Szombat előfizetés 2017

Mózes tanítónk kézirata – magyarországi utinapló 1954-ből. I. rész

Írta: Nehemia Aloni - Rovat: Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Dr. Nehemia Allony (1906-1983) héber kéziratok mikrofilmre rögzítésével foglalkozott, melyekből az idők során egyedülálló archívum jött létre Izraelben. Gyűjtőútja során szerzett élményeiből könyvet írt, melyből most a Budapesttel foglalkozó szemelvényekből közlünk részleteket.

budapest-viii-kerulet-nemzeti-muzeum-1954

Budapest, 1954

Bécsi külképviseletünk, 1954. február 12, péntek

A hangulat már a pályaudvaron kezdett megváltozni. A restiben Rafael Madan, a követségi titkár a következőt kérdezte:

– Nem félsz a budapesti utazástól?

Hasonló kérdéseket már hallottam Párizsban a követségünkön és Joszef Linda rokonaitól is. Tel-Aviv-i nővérem, Jona, miután megtudta, hogy nem kaptam meg a beutazási engedélyt Magyarországra, azt írta: “Jó embereink vannak Bécsben, hogy nem engednek el a veszélybe.” Ezek a mi jó embereink a magyar külügyminisztérium hivatalnokai voltak.

A pályaudvaron találkoztunk Izrael bécsi kereskedelmi tanácsosával és feleségével is. Kiderült, hogy a tanácsos, dr. Yehuda Gera is utazik velem a vasfüggöny mögé.

A vonaton is érezni lehetett a nyomasztó hangulatot. Az Arlsberg-Orient Express késve indult és még 23.10-kor is a pályaudvaron vesztegeltünk. A vonaton nem volt étkezőkocsi és nem volt elsőosztály sem. Amikor két bőröndömmel felszálltam, azt mondták, üljek a második osztályra. A vagon piszkos volt, a fapadokat vastag porréteg és fekete korom borította, akárcsak a háború idején. A fülkékben szinte egy lélek sem ült.

Elhatároztam, hogy innen elmenekülök, bármi áron. Átmentem a hálókocsiba és kértem egy ágyat. Ismét találkoztam dr. Gerával, aki készségesen segített elintézni a dolgot és valahogy szerzett egy két ágyas fülkét kettőnknek.

Megkérdeztem az osztrák kalauztól, hogy miért nincs elsőosztály.

– A kommunisták nem akarnak fizetni az itteni karbantartásért és a takarításért, ezért inkább nincs elsőosztály és ezért olyan piszkos a másodosztály.

A másik kalauz magyar volt, és semmi máson nem járt az esze, mint a pénzen. Kifizettette velem a hálókocsi-különbözetet, de 7 helyett 8 dollárt kellett adnom neki, állítólag az árfolyam-különbség okán. Szerinte egy dollár csak 24 schillinget ért, pedig valójában 26 volt. Kértem tőle a jegyet és a nyugtát a kifizetésről. Ezeket nem adta ide.

A levegőben érezni lehetett az elnyomatás nyomasztó levegőjét. Az emberhez nem jöttek oda a pincérek, a vagonban nem voltak zajos baráti társaságok. Mindenki csendben állt a fülkéje előtt, senki nem csevegett senkivel. Az emberek magukba zárkóztak, nem tudva, ki a besúgó, aki biztosan ott utazott velük.

Végül lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Izgatott voltam, hiszen az utolsó percben végül megérkezett a várva várt beutazási engedély. Vajon megengedi-e az Akadémia, hogy megnézzem a héber kézirat-gyűjteményét? Hiszen jól tudják, hogy a héber kéziratok intézetének az igazgatója vagyok és nem szórakozásból utazom Magyarországra. Bejárom az egész világot és ahol csak héber kéziratok találhatók, mindenhová elmegyek és fényképeket készítek.

Vajon beleegyeznek-e? Beszélgetni kezdtünk dr. Gerával.

 

Február 13., szombat

Reggel 7-kor keltünk fel. A vonat lassan közeledett Budapest felé. A tájat hó lepte. A vonat befutott egy állomásra. A hálókocsiból senki sem szállt ki, és mi sem léptünk kapcsolatba a helybeliekkel. Az ablakon át láttuk, hogy kis csoportokban álldogálnak az emberek, rossz ruhákba öltözve, mintha nagy szegénység szakadt volna az országra.

A vonat úgy vánszorgott, mint teve a sivatagban. A menetrend szerint 7.50 volt az érkezés ideje, de hála az égnek mindössze 40 percet késtünk.

Leszálltunk és a külképviseletünktől ketten vártak ránk: a másodtitkár, Eliezer Armon rám és a kereskedelmi tanácsos, Haim Tal dr. Gerára. Kocsival a Margitszigetre vittek a szállodánkba. Elmondták, azért választották a Nagyszállót, mert itt termálvízzel fűtenek, viszont a többi szállodában a szobák szénhiány miatt hidegek. Köröskörül mindenütt hó, én meg itt ülök egy szál pizsamában és melegem van.

Együtt reggeliztünk majd elmentünk a külképviseletre, amelynek élén akkor Mose Dak és Mose Katriel (Katz) állt. A ház előtt őrbódé, mellette kék ruhás rendőr járkált.

Át kellett menni az udvaron és egy előszobán, míg elérkeztünk Tal szobájához. Rögtön kinyitotta a rádiót és jó hangosan azt mondta: “Mi itt nagyon szeretjük ám a komoly zenét.” Majd a rádióból szóló zene mellett halkan beszélgetni kezdtünk és vártuk Katriel és Dak érkezését.

Amikor megpillantottam Katrielt, kértem, hogy tárgyaljunk a munkámról, de ő kitérően azt mondta: “A kulturális témákat Dak jobban ismeri és több ideje is van rád. Én inkább dr. Gerával és a a kereskedelmi tárgyalások ügyével foglalkoznék.”

Kértem egy íróasztalt a magam számára. Mondtam, hogy másutt egész szobát bocsátottak a rendelkezésemre. Mielőtt kiment volna, Katriel erre azt válaszolta, hogy ez szóba sem jöhet, sőt még egy íróasztal is nehéz ügy. Már láttam, hogy Katriel és a kultúra két külön világ.

Csak hárman maradtunk a szobában, Dak, a második titkár és én. Dak azt mondta: “Meghívnálak a szobámba, de nincs mire ülnünk: ma este Katriel fogadást ad a házában és az összes széket oda vitette.”

Elmondtam, hogy a héber kéziratokról majd külön kell beszélgetnünk és most inkább csak összefoglalnám a kérdést.

Izrael szeretné az összes héber betűkkel írt irodalmi művet összegyűjteni. Latin betűs művekről, vagy okiratokról egyáltalán nincs szó, ugyanakkor különösen érdekesek számunkra a történelemmel kapcsolatos művek, kevésbé az aktuális ügyek. El kell mondani a magyar hatóságoknak, hogy a középkori irodalmi és tudományos munkák miatt jöttem és fényképeket akarok készíteni róluk, mielőtt megsemmisülnének. Minden gyanút el kell oszlatni, hogy itt politikai vagy aktuális dolgokról lenne szó. Így talán kedvező lesz a válasz.

A probléma kettős: megnézni az anyagot és elkészíteni a felvételeket. Az anyag négy intézményben található, ebből kettő zsidó, a Rabbiképző és a Zsidó Múzeum és kettő állami, az Akadémia és a Nemzeti Múzeum. Fel kell kérni őket, hogy engedjék meg naponta száz kézirat rövid időre való megtekintését. Így három, legfeljebb négy hét alatt végezni tudnánk. A második probléma a fotózás. 35 mm-es, két oldalt perforált mikrofilmet használnánk. Ha nincs ilyen, készek vagyunk mi adni a nyersanyagot.

– Az a gond, hogy betekinthessünk az anyagokba – mondta Dak – az Akadémia elnökének, Rusznyák Istvánnak az engedélye szükséges, aki kommunista és zsidó. Ha megadja az engedélyt, ezért akár le is csukhatják. Ha megtagadja, akkor a külügyhöz fordulunk és akkor hosszadalmas procedúra várhat ránk. Szerintem először forduljunk a protokoll-főnökhöz, Löwenthal úrhoz és várjuk meg a választ. Armon majd beviszi a kérelmedet és beszél vele.

Ha további magyarázatot kérnek, akkor mehetsz be te is. Ma este fogadás lesz a külképviseleten, ahol két izraeli filmet is bemutatnak. Gyere el és bemutatlak Löwenthal úrnak. Megkérdeztem:

– És én hol fogok dolgozni?

– Egyelőre megkapod a kis dohányzóasztalt, ahol a vendégeket szoktuk várakoztatni.

Szombat este Katriel vacsorát adott az izraeli kereskedelmi küldöttség tiszteletére. Én is hivatalos voltam. Dak felesége mellett ültem. Tőle megtudtam egyet s mást az illegális alijáról, sőt azt is, hogy a külképviselet egyik alkalmazottja elhatározta, hogy kimegy Izraelbe, de a határon elfogták és most börtönben ül. A határokon szögesdrót-kerítést telepítettek aknákkal, így az illegális alija szinte lehetetlen.

A vacsora végén Katriel félrehívta a küldöttség három tagját és engem egy megbeszélésre. A három tag dr. Gera, Uzi Nedivi és Rafael Baruh voltak.

A megbeszélés tárgya a budapesti zsidóság volt. A város 1,8 milliós lakosságából 80 ezer volt a zsidók száma. Tudtuk, hogy közülük 30 ezer szeretne alijázni. Ha valaki ez ügyben a külképviselethez, azaz Dakhoz fordult, ő nem mondhatott mást, mint azt, hogy a külképviselet minden segítséget megad és minden kérelmezőt kijuttat Izraelbe, csak a kérelmező előbb szerezze meg az útlevelet és a kiutazási engedélyt. És ha a kérelmező az illegális határátlépés lehetőségeiről tesz fel kérdéseket, erről le kell őt beszélni, felhívva a figyelmét a csalókra, a nyerészkedőkre és a spiclikre.

Dak elmondta nekem, hogy Dalia kibuc mintegy húsz tagjának a szülei is Budapesten laknak, de egyelőre őértük sem tehet semmit. A kivándorlási kérelmek száma az utóbbi napokban megnőtt, aminek két oka lehet: a politikai helyzet kissé javult és az izraeli küldöttség ittléte is sok bátorítást ad a helyi zsidóságnak.

 

Február 14, vasárnap

Vasárnap kiránduláson vettem részt, amit a francia parlament tagjainak rendeztek.

Elhanyagolt, hulló vakolatú házak között, piszkos utcákon haladtunk. A falakon mindenütt láthatók voltak a bombák és lövések nyomai, mintha a háború csak tegnap ért volna véget. Azóta szinte egyetlen házat sem renováltak, egyetlen házat sem festettek újra. Mindenütt a szegénység és a levertség szaga terjengett.

A városban térkép és útikönyvek hiányában nehezen igazodtam el. Nincs turizmus, tehát nincs térkép sem. A helyi lakosok is csak a saját környékükön képesek eligazodni, a város többi részét alig ismerik. A buszok, villamosok, vagy a földalatti útvonaláról sincs térkép. Armon megígérte, hogy lerajzolja nekem az útvonalat a sziget és a külképviselet között. Vannak, akik beszélnek a kommunista országok fejlődéséről, az elért vívmányokról.

Mindebben biztos van valami igazság, de egy művelt emberrel nehéz lehet megértetni, hogy miért jobb neki a börtönben, mint a szabadban.

 

Február 15, hétfő

Ma Budapestre érkezett az izraeli külügyminisztérium munkatársa, Mihael Harari. Elmondta, hogy egyes szállodákban és azok egyes szobáiban az izraeliek héberül elhangzó beszélgetéseit magnóval rögzítik és a szöveg lefordítására héberül jól beszélő – a jeruzsálemi egyetemen végzett – arab fiatalokat alkalmaznak.

Az agglegények pedig jobban teszik, ha visszatartják férfiúi vágyaikat addig, amíg el nem érnek Párizsba, vagy legalábbis Bécsbe.

Mivel Dak szobájában dolgoztam, tanúja voltam a fogadóóráknak is. Dak gyakran fogadott magyar zsidókat, akik segítséget kértek tőle.

Eljött a külképviseletre például egy 28 éves férfi, aki elmesélte, hogy 1945-ben alijázott, majd 1951-ben – felesége unszolására – visszatért Magyarországra. Az amnesztia miatt nem esett bántódása, de azóta – útlevél híján – nem hagyhatja el az országot. Kis gyereke van, ezért gondolni sem mer arra, hogy illegálisan vágjon neki a menekülésnek. Keményen dolgozik sofőrként, de mindössze 1200 forintot keres havonta. Izraelben élő édesapjától néha-néha kap csomagot és újságokat. Egyszer csak letartóztatták és 16 hónapot töltött börtönben. Mikor kijött, a lakása már nem volt meg. Azóta ő és a családja fáznak és nélkülöznek. Felesége már megbánta, hogy vissza akart jönni és most már bármit megtenne azért, hogy végre elmenekülhessenek innen. Dak azt mondta neki:

– De hát miben szenvednek hiányt? Van munkája, eheti a jó magyar gulyást, az üzletek tele vannak hússal, annyi húst eszik, amennyit akar. Izraelben viszont nincs hús.

Hétfő reggel Yishai visszahozta az útlevelemet és én mohón belekukkantottam. Benne volt a tartózkodási engedély, de az sokkal korábban lejárt, mint ahogy kértem. Azaz finoman ki lettem utasítva Magyarországról.

Beszámoltam a gondjaimról Daknak és Armonnak, akik törték a fejüket a megoldáson. Elhatározták, hogy beszélnek a külüggyel. Armon este elmondta, hogy Löwenthal semmit sem tudott az ügyről és délután egy órára segítséget ígért. Egy óra előtt jött a telefon, hogy az időpont négy órára változik. Vártunk, de négykor sem történt semmi.

Február 16, Kedd

Nemcsak Katriel nézte le a kultúrát, hanem Dak is, aki folyvást ezt hajtogatta:

– Ti tudósok egy cikk vagy egy könyv miatt készek lennétek veszélybe sodorni az egész világot.

Az idő nagy részében nem is ők, hanem Armon foglalkozott velem és a munkámmal. Az izraeli külképviselet vezetői számára a kultúra másod- vagy harmadrendű kérdés volt csupán. Ugyanezt tapasztaltam nemcsak Budapesten, hanem korábban Bécsben, Rómában, Bonnban, Párizsban és Bernben is.

Beültem Dak szobájába és elkezdtem a munkát. Lassanként megismertem a külképviselet dolgozóit is. A pénztáros neve Yishai volt. Megismertem a külképviselet négy magyar alkalmazottját is. Egyikük azt mondta:

– Szeretnénk kivándorolni Izraelbe. De nemcsak mi, hanem velünk együtt legalább 30 ezer budapesti zsidó is.

Persze mindannyian tudtuk, hogy az ország kapui zárva vannak és a magyar zsidók nagy része örökre itt marad. Budapesten sok zsidó élt, de tilos volt mindennemű zsidó szervezet alapítása, legyen az cionista vagy nem cionista. Nem voltak zsidó ifjúsági szervezetek sem. Csak hitközség volt. Meg persze az izraeli külképviselet, amelynek semminemű kapcsolata nem volt a helyi zsidósággal. Az izraeliek néha elmentek a zsinagógába, de ez volt minden.

Egyszer az egyik magyar alkalmazott megkérdezte, hogy ismerek-e valakit a városban. Azt feleltem, hogy nem, bár ismerek néhány izraeli magyart, közöttük Löwinger professzort, aki a munkatársam az intézetben. Ő az, aki a kis konyhakertjéből rendszeresen ellát paradicsommal és uborkával.

Eljött Armon, hogy felkészítsem a tárgyalásra a külügyben. Azt mondtam, hogy három dologra kell vigyáznia: nem vagyok kutató, hiszen nincs időm arra, hogy hetekig itt üljek. Dokumentumok nem érdekelnek, csak könyvek, hogy így ne keltsek gyanút, miszerint politikai és aktuális kérdések is foglalkoztatnak. Nem én fényképezem le az anyagot, hanem egy független fotós, akinek fizetek. Így munkát adok valakinek és pénzt hagyok az országban.

A külképviselet 9-től 2-ig dolgozott és akkor a lakosság számára bezárt, de a helyi alkalmazottak 4-ig maradtak. Az izraeliek 2 és 4 között ebédidőt vettek ki, majd 4-től 6-ig ismét dolgoztak. Ebben az időben magyar alkalmazott már nem tartózkodott az épületben, így ilyenkor lehetett elintézni azokat az ügyeket, amelyek nem tartoztak rájuk.

Míg a külképviseleten tevékenykedtem, megtanítottak néhány általános szabályt:

– Sosem tudod meg, hogy a magyar alkalmazottak közül ki a beépített ember. Ez érvényes a szállodára is.

– Tartsd a szád! Lehetőleg semmi fontos dologról ne beszélj a helyiekkel! Ne hagyj papírokat az asztalodon sem a külképviseleten, sem a szállodában! Ne beszélj hangosan és nyilvános helyen bizalmas ügyekről!

– Mindig nyisd ki a rádiót, ha beszélgetsz valakivel, mert a falnak is füle van!

Nagy benyomást tett rám, hogy az izraeliek tényleg tartottak a falaktól és az épületben dolgozó magyar és nem magyar zsidóktól. Az izraeliek ültek a szobájukban, zárt ajtók mögött, a rádió hangosra állítva, és ha az ember bement hozzájuk, akkor az íróasztalukon nem volt semmi, még egy darab papír sem. Az izraeliek a külképviseleten ettek és ott is aludtak.

Ha nagyritkán kimentek az utcára, két őr vigyázta minden lépésüket. Bezárva éltek, akár egy börtönben.

Mi viszont kint laktunk a szigeti Nagyszállóban, amely egy kissé elhanyagolt, de mégis pompás épület volt.

A szobák is olyanok voltak, mint Európa többi első osztályú hoteljében.

És ami meglepett bennünket, az a kellemes meleg volt, ami a szállodában uralkodott. Nemcsak a szálloda szobáiról beszélek, hanem a légköréről is. Párizsban nem volt igazán hideg, de a központi fűtéses szállodámban mégis fáztam, a két gyapjúpléd ellenére is Itt a szigeten viszont minden igazán hangulatos volt: a kazánt nem szénnel, hanem egy forrás meleg vizével fűtötték, ezért – még ha egész Budapest fázott is – itt a szigeten mindig kellemes meleg uralkodott. (A forrás közelében éppen azokban a napokban fedeztek fel egy második világháborús bombát.)

A sziget egy remek uszodával is büszkélkedhetett. Itt a fedett és a nyitott medencét egy alagút kötötte össze, amelyen át lehetett úszni. Az egész sziget csodálatos volt, sok sétánnyal, sportteleppel, klubokkal és egy szabadtéri színpaddal.

 

Február 17, szerda

Bejelentkeztem Katrielhez. Elmondtam, hogy maga Ben-Gurion kezdeményezte a héber kéziratok begyűjtési akcióját és ehhez mérten Izrael budapesti külképviselete nem tulajdonít elegendő fontosságot egy olyan ügynek, amit az ENSz és az UNESCO is támogat. Kértem, hogy forduljon az elnöki tanácshoz és mutassa be Ben-Gurion levelét.

Katriel ezt kerek-perec visszautasította. Elmondta, hogy az elnöki tanács is a kommunista párttól kapja az utasításokat, ugyanúgy, mint a külügy, ezért semmi értelme még egy pofonra várni. A tartózkodási engedélyt végül is megkaptam és ez egyáltalán nem jelent kiutasítást, vagy pláne azt, hogy abba kell hagynom a munkát.

Megkérdeztem Dakot, hogy akkor elmehetek-e végre a Rabbiképzőbe és a Zsidó Múzeumba. Dak úgy vélte, hogy igen. Még ma üzen Scheiber professzornak, hogy jöjjön el a külképviseletre.

Délután megérkezett Scheiber. Átölelt és azt mondta, hogy sokkal idősebbnek gondolt. Rögtön nagyon jó viszonyba kerültünk egymással. Együtt mentünk a Rabbiképzőbe, megmutatta a könyvtárat és azt mondta, hogy minden nyitva áll előttem. 315 héber nyelvű kéziratot számoltunk össze, és ezeken felül Blau Lajos gyűjteményéből még 63 kéziratot.

A professzor megmutatta a zsidó középiskolát is, amely a Rabbiképző épülettömbjében volt. Az iskola idős igazgatója, Grünwald úr elmondta, hogy az iskolába 100 fiú és 100 lány jár.

Elmentünk az Akadémiára, megnéztük a híres geniza-gyűjteményt és Löw Immánuel, Heller Bernát és Löwinger professzor könyvtárát is. Ott álltak az értékes héber nyelvű kéziratok egymás mellett, öröm volt rájuk nézni. Micsoda kincs!

Végül elbúcsúztam a professzortól, a kezembe nyomott – persze kölcsönbe – egy Steinschneidert és elindultam vele vissza a szállodába.

Szerdán elmentem a Zsidó Múzeumba és feljegyeztem, hogy ott milyen héber nyelvű kéziratok vannak. Szép Hevra Kadisa könyvgyűjteménnyel rendelkeztek. Volt egy fél tucat ketubájuk, és a múzeumban láttam rituális edényeket, fűszertartókat, Hanuka-gyertyatartókat és más szép kiállítási tárgyakat.

Délben megnéztem Kaufmann Dávid ritka könyv- és kézirat-gyűjteményét. Ez a világhíres gyűjtemény Kaufmann halála (1899) után a Magyar Tudományos Akadémiához került, amelynek megbízásából Weisz Miksa állította össze a katalógusát. A kéziratok között őrzik egyebek között a Rambam-féle Misna négykötetes kézzel írt változatát színes illusztrációkkal.

 

Február 18, Csütörtök

Elmentem a Nemzeti Múzeumba. Ott 16 héber nyelvű kéziratot láttam, közöttük egy XIII. századi imakönyvet. Volt négy szép Purim-tekercsük és számos Tórájuk is.

Este fogadás volt Katriel házában. Két film bemutatására is sor került, az egyik a ben-semeni ifjúsági házban, a másik az átmeneti táborokban játszódik a háború utáni nagy bevándorlási hullám idején. Az elsőben egy kisfiú koncentrációs táborból kerül Izraelbe és nehezen illeszkedik be a társadalomba. A másodikban is gyerek a főszereplő, egy német család kommunikációs problémáit mutatja be jemeni, iráni, marokkói családokkal szemben.

A fogadásra körülbelül 60 ember jött el, főleg diplomaták, a többek között kínaiak, oroszok, franciák, amerikaiak, britek és svédek. A meghívottak közül egyedül a lengyelek nem jöttek el.

A magyar minisztériumokból is érkeztek néhányan, például Löwenthal és a külügy izraeli referense. Nekik engem is bemutattak és váltottunk néhány szót franciául, illetve angolul. Jó benyomást tettek rám. A fogadás végén kaptak négy-négy eredeti izraeli narancsot.

Beszélgettem az amerikai kereskedelmi attaséval, Rogers úrral is. Segítségét kértem és megkérdeztem, hogy vannak-e kulturális kapcsolataik a helyiekkel. Azt válaszolta, hogy nincsenek, és inkább nem segít, mert azzal csak árthat nekünk. De azt mondta, hogy a megfelelő időpontban vagyok itt, mert a magyarok kereskedelemi megállapodást készülnek kötni Izraellel és ezért engem sem áll érdekükben visszautasítani. A francia diplomatákkal is beszéltem, főleg az imént vetített két filmről, a bevándorlásról, az országról. A kínai katonai attasé sajnos csak oroszul tudott, így nem sokat tudtunk kommunikálni egymással. Annyit megértettem, hogy a filmek neki is nagyon tetszettek.

 

Február 19, péntek

Minden nap újra meg újra meglepett, hogy milyen szabadon hagynak dolgozni. Még a tartózkodási engedélyemet is meghosszabbították. Szabadnak éreztem magam, szabadon mozogtam a városban, buszra ültem, beültem az éttermekbe, vásárolgattam ezt-azt.

Bent ültem a külképviseleten, amikor bejött Dak és azt mondta:

Róth telefonált. Szeretne találkozni veled.

– Lehet, hogy rendes ember és nem beépített, ahogy Scheiber mondta?

– Ez csak személyes ellenszenv kettejük között. A nézeteik alapjában véve nem különböznek.

Róth eljött a külképviseletre és rögtön panaszkodni kezdett. Nem akarják kinyomtatni ez egyik cikkét a genizákról, intézzem el neki, hogy Izraelben jelenhessen meg.

Róth Löwinger professzor lakásában lakott és meghívott magához. Elmondta, hogy 45 éves, gyermektelen özvegyember, ugyanakkor igen jó keres, mindenféle pótlékokkal együtt akár havi 2500 forint is összejön. Nem is olyan rossz dolog Magyarországon élni. 1947-ben Löwingerrel együtt részt vett egy jeruzsálemi tudományos konferencián, de mindketten visszajöttek. Ezután Löwinger másodszor is megkapta a kiutazási engedélyt Izraelbe, míg ő nem.

Világos volt előttem, hogy mind Róth, mind Scheiber nagyon is jól érzik magukat Magyarországon és semmi kedvük Izraelben élni. Scheiber például 1953-ban kint volt Angliában a feleségével együtt és utána hazajött. És ez a Scheiber és Róth közötti ellenséges viszony oka is: mindkettő a Rabbiképző első számú szakértőjének érzi magát és fél attól, hogy ha külföldön marad, elveszíti a hatalmát.

Róth egyszer azt mondta nekem: – Itt kell maradnom, hiszen feladatom van: oktatnom kell a jövő tanítóit.

Scheiber is hasonlóan gondolkodott: – Itt hasznosabbnak érzem magam, mintha kimennék Izraelbe, ahol számos remek tudós és tanár él és dolgozik. Nem mehetek el.

Amikor először léptem be a Rabbiképző épületébe, Scheiber azt mondta nekem, hogy minden nyitva áll előttem. Miután átadtam neki az általam kért kéziratok jegyzékét, a helyzet megváltozott.

Scheiber felhívott és zavarosan elhárította a kérésemet. Elmondta, hogy Róth beépített ember és két évvel ezelőtt már tanulmányozta a Rabbiképző héber nyelvű kéziratait, ezért azokat valamilyen okból ő nem adhatja oda. Helyettük a Blau-féle kéziratokat ajánlja fel. Kértem a geniza-töredékeket is, hadd vigyem el őket Izraelbe, de ettől elzárkózott.

Kezdtem érteni a dolgot. Ez a két tudós nagyon erősen kötődik a Rabbiképzőhöz. Magyarok. Nem Izrael a hazájuk, hanem Magyarország.

Reggel munkába menet két 5-6 éves kislány ment előttünk. A kisebbik végig sírt, nyilván nagyon fázott. Az egész város szenvedett a kemény téltől. Nem volt elegendő szén és tüzelő, a fűtés akadozott, a lakóházakban a hideg vette át az uralmat. Csak kevesen engedhették meg maguknak a külön fűtést, ami ebben az esetben is legtöbbször egyetlen szobára korlátozódott. Láttuk, hogy a legtöbb embernek nem volt rendes téli ruhája sem.

Ezzel ellentétben bőven jutott szén a diplomata-házakba, a közösségi épületekbe, az államvezetés intézményeibe és az iskolákba.

Az írás a Szombat 1998 szeptemberi számában jelent meg. 

 


Címkék:1998-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nem cserélek elveket – Életút-beszélgetések Ferge Zsuzsával

Elhivatott tudós-tanár, kiváló szociológus és bölcs szociálpolitikus, a szegények, különösen a gyerekek iránt szenvedélyes felelősségérzettel megáldott mosolygós asszony: Ferge Zsuzsa....

A Rasszizmus Elleni Harc Nemzetközi Napja | Március 21.

Fókuszban az emberi jogok a Bálint Házban! Március 21-én tartják világszerte a rasszizmus elleni világnapot, a faji megkülönböztetés elleni küzdelem...

Close