Szondi-Radványi Lili: Egy nap Bergenben

Írta: Szondi-Radványi Lili - Rovat: Történelem

Szondi-Radványi Lili, aki férjével, Szondi Lipóttal, a világhírű pszichológussal együtt a Kasztner-vonaton menekült el 1944-ben Magyarországról, megírta visszaemlékezéseit bergen-belseni napjairól. A kézirat évtizedekig lappangott, sorsáról a közzétevő Kovács András Bálint írásában olvashatnak, az alábbiakban pedig közreadjuk magát a dokumentumot.

5 - Kolozsváron készült a deportálás előtt pár héttel, már annak tudatában, hogy deportálni fogják őket

Kolozsváron készült kép a Tyroler családról. Ekkor már tudták, hogy deportálni fogják őket.

Felébredek. Még sötét van, a tetőn egyenletesen kopog az eső. Widrich Tercsit egy édes kis két éves angyali kislányt hallom: mamuka, fáj a popika, mamuka, fáj a popika. Widrichné felül az ágyban és lázasan bilikére ülteti Tercsikét, akinek ez az Achilles-sarka. Átnézek, szomszédnőm, Guttmann Magdi ágyára. Az ágy üres. Magdi úgy látszik megint az uránál aludt. Neki minden szabad, mert bombasérült és éjjelenként a repülők nagyon felizgatják. Elutazásunk előtt néhány héttel a Bajza utcában az óvóhelyen, ill. a pince egy védtelen részébe, ahova a zsidó lakókat helyezték rádőlt a fal és órákig feküdt a beomlott törmeléke alatt. A vonathoz is hordágyon hozták a korházból. Különben is a férje a haluc barakkban lakik, ahol szabad éjjel nőket fogadni. Átnézek Berkovitsnéhoz és elégtétellel állapítom meg, hogy már fent van, tehát az ágyhoz hordott kávé nincs veszélyben. „Ételhordók a kapuhoz” –már elhangzott, nemsokára itt lesz a kávé. Lepillantok a lábamnál levő alumíniumdobozhoz, hogy ott van-e a bögre kikészítve, előveszem a dobozt, és a konyharuhába kötött kenyeret, egy szeletet vágok magamnak, megkenem egy kis vajjal, majd a hátam mögül előveszem az egyik sarokba beágyazott jamesüveget és egy kis jamet kenek a kenyérre. Hosszas fontolgatás után őrült kéjjel megeszem a kenyeret és újat készítek magamnak a kávéhoz. Soha annyi kulináris örömben nem volt részem, mint Bergen-Belsenben. Teljesen tisztában voltam vele és most beigazolva látom, hogy soha nem fog úgy nekem semmi sem ízleni, mint ott egy vékony szelet vajas kenyér. A kenyeret visszateszem és visszafekszem. Kezd világosodni. Huszárné közli Nagynéval, hogy az éjjel hány poloskát fogott. Hered Jenő „szervusz Böske” felkiáltással érkezik, lavórral a kezében. Sorban állt az esőben, hogy feleségének egy kis meleg vizet hozzon a mosakodáshoz. Vera is felül az ágyban. Tekintettel náthájára és az esőre, rá akarom beszélni, hogy ne a latrinára menjen ki, hanem a belső W. C.-re. Hasztalan, amióta egyszer néhány hónap előtt rászóltak, hogy oda csak reggel 7-ig lehet menni, azóta nem akarja igénybe venni.  A barakk lassan ébred, egyesek már fel is öltöztek, főleg az öregek. Így Weisz Izraelné is, egy rabbi özvegye, aki lobogó fehér hajával és enyhén eszelős pillantásával lázasan söpörni kezd. Kb. egy óráig tart, amíg folyton söpri az ágya tájékát. Őt látva, mindig Ágnes asszony jut az eszembe. Ki tudja, mi mindent söpör ő is ki ilyenkor az ágya alól. „Itt a kávé” –kiabálják a szegény bőrig ázott ételhordók és beadják a kondérokat. A napos oszt és szomorúan állapítja meg, hogy a kávé egyetlen bája a forróság, megint illuzórikus. Berkovitsné elindul a két bögrével, én tovább fekszem és szemlélődöm. Megjelenik Huszár dr. és átad egy alumínium tányért. Péter küldi, hogy készítsek neki sok reggelit, mert ma a köztisztaságnál dolgozik, azaz sepri az udvart és ilyenkor szerinte testimunkás-pótlék jár neki. Berkovitsné átadja a feketét, amit én szívből megköszönök. Felülök és igyekszem a reggelizés ünnepi pillanatát fenékig kiélvezni. Előveszem a megkent szelet kenyeret, szomorúan látom, hogy milyen vékony és elkezdtem olyan lassan enni, amennyire csak lehet, közben iszom a kávét, amelyik langyos és keserű. Sajnos akármilyen lassan eszem, a reggeli mégis elfogy és én szomorúan állapítom meg, hogy éhesebb vagyok, mint reggeli előtt. De ezen sajnos nem lehet segíteni. Mindig arra gondolok ilyenkor, hogy a legeslegszegényebb háztartásban is mindig van valami, akár egy darab száraz kenyérhéj, vagy nyers répa, amit az ember megehetik, ha éhes, csak nálunk nincs semmi, de semmi.

5 - Tyroler Gizi (mama) Tyroler Jenő (papa), Tyroler Hanna és Tyroler Jano 1944 decemberében Caux-ban Svájcban

Tyroler Gizi (mama) Tyroler Jenő (papa), Tyroler Hanna és Tyroler Jano 1944 decemberében Caux-ban Svájcban

– Nagy dr. megjelenik: jó reggelt Blanyi kiáltással. Blanyi odaszól neki, hogy a reggeli ki van készítve a szekrényben. Berkovitsné ágyánál megjelenik leánya, Zsófika. Zsófika egy 30-on felüli lány, anyja állandóan úgy beszél róla: a Zsófikám, majd megkérdem a Zsófikámtól. Anya és lánya klasszikus példája a szadomazochisztikus duáluniónak, tanítani lehetne róluk. Ugy-e nem tudtál aludni egész éjjel, kérdi Zsófika. Berkovitsné megjegyzi, hogy egész jól aludt. Ugy-e nagyon fáztál és kevés volt a takaró? Egyáltalán nem fáztam, mondja Berkovitsné, de hiába, mert Zsófika úgysem hiszi el. Egész nap halálra szekálja anyját, de már két kérőt utasított vissza, mert nem akart más városba menni, mint ahol az anyja van. Szerencsétlen, mert szerinte anyja nagyon leromlott, a kívülálló pedig csak azt állapíthatja meg, hogy Berkovitsné arca rózsás és elég telt. Zsófika mindig gondosan úgy keni meg a reggeli kenyereket, hogy az anyja kenyerére kétszer annyi vajat tesz, azt a tetején hagyja és reggel az ágyból lesi, hogy melyik kenyeret eszi meg a mamája. Néha nekem kellett tanúskodnom, hogy Berkovits mama, ki egyébként kóseros volt evett-e kenyeret, vagy nem a délutáni kávéhoz. – Jön Stren dr. is, a barakkorvos, akinek a felesége a mi barakkunkban van és szívbajos. Stern dr.-t megrohamozza a diétakérők hada. Gyanúsan soknak van bélhurutja, hiába bélhurutra cca. fél deci köményleves és két kis vízben főtt krumpli jár, anélkül, hogy megvonnák a rendes kosztot. Stern dr. kételkedve nézi a sok bélhurutost, szeretne beléjük látni, de sajnos, vagy hál istennek nem tud. Kiadja a kis cédulákat, melyekkel a betegek, vagy hozzátartozóik elsietnek az irodába, ahol a főatyaúristen Braun dr. trónol, neki kell beadni a cédulát. Eszembe jut, hogy már rég nem kaptam pótkenyeret és pótízt. Ez a pót egy olyan intézmény, amely ugyancsak egy vészkijárat az éhezésből. Stern dr. a pótok diktátora minden héten 1300 ember közül összesen 30-nak adhat pótkenyeret (kb. 20 deka) és pótízt, ami cca. 4 köbcenti kemény lekvár, amire otthon rá sem néztünk. Stern dr. előveszi a pótok előjegyzését és megígéri, hogy megtesz minden lehetőt. Péter megjelenik a reggeliért. Én megállapítom, hogy megint nem mosakodott, ő megállapítja, hogy a reggeli nem elégítheti ki egy komoly testi munkás étvágyát. Nagy kunyorálására és a pótkenyér reményében kiutalok neki még egy fél szeletet. Péter elvonul. Én elszánom magam a mosakodásra. Kimegyek a szekrényhez, kiveszem a kis pléhtányért, rajta egy kis szappan, alumíniumpohár, fogkefe, mosdókesztyű, leakasztom az örökké nedves törülközőt. Közben felpillantok a szekrényre és szomorúan látom, hogy a koffer már megint penészes, pedig csak múlt héten tisztítottuk le. Indulás közben sóvár szemeket vetek Huszárék reggelijére és töröm a fejem, hogy lehet ugyanolyan mennyiségű kenyeret látszólag olyan sokféleképen beosztani. Átgázolok a sártengeren. A mosókonyhában bokáig érő víz van. Két hosszú sorban mosakodnak a nők. Minden hely foglalt. Kiszemelek magamnak egy helyet a fal mellett, ahol szögre lehet akasztani a ruhát és nem kell egymásra dobni a nedves asztalra, és várom, amíg megürül egy hely. Minden csodálatom azé a néhány nőé, akik beállnak egy medencébe és tetőtől-talpig megmosakodnak jéghideg vízben. Én sokkal kevesebbel megelégszem és azt is részletekben. Mikor már elég tisztának érzem magam, újra felöltözöm és visszamegyek a barakkba, ahol már megindul a nyüzsgés. Mindenki a seprűt keresi, ami állandóan eltűnik, mert sorakozó előtt mindenkinek ki kell söpörni az ágya előtt és alatt. A padló, amely részben köves, részben földes, rejtélyes módon egyenesen termeli a piszkot egyik napról a másikra. Söprű alatt egy kis fácska értendő, melyre néhány virgács van kötve, mindenki bánatos szívvel gondol az otthoni partvisokra. Az óra már 9 felé jár. Az alparancsnok körüljárja a barakkot és megkérdezi, hogy ki marad benn sorakozón. Ez egy kényes kérdés. Néha hetekig belenyugszanak a németek, hogy a fél barakk benn ül a sorakozó alatt ötös csoportokban és a német bent számol meg minket. Aztán egyszerre rájuk jön a rapli és megmondják, hogy csak az aggok és lázas betegek maradhatnak benn, de akinek nincs 40 fokos láza, annak is ki kell ülni. Jelentkezem bennmaradásra, mert éppen türelmi időszak van és hólyaghurutom nagyon fájdalmas. Beágyazunk. A németek szigorú rendeletére tarthatunk ugyan mindent az ágyban, de annak olyan egyenesen kell betakarva lennie a kincstári takaróval, mintha nem lenne benne semmi. Ezt hívják ők Bettbau-nak. Az alparancsnok körüljár, hogy rendben találja-e az ágyakat. Legújabban női SS-ek jönnek ellenőrizni és ezek rosszabbak a férfiaknál. Múltkor egy ilyen SS k (így becéztük őket és így hívták őket a gyerekek is) egy csepp kávét találva egy bögrében elkezdett kiabálni: Ich werde Sterne tragen und arbeiten müssen. –A naposok is elkezdik a takarítást, lesúrolják a két asztalt és kisöprik az ágyak elé söpört össz-szemetet, amit kihordanak a barakk előtt álló hordóhoz. A sorakozó ideje közeledik, de még mindig esik az eső. Felhangzik az első fütty, amely jelzi, hogy 15 perc múlva lesz a sorakozó. Felbukkan az uram, jókedvű arccal, mint rendesen, öröm ránézni. Mindig eszembe jut ilyenkor a kávévicc: csak tudnám mitől fekete, én meg azt mondhatnám: csak tudnám mitől jókedvű. Csodállak, ámde nem tudlak követni –mondom neki mindig. A barakkban lázasan készülődnek, hogy minden rendben legyen, fehérnemű és ruha ne lógjon le feltűnően az ágyakról. Marosi Marika ágyáról sietve eltávolítanak egy lecsüngő hálóinget. Felhangzik a második fütty. A barakkban levők ötös csoportokban elhelyezkednek az asztal körül. Farkasné és lánya, Widrichné szenvedéllyel nekiülnek receptek másolásának, de 10 tojáson aluli receptre rá sem néznek. A receptírás különben majdnem, mint lelki betegség lépett fel a táborban. Mindenki recepteket másol.

5 - Szondi Lipot

Szondi Lipót

Az illetők abban a hitben írják, hogy amint normális életet fognak élni, úgyis egész nap sütni és főzni fognak, én azonban tudom, hogy ebben a formában élik ki háziasszonyi szükségleteiket, azon kívül legalább írásban kóstolgatják és próbálják elképzelni például az oroszkrém tortát. Én Péter fürdőnadrágjából éppen kesztyűt készítek. A barakkparancsnok „unam, deszej, szeptej” kiáltással szerbül számol minket és csodálatosképpen sosem akar stimmelni a számítás. Ilyenkor mindig ki kell szaladni egy-két áldozatnak a szabadban állókhoz. Altné, a parancsnok, kiáll az ajtóba és lesi a számlálót. Össze-vissza talán 5-6 katona jött felváltva számolni, mindig ketten, egy a kinnlevőket, egy a bennlevőket. Az egyiket mizrahistanak becézték (valami cionista párt), ez a leghelyesebb volt. Annyira megtetszett neki az egyik fiatal lány, hogy megtudván, hogy nincs cipője, valami ócska, de megfoltozott fekete magas cipőt hozott neki. Volt aztán egy „betár” (ugyancsak egy cionista párt neve), egy szemüveges tipikus német alak; a vágott-szájú, akit a betár fivérének tartottunk, meg egy öregecske, jópofa, akit Popeye-nek hívtunk. No meg 2-3 SS k, akiket röviden „a nő”-nek neveztünk. A sorakozó legalább egy óráig szokott eltartani. Sokan héberül tanultak, de legtöbben fázósan összehúzva magukon a tavaszit azt mesélik, hogy milyen volt a belülbunda, amit otthon hagytak. Néhány optimista lélek végigjárja a csoportokat és bejelenti, hogy eltűnt a kötélről rózsaszín nadrágja, vagy a mosókonyhában hagyta körömkeféjét, és hogy valamelyik tábortársa nem találta-e meg. Kint a sorakozóparancsnok, bent a barakkparancsnok felolvassák a napiparancsot. Az elnök szomorú szívvel állapítja meg, hogy hogy táborunkban nagyon elszaporodtak a lopások. X.Y.-t lopás miatt két napi bunkerra ítélték. Egy másik tábortársunkat munkamegtagadás miatt 3 napi vaj- és ízmegvonásra. A tanfelügyelőség felszólítja a szülőket, hogy gyerekeik rendszeresen látogassák az iskolát. Tekintettel a közelgő nagy ünnepekre mindenki szolgáltassa be a birtokában levő sárga csillagokat a templom feldíszítése céljából. –Bejön Popeye, mögötte Ladányi megszámolni a barakkot. Altnénak olyan nagy a hitele, hogy alig számol meg minket, csak felveszi a jelentést: harmincan elől, nyolcan az ágyban. Altné úgy mosolyog, mint egy győztes hadvezér. Fütyülnek, vége a sorakozónak. Megvárom Verát és átadom neki a széket, hogy legyen min ülnie ebédig. Elállt az eső, talán érdemes kiakasztani a ruhát, ami már két napja fekszik lavórban az ágy alatt. Átmegyek a szomszéd barakkba, elkérem Leitnernétől, egy hálás pácienstől kölcsön a kötelet, előveszem megmaradt gombostűimet és viszem a ruhát a póznákhoz. Felakasztom, megtűzöm gombostűkkel, és sietek vissza, mert rögtön sorakozó után kezdődik a tanítás és én vagyok a III. osztály főnöke. Egyik húsz év előtt régi kollegám hosszas rábeszélésre vállaltam a tanítást, főleg arra gondolva, hogy „az embernek nem szabad elhagyni magát.” Ha már nagyon értelmetlennek találtam az életet, mindig úgy képzeltem el, hogy ez a Bergen-Belsen egy feladat, amit a sors rótt ki ránk, meg lehet jól is meg rosszul is oldani. Én elhatároztam, hogy igyekszem családom és magam javára is lehető legjobban megoldani és ez mindig sikerült. Az iskolát különben az első napokban majdnem lemondtam, amikor a tanfelügyelő, Mandel Dávid kijelentette, hogy a tanítás elején héberül kell imádkozni, és a gyerekeket héber nevükön kell szólítani. Végül azonban mégis úgy döntöttem, hogy nem mondok le, a héber imát és neveket azonban egyszerűen mellőzöm, inkább magyarul sem imádkoztam. Kuriózumképen azonban megkérdeztem a gyerekek héber nevét, volt, aki nem is tudta. Egy aranyos szőke kölyköt, a kis erdélyi Tyroler Janót például Mordecháj-nak kellett volna szólítanom, amellett olyan kis pofája volt, mintha tényleg tősgyökeres tiroli lett volna. –Beérek a barakkba, kiveszem a szalmazsák mellől az Én újságomat, mint az egyetlen tankönyvet és a barakk végébe megyek, ahol a másik asztal áll, ott van az iskola. Két gyerek már megjelent, a többire várni kell. Sajnos nincs mindegyiknek ceruzája, papírja meg egyáltalán nem. Mikor már hetekig volt iskola, akkor kaptam minden gyerek részére egy szelet papírt avval a megjegyzéssel, hogy ennek nagyon sokáig kell tartani. Néhány gyerek nem jön, mert meg van fagyva a lábuk, néhánynak meg nincs cipője. A 15 tanköteles gyerek közül legfeljebb 6-8 van mindig jelen. Megjelenik Svéd Jancsi és késését azzal indokolja, hogy zabpehelyért állt. Ez a zabpehely még egy vészkijárat az éhezésből. Éppen egy órával az ebéd előtt a legkritikusabb időben hozzák. Egy teljesen íztelen vizes lötty, aminek az alján zabpehely van. Voltaképpen csecsemőknek és bélhurutosoknak van szánva, de jelentkezik érte boldog-boldogtalan és kezdetben mindenki kapott. Ha megsózza az ember és pláne, ha még meleg is, akkor délelőtt a legnagyobb éhség idején egyenesen főnyeremény. Mandel Imi azért jön későn, mert a kisöccsének állt sárgarépáért. Számolni kezdünk, ez valami, amihez se ceruza, se papír nem kell. A modern oktató mindig az adott helyzetnek megfelelő példákat ad én tehát azt kérdezem, hogy ha minden férfibarakk 6 ételhordót ad és 5 férfibarakk van, akkor hány ételhordó van összesen. Vagy ha 50 liter levest hoznak egy százas barakknak, akkor hány deci jut mindenkire. –Később énekelni kezdünk. „Szegény legény vagyok én” című dalt tanítom, és alig bírom lebeszélni Tyroler Janót, alias Mordechájt, aki mindenáron az erdélyi indulót szeretné, ha elénekelnénk. Lelki szemeim előtt éppen az erdélyi indulót énekeljük, amikor Mandel Dávid szakfelügyelő inspiciálni jön, hogy eléggé cionista szellemben tanítom-e a gyerekeket. Mandel Dávid helyett azonban Péter jelenik meg illő távolságból és mutatja kezében a bögrét a zabpehellyel. Amikor tanítani kezdtem úgy határoztam, hogy tanítás közben nem fogok zabpelyhet enni, nehogy a tanítás komolyságát veszélyeztessem. Ez a komolyság azonban a barakktársak állandó lármája folytán úgyis annyira illuzórikus, hogy ha nagyon éhes vagyok, és nagyon fázok, akkor gyenge jellemnek bizonyulok. Diszkréten magamhoz intem Pétert és sóváran figyelő pillantása közben megiszom a fél zabpelyhet. A maradékot visszaadom neki, belenéz a bögrébe és megelégedetten elvonul. Folytatjuk az éneket. Egyszerre harsány kiáltás az udvaron: „ételhordók a kapuhoz”. Mindenki boldogan felsóhajt. A gyerekek befejezik az éneket és elvonulnak. Körülnézek, hogy találok-e szabad széket az ebédhez, de eredménytelenül. Előremegyek és megelégedéssel tapasztalom, hogy Vera már helyet foglalt számunkra. Hírnökök jönnek és pihegve jelentik, hogy jó krumplis a marharépa és lévén csütörtök, hús is van benne. Óriási szerencsénk van, mert valószínűleg kapunk ma pótlást, éppen a mi nevünk előtt hagyták tegnap abba. Pétert már értesítettük erről reggel és ő már bejelentette igényét a pótlás egy részére. Az ételhordók beadják a kondérokat, egy ötvenliterest és két huszonötöst. Huszárné, az élós, és Altné a parancsnok mindegyik kondért megszemlélik és eldöntik, hogy melyikkel kezdik és melyiket keverik melyikkel. Ez nagyon fontos, mert van olyan kondér, amelyik tele van hússal és krumplival, míg van olyan is, ami csupa répa. Ma „A” betűnél kezdik, dupla szerencse ránk nézve, mert a krumpli súlyánál fogva lesüllyed és a leggondosabb keverés ellenére mindig azok járnak jól, akik a végére maradnak. Mindenki vágyó pillantásokkal kíséri, amikor Schossbergerék kinyitnak egy paprikás húskonzervet és elosztják a csajkákba, hogy felmelegedjen a főzeléktől. A fejadag 9 deci, de csodálatosképpen, mire kiosztják, mindenki csak a hét decis bögréjét kapja teli. Az élosok bölcsen nem merik megkockáztatni, hogy a végén néhánynak ne jusson, ilyenkor szaladhatnak utánanézni, hogy melyik barakk adhat kölcsön néhány liter főzeléket, amit persze vissza kell a következő napokban adni. Az osztás már folyik. Huszárné oszt, mellette áll Altné és igazságos szemmel méregeti az adagokat, mert a mi barakkunk ebből a szempontból is elit-barakk. Korodi Vera, az alparancsnok pedig olvassa a neveket. Mindenki pontosan tudja, hogy kik vannak előtte, és ha meghallom, hogy Polgár-Révész-Wallersteint kiabálják (egy öttagú család) akkor már indulok is a csajkával vételezni. Fogom-e én azt valaha elfelejteni, hogy mit jelentett ilyenkor, mikor egy gyönyörű darab hús, ami már benne volt az osztóbögrében a sors kifürkészhetetlen akaratából újra visszaesett. Ezt még este is megemlegettük. „Szondi” kiáltja az alparancsnok és én tartom a csajkát. Mind a két adagot egy csajkába kell vinnem, mert az egyik csajkánkat ellopták. Visszamegyek az asztalhoz és kiveszem részemet a bögrében. Szerencsém van, mert Vera nem szereti a répát és a végén mindig hagy nekem. A krumplik javát kitesszük egy alumíniumtányérra, ebből krumplikrém lesz a délutáni kenyérre. Elkezdünk enni. Vera nagyon lassan eszik és én próbálom tempóját követni, mert úgy vettem észre, hogy mintha egy gondolattal jóllakottabb volna az ember, ha nagyon lassan eszik. Közben mindig hátranézek a kondérok mélyére, hogy marad-e pótlás. Szerencsére marad. Alig kapjuk meg az egy bögrényi pótlást, már jelentkezik Péter, csajkával a kezében és mosolyogva közeledik. Mosolya azt mondja: ugye hagytatok nekem is a pótlásból? Kiutalok neki néhány kanalat és együttesen megállapítjuk, hogy ez a pótlás annyi az éhező gyomornak, mint egy csepp a tengerben. Huszárné minden családtagnak egy kis ízes kenyeret oszt ki. Mi ezt a luxust sajnos nem engedhetjük meg magunknak. Mindjájunk talpa lukas volt, talpat és talpalást pedig csak kenyérért lehetett kapni. Az egészség még az éhezésnél is fontosabb felkiáltással mindjájunk cipőjét megtalpaltuk, viszont ennek ellenében négy és háromnegyed kenyeret, azaz nyolc és fél kilót kellett lekoplalnunk, akkor, amikor a rendes napi adag is az ember fél fogára volt való. Vera talpánál heti fél kenyeret koplaltunk le, a másik két talpnál csak heti negyedet. Ízes kenyér helyett mosogatni megyünk, természetesen hideg vízben. Mi nagy luxust fejtettünk ebben ki, mert mosogatórongyunk is volt, míg a legtöbben csak a kezükkel mosogattak. Huszárék azonban mindenkit lepipáltak, nekik isten tudja milyen előrelátás alapján veidlingük is volt, amibe hol mosogattak, hol hurkát és egyebet vételeztek a barakk számára. Péter megelégedetten közli velem a mosogatás alatt, hogy sikerült Kudelkáné ajánlására olyan egyezményt kötni a szomszéd barakkbeli hölggyel, – akinek férje gyomorbajos-, hogy Péter fél heti lekvárja (kb. két evőkanál) ellenében négyszer hetente 1-1 adag főzeléket kap, kivételt csak az az ebéd képez, ahol héjában főtt krumpli van, mert azt a férj is megeheti. Megállapítjuk Péterrel, hogy az üzlet rendkívül előnyös részére. (Sajnos erre a partner is rájött, mert egy hét múlva már visszacsinálta a boltot.) Péter különben ebben az időben minden csodálatomat kiérdemelte, mert hetekig hozzá nem nyúlt a lekvárjához, amíg egy fél kilót össze nem gyűjtött. A nagy probléma csak az volt, hogy mire cserélje be, kenyérre, vagy egyébre. –Visszamegyünk a barakkba, Vera megnézi az edényt, szépséghibát talál rajta, kiveszi a kezünkből és visszamegy újra elmosni. Az asztalnál javában készítik a vacsoraszendvicseket. Csodálatosképpen mindenki a másikét nézi. Sok nézője van Korodi Verának, aki estére apja születésnapjára készíti a dísz-szendvicseket és a „süteményt”. A fekete kenyér egy részét kicserélték diétás fehér kenyérre és például úgy készítenek kis süteményt, hogy alul van egy pogácsaalakra kivágott feketekenyér, azon lekvár és rajta középen gyűszűvel kilukasztott fehér kenyér. Ezen kívül készül torta fehérkenyérszeletekből lekvárkrémmel összeragasztva. Tetején kis kemény íz-pálcikákból kirakva: APUNAK. Pétert hazaküldöm, én meg lefekszem. A Zauberberget szeretném olvasni. De csak szeretném, mert minden percben elém áll valaki és elveszi a világosságot. Guttmann dr. pláne ott fekszik felesége ágyán, ők ugyan nagyon lojális szomszédok, és ha megkérem őket, rögtön igyekeznek laposabban feküdni, ami nehezen sikerül, mert az ágy egy személynek is elég szűk. Sokszor veszik el még a világosságot Widrichék, akik vagy megint a bilikére ültetik Tercsit, vagy a felettük levő üres ágyra nedves pelenkákat akasztanak. Őelőttük pedig ott áll a szendvicsezők hada. Szomorúan leteszem a könyvet és „ködösítési” gyakorlatokat folytatok. Így nevezem magamban azt a lelkiállapotot, amikor fekszem becsukott szemmel anélkül, hogy valami irreálisra gondolnék, igyekszem kivonni magam a realitásból, azaz Bergen-Belsenből. Ez egyik lelki receptem volt, hogy könnyebben elviseljem az ottlétet: minél kevesebbet tudatosan jelen lenni és átélni a valóságot. Reggel így feküdtem órák hosszát, néha csak az első füttyszónál ugorva ki az ágyból (mosakodás oh) délután is így feküdtem, amennyit csak lehetett. A barakkban hivatalosan 1-től 3-ig csendnek kellene lenni, de csak kellene. A szendvicskészítőknek hamarosan át kell adni a helyüket a hittanárnak, aki az elülső asztalnál héberre tanítja a gyerekeket. Három óra felé megjelenik Irsai, a reklámművész és tábornok főügynöke: Hölgyeim eladó két véreshurka és egy középnagy hagyma összesen hat cigarettáért. Rögtön akad rá vevő. Péter is megjelenik avval a meglepő bejelentéssel, hogy éhes. Elővesszük a kenyeret és szomorúan nézzük a kis vonást, amit belevágtunk a kenyérbe, hogy tudjuk, hogy mindennapra mennyi jut. Ó, ezek a picurka kis kivágott kenyérhéjjak, hosszuk lehetett egy centi, szélességük és magasságuk legfeljebb 2-2 milliméter, mégis versengés folyt, hogy ki egye őket, illetve csak én és Péter versenyeztünk, mert az uramhoz és Verához ez méltatlan lett volna. Hiába ők még itt is megőrizték arisztokrata magatartásukat. –Lebeszéljük az uzsonnakenyeret, 1-1 vékony szelet az egész, milyen jó, hogy krumplikrémet tehetünk rá úgy egy vastag kenyér illúzióját teszi. Péter különben elmeséli, hogy a barakkjukban eladna valaki egy 236 oldalas Villon-kötetet 236 lapnyi W. C. papírért. Különben is táborunk nagy problémája, mindenkinek kifogyott már és rejtély, hogy ki mivel pótolja. –Bekiabálnak a barakkajtón: légi riadó, mindenki szedje le a ruhát. Felsóhajtok. Megyer a lavóromért, de eszembejut, hogy kölcsönadtam Berkovitséknak, elkérem Sternéét, de az övébe meg Méreiné mossa Jancsikát. Végül találok egy kölcsönlavórt, amibe újból beleteszem a nedves ruhát. Mire visszaérek már behozták a délutáni kávét, azaz a vacsorát. Kiveszek egy bögrével. Hál Istennek Kurz Erzsiék jóvoltából még van néhány sacharinom, kettőt bele is teszek, de ez alig édesít meg 7 deci keserű kávét. Mégis édes egy kicsit és hárman igazságosan elosztjuk. –Most beszól az egyik futár, hogy a női F-barakk menjen vajat és lekvárt vételezni. Huszárné kivonul néhány önkéntes jelentkezővel. Behozzák a vajat és margarint. Itt mindig nagy csata dúlt, hogy ki kapjon vajat és ki margarint. A kóserosoknak mindig vaj járt, hogy mért, azt nem tudom, szerintem a margarin van olyan kóser, ha nem kóserebb, mint a vaj. Betegek is előnyben részesültek. Mivel a vaj és margarin aránya mindig más és más volt, az elosztás is nagyon komplikálódott. Eltart egy óráig is, amíg Huszárné elosztja a különböző vaj és margarin adagokat. Gyerekek egy bizonyos korban majdnem dupla annyit kapnak, mint a felnőttek. Vera minden számítása ellenére mi csak margarint kapunk, amibe Vera képtelen belenyugodni. Később kicsit sétálni megyünk a barakkok mögé és itt cca egy félóráig magyarázza nekem, hogy nekünk ma miért járt volna vaj, annak ellenére, hogy múltkor is azt kaptunk. A levezetés nagyon bonyolult és mikor már körülbelül 50-50 -edszer hallom a vaj és margarin szókat otthagyom Verát és elmenekülök. Úgyis angol óra van a G-barakkban. Mivel Blum Marcsa beteg, az ő ágyánál vesszük az órát. Polgár Zsófi lelkesen tanít, mintha csak „otthon” adná az órát egy jólfűtött szobában, kényelmes székeken. A valóság azonban az, hogy hideg van, sötét van és alig tudunk hol ülni. –Az angol órának is vége van, visszamegyek a barakkomba. Péter ott áll az asztalnál és nem tudja szemét levenni a korai vacsorázókról. Vera csak most készíti a vacsoránkat. Ajánlatos is az előzetes elkészítés, mert most utóbbi időben minden este 7 óra fele, vagy még hamarébb légi riadó van és nem szabad lámpát gyújtani. Ilyenkor a kész szendvicseket meg lehet enni, de akkor kenni őket már bajos. A mai menü: személyenként egy kvarglis, egy hagymás és egy ízes kenyér. Én leülök az ágyamra, amíg a nagy művelet befejeződik, de nincs nyugtom, mert Péter percenként megjelenik és jelenti, hogy Vera olyan keveset tesz mindenből a kenyérre, hogy semminek sem lehet majd az ízét érezni. Pétert megnyugtatom, visszamegy és tovább felügyeli a vacsorai előkészületeket. Velem szemben Berkovitsné szomorúan nézi, hogy milyen kevés lekvárt kapott és már huszadszor meséli Rappaportnénak, hogy hány üveg lekvárt hagyott otthon a spájzban. –Átmegyek a férfi C-be, megmondani az uramnak, hogy ne vacsorázzon előre, mert fél 7-kor áthozzuk a vacsorát és együtt eszünk. Amint közeledek az ágyához, látom, hogy beteget fogad. Az uram egy kis széken ül az ágya fejénél, a beteg az ágyon. A földszinti szomszéd László Lajos ilyenkor mindig tapintatosan elvonul, nehogy zavarja a rendelést. A felső ágyon azonban ottfeküsznek Bukék, akik olvasnak. Két lépésre előttük Fischer női szabó dolgozik egy csomó segéderővel, valamivel arrébb Reichard mérnök javítja a cipőket. Minden cseppet sem zavarja a beteget és az orvost. Eszembejutnak az otthoni párnázott ajtók. Tapintatosan a háttérben maradok, mert még kötnek az otthoni formák, de az uram odaint. Közlöm vele, hogy várjon meg a vacsorával, hadd legyen legalább ilyenkor együtt a család. Mielőtt visszamennék a barakkomba eszembejut, hogy már régen nem láttam Kalocsay Ilit, aki már hetek óta férjével együtt a kórházba lakik. Bemegyek az úgynevezett kórházba. Starkné, az anyacsászárnő, Stark Vali a korház orvosának anyja éppen szertartásosan a meleg vizet osztja a kondérból. Ili is éppen a vacsorát készíti. Megcsodálom a személyenkinti hat hajszálvékony kenyeret, hogyan is lehet ennyi kenyeret megkenni? Amikor befejezem a látogatást, visszamegyek a barakkba. Nagy szerencse ért minket. Az Élo kiutalt minden barakknak egy-egy nagy csajka savanyúkáposztalevet. Altné kikiáltja, hogy akinek egészségügyileg szüksége van rá az jelentkezzen. Csodás-csodája, de mindenki jelentkezik. Azt hiszem, ha egy ellenkező gyógyhatású bármilyen levet kínálnának, akkor is mindenki jelentkezne. Pedig ez nem is olyan közönséges káposztalé, ebben úszkál néhány szál káposzta is. Soha még olyan jóízű nyers savanyúkáposztát nem ettem, mint Bergenben, nem hiába tábortartásunk, a kitűnő László Lajos a Kulpin gyár konzerv vezetője készítette. Péter az órára néz, már nemsokára fél hét, mehetünk vacsorázni. Az alumíniumdoboz tetejére szépen lefektetjük sorjában a háromszor három kenyeret.  Péter már előre nézegeti, hogy melyiket válassza, melyik a vastagabb, meggyanúsítja Verát, hogy mindig ő veszi ki a legvastagabbat. Én, mint felnőtt mama mindig azt a sort eszem, ami megmarad. Már egész sötét van, amikor átmegyünk. Vigyázunk, hogy kikerüljük a mély tócsákat. Átérünk a C barakkba és előremegyünk az uramék ágyához, előkerül az ágy mögül egy deszka (nagy kincs), ami László és az uram ágya közé fektetve az asztalt van hivatva pótolni. Kirakjuk a vacsorát az asztalra, nagy nehezen elhelyezkedünk mind a négyen, odaadjuk az ágy végéből az uram egyéni ennivalóját és csendesen eszegetni kezdünk. A cél mindig az, nem előbb kész lenni, mint a többiek. Nagy kincsünk még a Somogyiéktól kölcsönkapott két kis színes szalmaterítőcske, ami mindig megfizethetetlen színfoltot varázsolt a sivár faasztalra. Az uram beszámol a humanista kör mai előadásáról, amelyet mindig az elnök is megtisztel látogatásával. Egyébként olyan szigorúan zártkörű, hogy még én sem hallgathatom az előadásokat.  Mindjájan valami meleg után vágyunk és elhatározom, hogy a zsebemben őrzött és még fel nem használt teafőzési engedéllyel holnap vacsorára teát fogok főzni az ambulancián. Még be sem fejezzük a vacsorát, mikor kialszik a villany. Légi riadó. Általános kétségbeesés, hiába lesz minden este sötét, mégsem lehet megszokni. Mi már befejeztük a vacsoránkat, most csak az uram kenyerét, vaját, lekvárját kell óvatosan az ágy végébe elhelyezni. Ott maradunk még egy kicsit, pedig kultúrelőadás lesz, amire senki sem vágyódik, mégis rendületlenül tartják őket; úgy látszik a magas vezetőség őrködik lelki életünk ébrentartása felett. Ma Kálmán dr tart előadást a régebbi alliákról. Kezdetben figyelek és így tesznek a többiek is. Csakhamar azonban számos hortyogás jelzi, hogy a hallgatóság egy része elaludt. Az uram számára is ez a legjobb altató és ezt tudva búcsúzunk, nehogy megzavarjuk álmában. Kint is koromsötétség van. Repülőzúgás hallatszik. Átvergődünk a sártengeren és találgatjuk Verával, hogy melyik az F-barakk. Szerencsésen megérkezünk. Odaérve az ágyhoz kétségbeesve gondolok arra, hogy hogyan fogom megint a számos ruhadarabot, amit éjjelre magamraveszek a sötétben megtalálni. Lehúzom az uram 45-ös bakancsát, ugyancsak az uram szürke nadrágját, levetem a nagy kabátot, a rajtamlevő három pulóvert és a kis pólóinget. Felveszek egy pijamát, egy jäger nadrágot és visszahúzom magamra a három pulóvert, a lábamra gyapjúzoknit húzok, mert jelszavam, hogy az álom legnagyobb ellensége a fázás. Fázni nem igen szoktam, lévén három takaróm és egy kendőm, de sajnos aludni se. Sokan fekszenek már, de még sokan az asztalnál ülnek és beszélgetnek. Vera csak most fog mosakodni menni a mosókonyhába, egy nagy lavórt már délután folyamán előjegyeztünk, az hogy sötét van, az őt legkevésbé sem gátolja. Schossberger Vera is próbálja lebeszélni, de hiába. Schossberger lányok különben legambiciózusabb barakktársaink. Mindig szerettem volna lerajzolni a kétemeletes ágyat, melynek legtetején ül a két Schossberger, a Vera és a Mira és rendületlenül tanulnak és művelik egymást. Azt hiszem ők egész Bergen-Belsent úgy fogták fel, mint egy kitűnő alkalmat az önképzésre. –Egyszerre Guttmannék ágya felöl beszédet hallok. Önkéntelenül tanúja vagyok egy megrendítő önvallomásnak. Guttmann dr a sötétben bevallja feleségének, hogy a tegnapi légriadó alatt a sötétben megette az ágyban három napi kenyerét, az ő fél heti vaját és felesége fél vaját, valamint az egész íz-készletet. Előadja két hetes tervét, hogy hogyan is fogja ő ezt a ballépést helyrehozni, mindennap hány szelet kenyérrel fog kevesebbet enni stb. –Álmos vagyok de nem tudok aludni, pedig már Vera is lefeküdt. Van aki hortyog éjjel, van aki énekel álmában, de van aki sír is. A poloskák csípnek. A W.C. ajtó percenként csikordul. Mannheinné nem talál haza a sötétben, felkelt valakit, aki hazavezeti. Repülők búgását halljuk. A pólyások sírnak. És másnap kezdődik minden előröl.

Címkék:2016-04

[popup][/popup]