Újabb könyv a lengyel múlt sötét foltjairól 

Barbara Engelking történész könyve több tucat olyan esetet mutat be, amikor a 2. világháború idején lengyelek zsidókat vertek agyon és zsidó nőket erőszakoltak meg.

 

Az ismert lengyel történész 2011-ben megjelent könyvének angol nyelvű változatát („Such a Beautiful Sunny Day”) nemrég mutatták be. Ebben Engelking számos olyan esetet dolgozott fel, amikor hétköznapi lengyel lakosok fejszével, ásóval vagy kövekkel vertek agyon zsidókat és zsidó nőket erőszakoltak meg. A lengyel falusi lakosság viselkedésének fölemlítése ma is a közvélemény érzékeny pontjának számít. A lengyel kiadás még az előző kormányzat idején jelent meg, és kiáltó ellentétben áll a jelenlegi nacionalista vezetés hivatalos álláspontjával, mely szerint a lengyelek mind hősök és áldozatok voltak, és semmiképpen sem lehettek gyalázatos bűntetteket elkövető kollaboránsok.

A kötet kemény vádat fogalmaz meg a lengyelek bűnrészességével kapcsolatban. Címe egy zsidó utolsó szavait idézi, aki kegyelemért könyörgött, mielőtt súlyosan bántalmazták, majd agyonlőtték. Az angol kiadás jóvoltából most a lengyel múlt e kevéssé dicső fejezetét a szélesebb olvasóközönség is megismerheti.

„A zsidók elpusztításáért a legsúlyosabb felelősség a náci Németországot terheli. A lengyel parasztok önként vállaltak részt zsidók meggyilkolásában” – írja a szerző.

A lengyel társadalom évtizedeken keresztül kerülte a lengyel felelősség témáját, vagy tagadta, hogy az a lengyel antiszemitizmusból eredt volna, ezzel a teljes felelősséget a németekre hárítva. A fordulópontot Jan Tomasz Gross lengyel-amerikai szociológus 2000-ben megjelent „Szomszédok” (Neighbors) c. könyve jelentette, ami bemutatta, hogy Jedwabne település zsidó lakosait lengyel szomszédaik gyilkolták meg. Ez egyrészt önvizsgálatot indított el a társadalomban, másrészt kiváltotta a hivatalos állami apologetikát. A Törvény és Igazság párt 2015. évi hatalomra kerülésével a téma körüli vita és kutatás nehezebbé vált. Gross egyik mondatára hivatkozva – miszerint a lengyelek több zsidót öltek meg, mint németet – rágalmazási pert indítottak ellene a lengyel bíróságon, amiért a jelenlegi törvények szerint akár három évig terjedő szabadságvesztés is járhat.

A jelenleg uralkodó közhangulat ellenére Engelking kijelentette, hogy nem tart az ellenvádtól és büszkén száll szembe a kormányzat történelmi revizionizmusával. „Az emberek úgy gondolják, hogy félnem kellene, de nem félek, mert van bennem belső szabadság, és hiszem, hogy nem árthatnak nekem” – mondta a Jad Vasemben tartott könyvbemutató alkalmával. „El kell mondanom az igazságot, csupán erről van szó.”

Engelking, aki a varsói Lengyel Holokauszt Kutatási Központ alapítója és igazgatója, bemutatta, hogy tízéves kutatómunkája során naplókra, dokumentumokra, és bírósági jegyzőkönyvekre támaszkodott. Ezekben nemcsak a túlélők, hanem még az áldozatok mondatai is olvashatók. A lengyel kormányzat hosszú ideje azzal büszkélkedik, hogy Jad Vasém által kitüntetett embermentők között  a lengyelek vannak a legtöbben. Ami igaz, de a szerző az érem másik oldalát is megmutatja: sokkal kevesebben voltak az igazak, mint azok, akik elárulták a zsidókat. Az előbbiek tette persze épp ezért válik még nemesebbé.

„Az üldözöttek segítését a németek keményen megtorolták. A zsidómentők nem csak a német törvényekkel, de saját szomszédaikkal, az általános légkörrel, az uralkodó antiszemita hangulattal szálltak szembe” – magyarázza Engelking.

Mateusz Szpytma, a lengyel állami Nemzeti Emlékezet Intézete történésze úgy találta, hogy a könyv a „nyomozó szemszögét” tükrözi, és gyakran egyetlen forrásra támaszkodik. „Minden lengyelekre nézve kedvezőtlen dolgot készpénznek vesz. Csak a negatív eseményeket idézi föl, a pozitív vonásokat mellékesen kezeli.”

Yehuda Bauer neves izraeli holokauszt kutató szerint Engelking könyvének jelentősége abban áll, hogy rámutat a zsidók elleni kegyetlenkedések óriási súlyára: „Magunk is sejtettük mindezt, de ő be is bizonyította.” A történész állítja, hogy párhuzamosságok mutathatók ki más európai népek viselkedésében, például Litvániában, Bulgáriában vagy Görögországban. De maga a tény, hogy a genocídium Lengyelországban volt a legnagyobb méretű (a hatmillió áldozat mintegy fele volt lengyel zsidó), Engelking eredményeinek fontosságát húzza alá.

Havi Dreifuss, a Tel Avivi Egyetem professzora és a Jad Vasemnek a lengyelországi holokauszttal foglalkozó részlegének igazgatója kiemeli, hogy a könyv új beállításban mutatja be a népirtásnak azt a szakaszát, amikor a zsidókat gettókba zárták, majd haláltáborokba hurcolták, és az ezt túlélő menekülők a lengyelek dühével találták szembe magukat. Becslések szerint 160.000–250.000 volt azoknak a száma, akik elmenekültek, és lengyel honfitársaik segítségét kérték. Csupán 10–20 százalékuk maradt életben, a többieket a lengyelek elhajtották, feljelentették, vagy megölték.

„A kutatás nemcsak a zsidók óriási erőfeszítését mutatja be, az életben maradás érdekében, hanem kétségbeesésüket és kiszolgáltatottságukat is. A keserű valóságot, ahol az igen ritka pozitív hozzáállás eltörpült a kegyetlenséghez, durvasághoz és aljassághoz képest.”

A lengyelek többsége a népük szenvedéséről és hősiességéről szoló történeteken nevelkedett és most zsigerből reagálnak, amikor szembesülnek a sokasodó kutatási eredményekkel, melyek a zsidók elpusztításában való részvételüket tanúsítják. Egy közelmúltban rendezett közvélemény-kutatás szerint többségük meg van győződve arról, hogy felmenőik segítettek a zsidók mentésében. Engelking szerint ez aligha fog változni, mivel a fenti „propaganda” folytatódik, és az „igazságról, ahogy a háború idején viselkedtünk” kevés szó esik az iskolákban és a közéletben.

A Times of Israel cikke nyomán: Bassa László