgálni, milyen volt ezekben az országokban a kommunista pártok viszonya az antiszemitizmushoz.

A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy az európai kommunista pártok egy része számára ez a probléma nem létezett. Az olasz, bolgár, jugoszláv, finn stb. párt egész egyszerűen nem találkozott ezzel a problémával; képviselőik a nemzetközi konferenciákon értetlenül hallgatták az erről folyó vitákat. Az antiszemitizmus regionális kérdés volt, a közép-kelet-európai régió (Lengyelország, Litvánia, Lett­ország, Németország, Ausztria, Magyarország, Románia) problémája. (Természetesen másutt is létezett antiszemitiz­mus, de a probléma mérete nem hasonlítható a felsorolt országokéhoz.)

A háború előtti osztrák-magyar és német szociáldemok­ráciában a párton belül a zsidókérdés tabu volt. A kommu­nista pártok átvették ezt a hagyományt. Az osztályjelleg hangsúlyozása – legalábbis a propaganda szintjén – együtt­ járt a zsidókérdés negligálásával. Az antikommunista oldal­ról jövő zsidózásra a kommunista sajtó nem reagált; úgy tett, mintha „méltóságán alulinak” tartaná az ilyen támadásokkal szembeni védekezést.

A kritikára hajlamos értelmiségiek felváltása képzetlen, ezért engedelmes káderekkel nem volt mindenkor konzek­vens politika a szovjet establishmentben. Néha támaszkodtak az értelmiségiek nagyobb tudására, más alkalommal viszont éppen akkor „iktatták ki” őket, mikor tudásukra a legna­gyobb szükség lett volna.

Kísérletek a birodalom kiterjesztésére

Mindennek ellenére Hitler hatalomra jutása után az európai zsidó értelmiség elsősorban a Szovjetunióban látta a náci birodalom ellensúlyát, következésképp a reményt. Ezt lát­szottak alátámasztani a szovjet diplomácia Hitler-ellenes kezdeményezései, a spanyol polgárháborúban tanúsított szovjet magatartás stb. Ezzel magyarázható, hogy jelentős értelmiségiek behunyták szemeiket a szovjet valóság tényei előtt, és igyekeztek megmagyarázni maguknak és a világnak a sztálini terror létjogosultságát (pl. Lion Feuchtwänger „Moszkva 1937” című könyvében).

Ezt a reményt döntötte romba 1939-ben a Molotov-Ribbentropp-paktum, amelyet ez a csoport reményei összeom­lásaként élt meg. Bebizonyosodott: a szovjet külpolitikát nem eszmei megfontolások, legkevésbé sem filoszemita szem­pontok, a zsidóság megmentésének szándéka vezérük, ha­nem – akárcsak a nyugati demokratikus hatalmakat – geo­politikai és stratégiai érdekek. Be kellett látni: az európai zsidóság Hitlerrel szemben éppoly kevéssé számíthat a Szovjetunióra, mint Nagy-Britanniára vagy Franciaor­szágra.

Amikor a történelmi körülmények sajátos konstelláció­jának következtében a Szovjetuniónak módja nyílt birodalma kiterjesztésére a „népi demokráciák” formájában, erre a feladatra alkalmas káderek kellettek. Sztálin bizonyára szíve­sebben küldött volna haza népi gyökerű nagyüzemi mun­kásokat, mint zsidó értelmiségieket. Még azt sem lehet mon­dani, hogy nem talált volna ilyeneket. Hogy csak a magyar példánál maradjunk: a nagy tisztogatást „megúszta” néhány nógrádi kommunista bányász, akik a harmincas évek elején menekültek a Szovjetunióba. Makulátlan életrajzzal ren­delkeztek, de nem voltak elég képzettek althoz, hogy végigvigyék a kommunista pártot a hatalomhoz vezető ka­nyargós úton. így azután be kellett érni a zsidókkal. Hazain­dult Rákosi és Gerő, Romániába Pauker és Luka, Lengyelországba Minc és Berman (ne feledkezzünk meg az üdítő kivételről: Ulbricht és Pieck nem voltak zsidók!).

Kelet-Európa maradék zsidósága a Vörös Hadseregben megmentőjét látta és ez körülmény egy-két évre determi­nálta a kommunistákhoz és a Szovjetunióhoz való viszonyt. Ez a politikai homogenitás rövid ideig tartott. A hidegháború kibontakozása és annak következményei a kelet-európai országokra új problémákat vetettek fel. Ezek tárgyalása azon­ban már meghaladja jelen tanulmány kereteit.

Felhasznált irodalom:

The Communist Parties of Eastem Europe. Stephen Fischer-Galati, editor. New York Columbia University Press, 1979.

The Effects of World War I: The Class War After the Great War: The Rise of Communist Parties in East Central Europe, 1918-1921. Edited by Ivo Banac. Atlantic Studies, 1983.

Benjamin Pinkus: The Jews of the Soviet Union. The history of a national minority. Cambridge University Press. 1988.

Biographical Dictionary of the Comintern. Edited by Branko Lazitch-Milorad M. Drachkovitch. Hoover Institution Press, Stanford, 1973 Geschichte der deutschen Arbeiterbewegung. Biographisches Lexikon. Dietz Verlag, Berlin. 1970

Béládi László-Krausz Tamás: Életrajzok a bolsevizmus történetéből. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Állam- és Politikatudományi Intézet. 1987.

Negyedszázados harc. A munkásmozgalom történetének kronológiája.

Szerkesztők Szabó Ágnes-Vértes Róbert. Akadémiai Kiadó, 1975.

Krausz Tamás: Bolsevizmus és nemzetiségi kérdés. Akadémiai, 1989.

Címkék:1995-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom

AZ 1868-AS MAGYAR EMANCIPÁCIÓS törvény a hatvanhetes Magyarország egyik büszkesége volt. Nem csupán a térségben, de világviszonylatban is az egyik...

Ki a „zsidó” most?

„Zsidóság és kommunizmus” című mellékletünk második részét olvashatják az alábbiakban. Az első rész azt mutatta be, mennyiben voltak a zsidók...

Close