Múlt idő – Zsidók az arab országokban

Nem sokkal azután, hogy a felkelők nyugati segítséggel megdöntötték Kadhafi rezsimjét, egy sok éve Olaszországba emigrált líbiai zsidó jelent meg Tripoliban, pólóján I love Libya felirattal, kibontotta a nagy zsinagóga elfalazott kapuját és nekilátott a romos épületet tisztogatni.

Nem sokáig ügyködhetett, mert a közelben lakók figyelmeztették: fegyveresek tartanak a zsinagóga felé, jobb lesz, ha eltűnik. Az egyszemélyes líbiai zsidó reneszánsz így futott zátonyra néhány nap alatt. Az új rendszer harcosait valószínűleg nem önmagában a zsidók visszatérése aggasztotta. Attól is félhettek, hogy az egykori emigránsok vagy gyermekeik visszaigénylik a Kadhafi-rezsim által államosított tulajdonukat.

1948-ban még 38 ezer zsidó élt Líbiában, túlnyomó részük Tripoliban, ahol ekkor a lakosság negyedét alkották. Nekik is – mint az arab világban szinte mindenütt – az Izrael születése körüli időben lett forró a lábuk alatt a talaj. Már 1945-ben 130 zsidót (köztük 36 gyereket) öltek meg Tripoliban egy kétnapos pogrom során. (Ez volt az egyik legvéresebb pogrom az arab világban azokban az években.) Ezt 1948-ban újak követték, így 1951-ig 31 ezer líbiai zsidó települt Izraelbe. A maradék hétezer zöme a Hatnapos Háború után hagyta el az országot, evakuálásukban az olasz haditengerészet működött közre.

Az 1969-ben hatalomra jutott Kadhafi bevégezte a munkát: a zsidók tulajdonát elkobozta, a velük szemben fönnálló adósságokat eltörölte.

Az utolsó zsidó, akit számon tartottak Líbiában, 2002-ben halt meg.

A többi arab országban gyakran hasonló forgatókönyv szerint zajlott az exodus. Az évszázadok, vagy Egyiptomban, Irakban és Jemenben évezredek óta ott élő zsidó közösségnek Izrael kikiáltása után nem volt maradása. A fellángoló pogromokat a születőben lévő arab államok kormányai nem vagy csak félszívvel fékezték, miközben „bátorították” a zsidók kivándorlását. Ez lukratív vállalkozás volt, mivel a – gyakran jómódú, nyugatosodott, középosztálybeli – zsidók ingatlanaikat és vagyonukat hátrahagyva menekültek, s csak a legszükségesebbet vihették magukkal.

Szerény becslések szerint is 800 ezer azoknak a zsidóknak a száma, akik 1973-ig elhagyták arab szülőföldjüket. Az arab országok így (néhány kivétellel) gyakorlatilag zsidómentessé váltak. Az exodusban, ahol lehetett, Izrael is közreműködött: így pl. a híres „Repülő szőnyeg akció” során 44 ezer jemeni zsidót evakuáltak repülőgépeken Izraelbe.

Az alábbi táblázat a fontosabb arab országok zsidó lakosságát mutatja két időpontban.

Ország	1948	2008
Algéria	140,000	0
Egyiptom	75–80,000	100 (2006-ban)
Irak	135–140,000	100 alatt
Jemen	45–55,000	330–350
Líbia	35–38,000	0
Marokkó	250–265,000	3,000 (2006-ban)
Szíria	15–30,000	100 (2006-ban)
Tunézia	50–105,000	1,100 (2006-ban)
Összesen	750–873,000	>5000

(Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Jewish_exodus_from_Arab_and_Muslim_countries)

A mai „holokauszt-tudatos” Európa egyre világosabban látja, mekkora veszteség volt a nagy múltú zsidó közösségek pusztulása Bécsben, Prágában, Vilnában, Odesszában, Thesszalonikiben – vagy hazai tájakon maradva: Nagyváradon Pozsonyban vagy Munkácson. Történeti és szépirodalmi művek légiója tanúsítja ezt.

Hogy mekkora veszteség volt Bagdad, Alexandria, Fez, Casablanca, (gyakran évezredes múltú) zsidóságának eltűnése, azt korántsem mérték föl ilyen alaposan.

A pionír-korszak Izraeljében sem beszéltek túl sokat arról, hogy mit hagytak hátra az új bevándorlók. Az országépítők előre néztek, az optimista jövőbe. S ki beszélt volna a fezi vagy bagdadi zsidók ingatlanjairól az európai Holokauszt túlélőinek árnyékában?

Aztán változott a helyzet: a palesztin menekültek sorsa a 70-es évekre a nyugati média kedvenc témája lett. Az Izraellel szembeni arab követelések között egyre nagyobb hangsúlyt kapott a palesztin menekültek hátra maradt vagyona. Így váltak egyre fontosabbá az arab országokból menekült zsidók hasonló sérelmei. Ezen igények hatékonyabb képviseletére – az izraeli kormány bátorításával – számos szervezet jött létre.

A ma félhivatalos izraeli álláspont szerint az arab országokból menekült zsidók és utódaik éppúgy jogosultak a jóvátételre, mint a palesztin menekültek és leszármazottaik. A palesztin/arab fél szerint viszont a kettőnek semmi köze egymáshoz. Nemcsak azért hangoztatják ezt, mert az összevetés számukra kedvezőtlen eredményt hozhatna. A hajdani zsidó menekültek száma ugyanis felülmúlta a palesztinokét. Továbbá a zsidók többsége a 20. században az arab nagyvárosok nyugatosodott középosztályához tartozott (kivétel: Marokkó, Jemen), így vagyonuk is minden bizonnyal meghaladta a Palesztinából elmenekült arabokét, akiknek többsége 1948-ban földműves volt. A becslések a két oldalon, mai értéken, 4-6-8 milliárd dollár körül mozognak.

Ám az arab országok azért sem szívesen tárgyalnak ilyesmiről, mert politikai kultúrájukba nehezen fér bele a nyugati világ befelé forduló, önvizsgáló attitűdje, a közösség bűneivel való szembenézés. Ők másokat (mindenekelőtt Izraelt) kívánják elszámoltatni, és nemigen hajlanak arra, hogy a zsidók számoltassák el őket.

A menekültkérdés rendezésének ez az egyik legnagyobb akadálya.